Szumátrától Pápuáig

Sok évnyi fáradságos blogolás után itt az ideje egy kis önfrankózásnak. Már a HVG birodalom is tőlünk rendeli a cikkeket: http://www.travelline.hu/hirek-tippek/20100506_10_legerdekesebb_isztambul.aspx

Mint minden Földközi tenger melléki puttó országban Portugáliától-Görögországig - amelyeknek a hidegháború alatt az USA bevédte a seggét a Szovjetuniótól és akiket még az EU is kenegetett időről-időre dellával -  úgy Törökországban is rendkívül népszerűségnek örvend a kommunista eszme. Értelmiségi és egyetesmista körökben természetesen itt is nagy divat marxistának lenni, - hogy mást ne mondjak egyetemi oktató és török nő létére egész fiatal és csinos Erasmus koordinátoromról is kiderült hogy lelkes kommunista  - de az egyszerű nép körében is konjunktúráját éli a balos radikalizmus.

Ennek köszönhetően Isztambulban a május 1. nem az otthonról ismerős városligeti nyugger majálist jelenti, hanem óriási tömegdemonstrációkat, amelyek eddig minden évben a belváros teljes szétverésébe torkolltak. Magyarországhoz képest még annyi a különbség hogy a fentiekből fakadóan, itt nem a radikál jobbos, hanem a radikál balos huligánok tombolnak. Ettől azonban még az isztambuli május elsejék rendszerint ugyanolyan szórakoztatóak mint annak idején az MTV székház ostroma. 

Sajnos ennek ellenére ma sem sikerült délnél előbb felkelni a tegnapi buli után. Plusz még május 1. tiszteletére a metró sem járt, másnaposan pedig nem voltam hajlandó  Mecidiyeköyből a Taksimig legyalogolni. Így aztán attól tartok az események sűrűjéből  csúnyán kimaradtam. Ennek ellenére lőttem pár fotót a demonstrációkról hazafele tartó tüntetőkről, meg azokról a graffitikről amikkel a lelkes balos avantgárd aktivisták mára virradóan kidekorálták a belvárost. 

A magunk részéről ezzel a kis válogatással tisztelgünk a Nemzetközi Munkásmozgalom Ünnepe előtt:

http://picasaweb.google.com/gyepaller/Majus1# (sok-sok Che Guevarás kép Zsimbi-Zsombi kedvéért :-))) )

Mint előzőleg írtam, kissé elszontyolodtunk amikor Szíriának búcsút kellett intenünk,de azért Libanonba sem volt rossz megérkezni...Végre a sok falafel  után ismét kövér sajtburgerek mosolyognak ránk a McDönci logó alól, a szupermarketek polcairól vidám Snickers és Mars szeletek integetnek, valamint  újra láthatunk fejkendő nélküli lányokat, méhozzá köztük csinosakat is! (ez még Isztambulban sem fordul elő olyan túl gyakran).

A Szíria és Libanon közti különbség  már a határon a katonák fegyverzetéből is lemérhető. Bár a két ország közül elvileg Szíria a katonai diktatúra, még Törökországban is több rendőrt-katonát lehetett látni az utcán. Az a kevés egyenruhás akibe pedig belefutottunk olyan ágrólszakadtan festett, hogy az ember elkezdett a zsebében turkálni, hogy dobjon nekik egy kis aprót. A libanoni hadsereg tagjai viszont láthatólag a legmodernebb amerikai típusú felszerelést hordják, és akkora gépfegyverekkel mászkálnak, mint ők maguk. Ezt minduntalan megcsodálhattuk, nem csak a határon, hanem az országutakon és a városokban felállítot számtalan katonai ellenőrőz ponton. Ma már elég nehéz elhinni, hogy egészen 2005-ig mégis Szíria volt, amely megszállva tartotta Libanon túlnyomó részét.

Hát igen, Libanonnak mint önálló országnak meglehetősen rövid, de annál viharosabb történelme van. A mai formájában vett Libanon államnak a XX. Századot megelőzően semmifajta történeti előzménye nem volt. Libanon mint önálló közigazgazgatási egység tulajdonképpen a francia gyarmatosítók találmánya. Miután  az első világháborút követően  a franciák a feldarabolt Oszmán Birodalomból „mandátumterületként” megkapták egész Szíriát, meglehetősen meggyűlt a bajuk a lázongó arabokkal. A Libanon hegységben élő keresztény arab (ún. maronita) lakossággal egy fokkal jobb kapcsolatot tudtak kialakítani, így vmikor a harmincas évek elején a Libanon hegységből egy külön tartományt kreaáltak, de úgy, hogy hozzácsaptak még egy jó adag muszlimok által lakott területet (pl. a Bekaa völgyet). A második világháborút követően aztán Libanon, ezekkel  a mesterségesen a franciák által megállapított határokkal nyerte el a függetlenségét. Az ország lakosságának ekkor még valamivel nagyobb mint a felét a keresztények tették ki, rajtuk kívül voltak még szunnita és síita muszlimok drúzok stb. Az arab-izraeli háborúkat követően, a Libanonba özönlő palesztin menekülteknek köszönhetően aztán a demográfiai arányok jócskán eltolódtak a muszlimok javára.

Ennek ellenére – egy még az ötvenes években lejátszott rövidebb polgárháborút leszámítva – Libanon a hetvenes évekig egész jól működött. Az egyes vallási közösségek az Alkotmányban rögzített arányban képviseltették magukat parlamentben ill. a kormányban. A gazdaság pedig nem csakhogy működött hanem virágzott. Libanon lett a Közel-Kelet „Svájca”, pénzügyi és idegenforgalmi központja. Magyarán a szaudi milliárdosok ide jártak át kurvázni, mert itt lehetett inni mint a disznó, és nagyon menő volt délelőtt síelni, délután meg a tengerben fürödni (ami azt illeti ez még most is az).  

Az 1975-ben kirobbant polgárháború történetébe nem mennék nagyon bele, az olyan bonyolult, hogy még a libanoniak sem értik. Nyilván elsősorban a keresztények meg a muszlimok között ment az osztás. Az egész valahol ott robbant ki, hogy a maronita keményvonalasok az ún. falangisták megunták, hogy Izrael hetente szétbombázza Libanont a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) miatt, mert az Libanonból bsztatta Izraelt. A konfliktusba aztán beszállt Szíria is, méghozzá először a keresztények oldalán (akkor éppen Szíria és a PFSZ is rosszban voltak), egy ilyen buliból persze Izrael sem maradhat ki, ők is bezúztak egészen Bejrútig. A PFSZ végül is kivonult Libanonból, utána Izrael is (csak egy déli sávot tartott megszállva), de a zúzás ment tovább. Ekkor a muszlimok már szíriai támogatással gyakták a maronitákat, ráadásul aktivizálódtak az eddig jobbára csak a szopóálarcot viselő  Bekaa völgyi  síiták is. Izrael ugyanis már csak úgy megszokásból hetente megszórta a Bekaa völgyet is bombákkal. A nyolcvanas évek elején viszont megszerveződött elsősorban iráni és szíriai támogatással a libanoni síiták gerillahadserege a Hezbollah, amely az izraeliek által megszállt Dél-Libanon felszabadítását tekintette fő céljának.

A nyolcvanas évek végén már kb. mindenki mindenki ellen harcolt. A frontvonal több mint tíz éven keresztül Bejrút kellős közepén húzódott, sikerült is szétbaszni a Közel-Kelet Párizsát úgy, hogy máig nem tért magához. Aztán 1989-ben nagy nehezen összebarkácsolták a tűzszünetet, bár Dél-Libanonban megmaradt az izraeli, az ország többi részén pedig a szíriai megszállás. A vallási közösségek közül egyik sem volt képes döntő győzelmet aratni, húsz év polgárháború után kb. ugyanott tartottak mintha el sem kezdték volna az egészet(egyedül talán a siíták erősödtek meg jelentősen korábbi pozícióikhoz képest a Hezbollah révén).Az aprócska, Dúnántúl méretű  Libanon tehát napjainkban is  a legkülönbözőbb vallási és népcsoportok tarka mozaikja.  Vannak itt már-már osztrák kisvárorosokra emlékeztető gazdag maronita hegyi falvak és nyomorult palesztin menekülttáborok, bejrúti bárokban tivornyázó szaúdi milliomos gyerekek és siíta iszlám milicisták Baalbekben...Tehát azoknak a kedves erasmusos pajtásainknak akik a közel-keleti tripből, Jordánia meg Egyiptom kedvéért éppen Libanont hagyták ki, ezúton is üzenjük: ELBASZTÁK és a közel-kelet legérdekesebb országáról maradtak le.

Na de mi menjünk csak szépen  sorjában. Miután (nem gyorsan) átjutottunk a határon és még egy tucat katonai ellenőrzőponton, megérkeztünk Bejrútba. Itt óriási szerencsével, meg egy karitatív hajlamú taxisofőr segítségével sikerült megtalálnunk a város egyetlen tényleg olcsó hosteljét (igaz az első éjszakát a terszon kellett lehúznunk, természetesen azon az éjszakán – de csak azon – még eső is esett). Bár továbbra is egyetértünk azzal, hogy Bejrút menő, azért meg kell hagyni nem az a város, amibe első látásra beleszeret az ember. Talán a tengerparti szállodasort (az ún. Corniche sétányt) és a Galamb sziklát leszámítva, nincs is olyan pontja amit nyugodt lélekkel szépnek lehetne nevezni. Persze ebben gondolom a húsz év polgárháború is közrejátszott. A belváros látképét a meglehetősen összevissza épült amerikai stílusú felhőkarcolók és az egymást alul-felül keresztező gigantikus autópályák határozzák meg. Tömegközlekedésnek nem sikerült nyomát felfedeznünk. A muszlimok lakta dél-bejrúti külvárosok pedig sokkal, de sokkal nyomorúságosabban festenek, mint akármilyen lakónegyed amit Szíriában láttunk (hiába-hiába vadkapitalizmus na...). A buli viszont, bár szintén keresni kell, ha ráakadunk meglepően komolyan pörög. Úgy alakult, hogy pont hétfő este mozdultunk ki, az utcákon alig volt mozgás, aztán egy kívülről semmitmondó helyre betoppanva egyszerre csak láncaiktól megszabadult szaúdi milliárdos csemeték között találtuk megunkat. Nekik megvan az a jó szokásuk, hogy ha új arcokkal találkoznak – pláne ha azokkal még egy lány is van – akkor, nem csak a lányt, hanem az egész társaságot meghívják egy piára...aztán mégegyre...A srácok aznap este csak nekem 4 kör felest fizettek. Jól sikerült este volt, na.

Bejrútnál már sokkal szebbek, az azt körülvevő hegyek. A maronita hegyifalvak, legalábbis Szíria után tényleg már-már osztrák kisvárorosoknak tűntek, ahol pedig még véletlenül érintetlen maradt a természet ott tényleg gyönyörű a táj. Bejrúttól nem messze van egyébként egy cseppkőbarlang is, egy nagyobbfajta park méretét pedig nem sokkal haladja meg az a „nemzeti park” ahol megmaradtak a valaha az egész Libanon hegységet beborító fennséges cédrusok. Az állandó arab lármázás után valódi gyógyír volt füleinknek a cédruserdő jótékony csendje. Már-már kezdtem magam Csontváry-Kotszka Tivadarnak érezni, de ahogy visszaértünk Bejrútba ez hamar elmúlt...

Az egész trip számomra legérdekesebb kirándulása viszont az volt amikor átkelve a Libanon hegységen látogatást tettünk Baalbekben, a Bekaa völgy és a Hezbollah fővárosában. A Libanon és az Anti-Libanon hegység között fekvő Bekaa völgy, egyébként ugyanannak a geológiai törésvonalnak a folytatása, amely a Jordán folyó völgyét, a Holt-tenger árkát és a Vörös tengert is alkotja. Baalbek egyrészt azokról a csodálatos épségben fenntmaradt római templomokról híresek, melyek állítólag még Palmyrát is lealázzák. Palmyrát ugyan nem láttuk, de a Baalbeki romok télleg ütősek. Ami még ütősebb az a Hezbollah. Röviden már ejtettünk szót a polgárháborús szerepéről. A polgárháború vége óta a Hezbollah gyakorlatilag állam az államban, erejét mutatja, hogy a libanoni hadsereg mellett, a Hezbollah máig megtarthatta önálló milicíáját (még azután is, hogy a szír hadsereg kivonult!). Azóta pedig hogy kilencven akárhányban az izraeliek kivonultak dél-libanonból, a Hezbollah és vezére Haszán Naszralláh népszerűsége popsztárokéval veteszik az egész arab világban (persze azért nem mindenhol, pl. a maronita városokban valszeg nem lesz túl nagy sikerünk ha Hezbollahos polóban mászkálunk). A Hezbollah esete azt is jól példázza, hogy Libanonban a polgárháború, meg úgy a háború egyáltalán még nagyon is benne van a kalapban.

2006-ban pl. csakis a Hezbollah, és nem a libanoni hadsereg (!) háborút provokált Izrael ellen, és azt sem mondhatjuk, hogy ezt a háborút egyértelműen elveszítették, ami az arabok Izraellel szembeni korábbi hadi sikereit tekintve elég nagy szó...2005-ben Rafik Hariri miniszterelnök meggyilkolásához nem derült ki mennyi közük lehetett, ezt a közvélemény inkább a szíriai titkosszolgálatnak tulajdonította. Hariri meggyilkolása után óriási tömegtüntetések, egy kisebbfajta forradalom tört ki. Ennek nyomán a szírek jobbnak látták gyorsan kivonulni Libanonból, mielőtt ők is Szaddam sorsára jutnak. Ekkor hosszú idő óta először ismét maronita túlsúlyú, nyugatbarát kormány alakult. Ezt persze a Hezbollah megintcsak nem hagyta sokáig szó nélkül. 2008-ban ismét majdnem kirobbantották a polgárháborút, a fegyvereseik elfoglalták Bejrút több stratégiai pontját. Mire végül is kompromisszum született, egyfajta nemzeti egységkormány alakult, amiben immáron a Hezbollah is részt vesz. Megtarthatta milíciáját és kvázi területi autonómiáját is.

Lehet, hogy a végén a Hezbollah is elkezd puhulni, Baalbekben mindenestre úgy tűnt a turizmus businessra már eléggé kezdenek ráhajtani. Az mindenestre elég tréfás volt, hogy a baalbeki romoknál az ember megrohanták a Hezbollah-szuvenír árusok: lehetett kapni itt mindent.  Hezbollah kulcstartót, Hezbollah polót, ha  Hezbollah sörnyitó is lett volna, akkor télleg berespectelem őket. Owieczka így is beruházott egy Hezbollahos zászlóra, csak a biztonság kedvéért: Végül is egy kétharmados Orbán kormány akár még iszlamista diktatúrát is bevezethet majd...

A templomok után felkerestünk még egy láthatólag iráni támogatásból felépült, belülről meglehetősen extravagáns mecsetet. Ezután Pavel javaslatára elindultunk, hogy lefényképezzük a Hezbollah főhadiszllását. A főhadiszállást végül is nem sikerült megtalálni, nemt tudom ebben a formában létezik-e egyáltalán, viszont véletlenül sikerült besétálnunk egy palesztin menekülttáborba. Még a Lonely Planet is azt ajánlja, hogy a palesztin menekülttáborokat lehetőleg kerüljük el. Hát nekünk nem sok időnk marad meggondolni a dolgot. Ahogy besétáltunk a kapun, amiről nem is vágtuk le hogy egy kapu, már is ott termett egy kalasnyikvos csávó és intett, hogy menjek oda egy asztalhoz, ahol 4 elég komor tekintetű tag cigizett. Élesben még nem fogtak rám töltött fegyvert, ehhez képest feltűnő remegés nélkül sikerült odamennem a „bizottsághoz”. Az első két kérdést „honnan jöttetek?” és „miért jöttetek be ide?” olyan hanglejtésben sikerült feltenniük, hogy azt hittem game over, itt helyben felkoncolnak minket.

Ehhez képest aztán megvendégletek egy kör mentateára, megjött a helyi PFSZ képviselő aki rövid előadást tartott a palesztin menekültek –egyébként nagyon sanyarú – helyzetéről. A végén még email cím cserére, meg facebookos taggelésre is sor került. Amugy palesztin menekülttábort libanonban, mint kiderült, csak a kormány speciális engedélyével lehet meglátogatni. A táborok egyfajta sajátos területen kívüliséget élveznek. A libanoni hadsereg, közigazgatás képviselői nincsenek jelen bennük. A palesztinok bár a tábor területét elhagyhatják, de nem rendelkeznek libanoni állampolgársággal, sőt munkát sem vállalhatnak(!). Ez azért is durva, mert az itteni ún. menekültek közül már egy sem született Palesztinában. Ők az izraeliek által elüldözött első generáció gyerekei ill. azoknak a gyerekei. Több millió ember ilyen körülmények között évtizedek óta, nemzetközi jogi vákuumban...Bár a szumpapu eddig is szigorúan politika mentes blog volt és marad, itt azért megjegyezném, hogy tényleg nagyon megrázó élmény egy ilyen találkozás. A mainstream magyar  médiában szerncsétlen palesztinok kizárólag  mint terroristák jelennek meg, közben halál normális, barátságos emberek, a libanoni síitákkal szemben még csak nem is iszlamisták... Csak éppen mindenki kibaszott velük: Izrael, a nagyhatalmak, még az arab kormányok is és abszolúte semmi perspektívájuk. Ebben a totál reménytelen és kilátástalan helyzetben  azt lehet csodálni, hogy nem radikalizálódnak még sokkal jobban...Szal a magunk részéről asszondjuk Free Palestine! Minél előbb megszületne végre, annál jobb lenne mindenkinek a környéken.

Most sajnos egy darabig nem jelentkezünk, mert szigorú PhD-s dolgozatírós periódus jön. Májusban viszont a vizsgák után remélhetőleg belefér még egy trip. Kelet-Törökország, Ararát és Van tó mindenképp. Aztán minden a szponzoráció mértékétől függ persze, de Libanon után nagyon megjött az étvágyunk Iránra, esetleg az iraki Kurdisztánra, ami Törökországból vízum nélkül látogatható és állítólag biztonságos. Szóval ha szeretnétek minél érdekesebb posztokat, utaljatok zsét Owieczkának. Vagy szerezzetek nekem hirdetőket :-)!  

                                                  Middle East Extreme Expedititon Trip 2010

Kedves Gyerekek! No hát legutóbb valahol ott hagytuk abba, hogy  szigorú harcifosás közepette vergődtem kedves ablaktalan cipősdobozomban. Ahogy persze lenni szokott a baj nem jár egyedül. Elromlott például a laptopom is, aztán mikor megjavítattam, akkor a bankkártyámat sikerült elkeverni valahova. Drága török lakótársaink a tavasz beköszöntével egyre többet gitároznak és énekelnek, viszont egyre kevesebbet takarítanak és mosogatnak. Nem tudom ezzel összefügg-e, de pár hete a bejárat mellett döglött patkányt találtunk. A konyhában pedig élő skorpiót (nem kamu!), névszerint Rezsőt. Rezső méretre nem volt túl nagy , viszont ki merné kipróbálni milyen erős a mérge?! (végül is sikerült beterelni egy vizespohárba és kihajítani az ablakon, csak azt nem tudjuk vajon a rokonai is itt tanyáznak-e a lakásban valahol).

Na de aztán megérkezett Druszám és minden jóra fordult! Isztambulban még lezavartunk néhány partyt. A magyar lányok  remek gulyást  főztek. Mi hálából ezért nem kísértük haza a buli után Katit, aki akkor ezt úgy tűnt eléggé rossz néven vette, de azóta reméljük már ő is rájött, hogy azok nem mi voltunk hanem a pálinka.

Másnap aztán belevágtunk a NAGY KÖZEL-KELETI TRIP-be és innentől kezdve minden meglepően flottul klappolt. Isztambulból török fapados járattal Adanába repültünk. Adana egy viszonylag modern nagyváros Törökország délkeleti részén. Arról híres, hogy 2003-ban az Aegee-Adana szervezésében itt vettem részt egy fergeteges nyári egyetemen. Maga Adana már akkor is igen ronda volt, úgyhogy most sem álltunk meg nosztalgiázni, hanem egyből a buszpályaudvarra csapattunk. Mint kiderült Adanából nem megy közvetlen buszjárat Szíriába, így egy Antakyába tartó buszra szálltunk fel.

Antakya (véletlenül sem keverendő össze a török riviérán fekvő Antalyával) Törökország egy igen érdekes színfoltja. Az ország legeslegdélebbi csücskében található kb. húsz percnyire a szír határtól. Tulajdonképpen már egy arab város, 1939-ig Szíriához – pontosabban az ún. szíriai francia mandátumterülethez (gyarmathoz) tartozott. Miután a nácik lerohanták Franciaországot, a törökök sem maradtak restek gyorsan Törökországhoz csatolták a várost (amit azután a függetlenedett Szíria azóta is visszakövetel). Az ókorban szebb napokat látott egykori Antiochia egyike a Föld legősibb településeinek, a római birodalom időszakában itt volt az öt nagy keresztény patriarchátus egyike (a másik 4: Jeruzsálem, Alkexandria, Constantinopolis és Róma). A dicső múltra ma már nem sok minden emlékeztet, leszámítva egy mozaik múzeumot (ami állítólag ebben a műfajban a 2. legnagyobb a világon) ill. egy barlangot ahol állítólag maga Szt. Péter prédikált az őskeresztényeknek. Emiatt a helyet mint a világ legrégibb keresztény templomát reklámozzák, amitől azért annyira nem kell hasraesni, főleg mert Szíriában kb. minden második templomról ugyanezt mondják. Így aztán a legokosabb amit Antakyában tehet az ember, hogy gyorsan fog egy taxit és elhúz onnan.

Igen kérnémszépen taxit, mivel Szíriába rendszeres buszjáratot napjában igen ritkán –pontosabban csak egyszer, kora reggel – indítanak. A taxi viszont 4 embert potom ötven dollárért átvisz a 180 km-re található Aleppóba. Ebben ráadásul még a határátkelőhelyen való – előre nehezen kalkulálható időtartamú – átkelés is benne foglaltatik. Nem tudom, hogy csak szerencsénk volt-e, mindenestre a török-szír határon való átkelés a vártnál sokkal simábban és gyorsabban ment – sokkal gyorsabban mint például a magyar-ukrán határon való átkelés. Igaz előrelátó módon mi már Budapesten kivátlottuk – pontosabban megvásároltuk a vízumainkat. Az egyébként rendkívül barátságos szír határőr kollégák pedig azonkívül, hogy bezsebeljék a dohányt, mással láthatólag abszolút nem törődnek. Itt jegyezném meg azt is, hogy minden általunk látott szír határátkelőhelyen rendkívül olcsó ugyanakkor impozánsan széles választékot kináló duty free shopok várják az utazókat.

Na de ezzel a széles választéknak vége is. Meg a választéknak is úgy egyáltalalán. Törökországból Szíriába átmenni olyan érzés, mint anno a nyolcvanas években az ausztriai síelésből Magyarországra érkezni. Ilyenkor láthatjuk, hogy Atatürk és haverjai bizony elég alapos munkát végeztek. Törökország ma már bizony egyértelműen közelebb áll Európához, de legalábbis a Balkánhoz, mint a Közel-Kelethez. Szíria pedig nem csak egyszerűen arab ország, hanem olyan arab ország amely évtizedeken keresztül a Szovjetunió szoros szövetségese volt és amelyik a közel-keleti rezsimek közül a legkomolyabban kísérletezett a szovjet típusú szocializmussal. Hát bizony az arab ország + szocializmus kombó elég érdekes eredményre vezet. Szembesülhettünk vele, hogy a közel-keleti lepattantság és zűrzavar paradox módon kihaltsággal is párosulhat. A kisebb települések melyeken pl. Aleppóba menet keresztül hajottunk éppolyan szedett-vetettek és koszosak  voltak mint bármelyik másik arab országban.  De míg Egyiptomban vagy Marokkóban  állandóan jelen van a rendetlenséget eredményező non-stop nyüzsgés, addig Szíriában ezek a települések  teljesen kihaltak . Csupa leeresztett redőny, az utcákon egy lélek sem. Az egyébként több mint 4 millió lakosú Aleppó (arabul Haleb, Szíria legnagyobb városa) is olyan, mint Kairó szegény kistestvére. Ugyanaz a közlekedési káosz, állandó zaj ugyanakkor a Kairóban pöffeszkedő luxushotelek és bevásárlóközpontok itt teljesen hiányoztak. Ami azt illeti az egész városban nem volt egyetlen nyugati divatmárkákat kínáló üzlet, egyetlen szupermarket, de még egy működö bankautomata sem. Éjszakai életről meg ne is beszéljünk. Bár Aleppó lakosságának tetemes hányada keresztény, szórakozóhelyre halványan emlékeztető létesítménynek , bárnak nyomát sem találtuk. Az utcákon este tíz után pedig akkora a mozgás mint Kőszegen egy novemberi estén. Alkoholt árusító boltok (ún. liqueur shopok) viszont minden egyéb híreszteléssel szemben vannak, sőt az előttük kígyozó sorokból ítélve prosperálnak is.

Bulizni és shoppingolni ne Szíriába menjünk. Akit viszont ezeken kívül más is érdekel, azt egyéb téren bőségesen kárpótolja az ország. Például a magamfajta történelembuzik számára Szíria valóságos paradicsom. Aligha van még egy ilyen hely a világon ahol ilyen tömegben lennének fellelehetőek főníciai, görög, római, bizánci, arab, ókori és középkori műemlékek, templomok, romvárosok stb. És ami az igazán szenzációs nem csak romok, hanem tök épségben, egy az egyben fennmaradt középkori várak például! Vagy, hogy mást ne mondjunk, az Aleppó közepén egy meredek falú hegy tetjét koronázó elképesztően látványos középkori citadella állítólag a régészetileg kimutatható módon legrégebbi folyamatosan lakott terület jelenleg a Földön! (a citadella falai között két évvel ezelőttig valóban laktak, ekkor a hatóságok, a növekvő turistaforgalomra való tekintettel felszámolták az itteni putrikat, egy családot viszont meghagytak, csak hogy fenntartsák a hely folyamatosan lakott jellegét – kár hogy nem korábban jártunk erre, amikor még egy valódi élő közösség  élt ott, akkor még érdekesebb lehetett a hely). Aleppónak eléggé figyelmre méltó a bazárnegyede is, hasonlóan a kairói Khal el-Khalilihez totál középkori hangulatot áraszt, ha viszont alaposabban szemügyre vesszük az áruvállasztékot az bizony kissé illúzió romboló. Az esetek 90%-ban bizony nem helyi kézművesremekeket árulnak, hanem a legolcsóbb kínai gagyit. Ezt már én is csak azután konstatáltam, miután beruháztunk egy blúzra, egy palesztin  kendőre és egy karkötőre...

Aleppónak amúgy még egy magyar szempontból érdekes vonatkozása van. A már hivatkozott Bem Apó, aki a magyar szabadságharcba is lengyel importként keveredett, 1849-ben az török Birodalomba emigrált. Itt a szultán szolgálatába állt, az oszmán hadsereg tábornoka lett, sőt áttért az iszlámra is. Okulva a múlt tanulságaiból, felhagyott a szabadságharcosdival, ehelyett vérbefojtott pár arab parasztfelkelést. Állítólag Aleppóban halt meg, sokáig itt is volt eltemetve. Aztán a lengyelek hazavitték, de a sírköve még megvan valamelyik temetőbe. Bár nagy flesh lett volna lefényképezkedni vele, ennek a felkutatása nehezebb feladat lett volna, mint bikinis csajokat találni a szíriai tengerparton ...úgyhogy ettől végül is eltekintettünk. (a fenti információkért köszönet id. Szamosújvári doktornak).

Szíria nem mindig volt olyan elszigetelt és szegény ország mint napjainkban. Sőt ha az eddigiekből nem lett volna világos az ókor és középkor folyamán ez volt a Föld leggazdagabb vidéke, a világkereskedelem központja,  itt űzték a legmagasabb fokon a földművelést. Ennek mementóit csodálhattuk meg utunk következő állomásán Hama városában: itt forognak az Orontész folyón a világon egyedülálló látványosságnak számító középkori vízkiemelő kerekek, melyek saját korukban igazi technikai csúcsteljesítményt jelentettek. Hama környékén különösen nagy számban találhatóak a keresztes hadjáratok időszakából megmaradt várak. Ezek közül vagy ötöt beflesseltünk, természetesen köztük a világhíres Krak de Chevalierst is, a templomos lovagok egykori erődjét. Krak hírnevét mindenekelőtt talán annak köszönheti, hogy tényleg szinte tökéletes épségben maradt fenn. A középkori várépítészet csúcsteljesítményeként tartják számon, saját korának technikai viszonyai közepette valóban bevehetetlennek számított. Ostrommal nem is foglalták el soha, gyakorlatilag kihaltak belőle a keresztesek. Mindezt szép tudni, bár ehhez képest a várban semmiféle múzeum nem működik. Ehelyett inkább filmforgatások helyszínéül adják ki, ottjártunkkor például a vár belsejében – nem kicsit illuzióromboló módon – übergagyi egyiptomi (!)díszletek fogadtak minket. Hogy Kleopátráról mennyivel könnyebb Krakban forgatni, mint egy stúdióban ahhoz mi nem értünk...

A turistacsoportok által elözönlött Kraknál  számomra legalábbis, nagyobb élmény volt a jóval kevésbé ismert Margat citadellája. Igaz, hogy kissé romosabb mint Krak, de nagyobb és az elhelyezkedése ötcsillagos: full panoráma nyílik róla a tengerre. De nem igazán ez volt a nagy szám a margati kirándulásban. Hanem mint azt Druszám lenyomozta, Margatot éppen egy magyar (!) régészeti expedíció tárja fel a Pázmány egyetemről. A vár építését annak idején ugyanis II. András magyar király finanszírozta erdélyi ezüstbányák jövedelméből – innen a magyar vonatkozás. (II. András anyja Antiochiai Anna, aki a Mátyás templomban van eltemetve III. Bélával együtt. Margat az Antiochiai hercegség területén fekdüdt). A magyarok előtt  senki nem végzett semmifajta régészeti feltárást itt. Az expedíció vezetője, a magyar Indiana Jones, Major Balázs tanár úr, nagyon korrektül végigvezetett minket az ásatáson, megmutatta a leleteket. Aztán bevitt minket a várkápolnába, ahol mint kiderült ők fedezték fel a Szentföld legnagyobb középkori freskóját, amit most a Szépművészeti Múzeummal közösen próbálnak meg restaurálni. Balázs egy kis előadást is rögtönzött nekünk angolul a keresztes hadjáratokról – még a történeti problémák iránt nem kifejezetten érzékeny Pavel barátunk is tátott szájjal hallgatta végig. Utoljára Németh Gyuritól hallottam utoljára ilyen szintű csapatást, szóval Major Balázs mégegyszer köszönjük és respect. Tanítványaid a Pázmányon igen szerencsések!

Balázs ajánlására a turisták által még ugyancsak felfedezetlen Tartous városába és Arwad szigetére is ellátogattunk. Mostmár nem akarom a végtelenségig nyújtani ezt a posztot, de aki Szíriában jár ki nem hagyja! Van itt minden főníciai falakra épült arab erődben lévő halászfalu, meg olyan középkori katedrális amelynek a belsejében lakóházak vannak. Beszarás! Mindehhez jött még egy kis tenger kaland is, amikor áthajóztunk a szigetre, olyan hullámzás volt, hogy szó szerint nem lehetett talpon maradni a hajóban!

Damaszkuszban én már kezdtem kicsit túladagolt lenni a középkori falakból, óvárosoktól, bazilikáktól faszom...Damaszkusz egyébként tök olyan mint Aleppó csak kicsit több a turista. Ami tényleg nagy szám az az Omajjád mecset a város közepén. Jelenleg a muszlim világ egyik legfontosabb vallási központja, élő történelmi tabló. Először Baál templom volt, aztán a római időkben Jupiter templom, aztán a bizánciak alatt lett belőle Keresztelő Szent jános bazilika, aztán Omajjád mecset...Hja kérem Szíria! Amugy az óvárosban meg minden Szt. Pálról van elnevezve, mert ugye a damaszkuszi út stb.

Na jólvan már kezd túlcsordulni a kultúrális beöntés, úgyhogy még egypár szocio vonatkozású zárógondolat. Az összes általam meglátogatott ország közül, bizonyos szempontból talán Szíria nőtt leginkább a szívemhez, valami méla szomorúságot éreztem mikor végül is kiléptünk a határon. Persze azért még nem fontolgatom, hogy ide költözzek, de meg kell hagyni, annak, hogy jelenleg az ország ilyen nemzetközileg elszigetelt „latorállam”¤ van egy hatalmas előnye. Örömmel jelenthetem: SZÍRIA MÉG NEM KURVULT EL. Annak ellenére, hogy az ország zsúfolásig tömve van a világ élvonalába tartozó műemlékekkel, relatíve igen kevés a turista (pedig tulajdonképp nem egy nagy ördöngősség ide eljutni). És talán ezért, talán valamilyen más megmagyarázhatatlan okból  a szíriai emberek valami hihetetlenül kedvesek és nyitottak. Ezalatt nem azt értem, hogy mint a többi arab országban –különösen Egyiptomban -  a szuvenírárusok agresszív  hiéna módjára rabolnak rá a turistákra, és az idegesítő faszfejeket egyszerűen nem lehet levakarni – pláne nem egy szőke nőről.

Szíriában ehhez képest a helyiek tényleg jófejek. Valahogy mintha még tényleg romlatlanok lennének, a külföldit hihetelen naiv érdeklődéssel  fogadják. Ez viszont soha nem csap át agresszív tolakodásba. És ami a legszebb az egészben: bár az ország nyugati turisták számára hihetetlenül olcsó, ehhez képes a lokál arcok nem próbálnak meg túlságosan átbaszni. Amikor gyanakodtunk, utólag szinte mindig kiderült, hogy igazából korrekt árakat mondtak. Ez az ami többek között már a legkevésbé sem volt jellemző a szomszédos Libanonra. De hát az már megint egy más világ. Folyt köv.

¤ ehelyett meg már igazán kitalálhatnának valalmi más kifejezést, mert kurvára idegesítő 

Felcsapattuk a libanoni termést is:

http://picasaweb.google.com/gyepaller

Szöveges beszámoló hamarosan!

Mission impossible accopmplished: átrágtuk magunkat a szíria-libanon trip irdatlan mennyiségű fényképén, a szíriai képeket már fel is pakoltuk:

http://picasaweb.google.com/gyepaller

Kedves Pajtások!

Sajnos a jó előre beharangozott, török néplelket kielemző szocioposzt idő hiányában nem készült el (sajnos 4 phd-s házidolgozat elkészítése kissé beszűkíti az ecceri blogger mozgásterét). Jó hír viszont hogy megérkezett Druszám. Vele valamint Pavellel és természetesen Olenkával kiegészülve, a hétvégén végre belevetjük magunkat a kőkemény közel-keleti valóságba. A terv szerint végigzúzunk Szírián: Aleppó, aztán keresztes lovagok várai, majd Damaszkusz. Ezt követően ha addig nem tör ki egy újabb polgárháború átnézünk Libanonba, meg sem állunk a Hezbollah főhadiszállásáig. Aztán reméljük még egy kis lazítás is belefér a végén, mert ugye Bejrút továbbra is MENŐ...Mindezt remélhetőleg majd valamikor időm is lesz megírni, úgyhogy április közepétől majd szétposztoljuk az agyatokat! De hogy addig se érezzétek magatokat nagyon elárvulva, kiválogattuk az irgalmatlan mennyiségű márciusi fotó legjavát. Aki még nem csekkolta a facebookon, az most megtekintheti a szokásos linkre kattintva:

http://picasaweb.google.com/gyepaller

Miután Magyarországon töltött két hetemben, madriszi bajtársunkhoz hasonlóan én is főleg a torokgyíkkal hadakoztam, Isztambulba visszatérve a már régóta esedékes jó öreg harcifosást is sikerült  kikapni. Így a hétvégén nem mertem eltávolodni a klotyó 5 méteres sugarából, de legalább elég időm maradt a török gasztronómia szépségein elmélkedni. Ennek örömére a mostani bejegyzést a török konyhaművészet dicséretének szenteljük. Törökországban a kajálás témaköre mindenképpen önálló posztot érdemel. Akár turisták vagyunk, akár a kulturális táplálék iránt érdektelen Erasmusosok a török kajákba lépten-nyomon beleütközünk. Isztambulban a szolgáltató szektor közép-európai szemmel nézve hihetetlenül túlburjánzottnak tűnik. Ezen belül is a legkülönfélébb kajáldák, éttermek, kifőzdék, lacikonyhák stb. száma valami egészen elképesztő. Ha Isztambul tetszőleges pontján fogjuk és elhajítjuk a mobiltelefonunkat az tuti egy döner kebapost fog fejbe találni.

Apropó döner kebap. A török konyha remekei ma már éppen annyira nemzetközinek számítanak, mint a sajtburger vagy pizza, ennek ellenére talán nem lesz haszontalan, ha megpróbáljuk tisztázni kissé az alapfogalmakat, mivel ezzel kapcsolatban Magyarországon teljes terminológiai zűrzavar uralkodik.

Kezdjük először is a jó öreg gyrossal. Az nem is budapesti, aki egy elbszott buli után hajnalban hazafelé támolyogva nem ezt tömi a fejébe, valahol a Blahán, a Nyugatinál vagy a Móricon. Rejtély, hogy Magyarországon, miért pont a görög elnevezés terjedt el, amikor Európában mindenhol máshol a török nevén kebapnak, vagy arab nevén shawarmának hívják. Szintén kissé pontatlanul tegyük hozzá rögtön. A kebap Törökországban egyébként éppannyira misztikus homályba burkolózó fogalom, mint Indiában a masala. Idestova egyhónapos kinntartózkodásunk alatt annyit bírtunk kisütni, hogy a kebap minden valószínűség szerint egyszerűen fűszerezett, sült húst jelent. A kebapnak számos változata létezik. A legközismertebb a döner kebap, vagy egyszerűen csak döner, amikor is egy függőleges nyársra felhúzva izzasztják, senyvesztik a húsokat, aztán egy rablógyilkos kinézetű forma szel belőle egy kurva nagy késsel a kedves vendégnek. A döner Törökországban jellemzően kétféle húsból készül: csirkéből (tavuk) vagy birkából (et). A disznóhús evés tilalma, egyike a muszlim vallás azon kevés előírásainak ami a törökök betartanak (a másik a körülmetélkezés-jó étvágyat!).

A dönert alapvetően három formában fogyasztják: kérhetünk porsiyont amikor tányéron kapjuk, salival, risszel esetleg sültkrumplival körítve (ez tehát nem más mint a jó öreg gyrostál). Ha ekmeket kérünk, akkor ugyanezt a cuccot egy félbevágott kenyérbe fogják belepakolni, míg ha dürümöt akkor egy vékonyabb pitatésztába csavarják bele (az itthonról ismerős zsebes pitával itt egyáltalán nem találkozni). Tehát figyelem, amikor mi gyrost, vagy kebapot kérünk, akkor igazából dürümöt kéne mondanunk, a kebap ugyanis nem a szendvics, hanem kizárólag a sült hús elnevezése!!! Na ezt próbálja meg az ember észbetartani hajnali fél négykor a Blahán…Persze úgy is kivághatjuk magunkat mint  famous Pablo Fonseca anno, mikor farkasgerincet rendelt, no de ez már messzire vezet…

A kebapnak azonban nemcsak döner verziója létezik. A szintén igen elterjedt siskebap például nyárson sütött húsdarabok, paradicsommal, hagymával. Tehát nem más mint,  a jól ismert rablóhús. Aztán a kebapnak létezik egy olyan variánsa is, amikor darált húst tapasztanak a nyársra és ezt sütik ki. A szoftosabb verziója ennek az urfa kebap, míg a lényegesen karakteresebb fűszerezésű az adana kebap.(BREAKING NEWS! A héten az egyik kajálda menüjében felfedeztük a macar kebapot, azaz magyar kebapot. Ki gondolta volna hogy a kebap őshonos szittya étel?! Természetesen egyből kirendeltük a cuccot. hogy lássuk mivel is van dolgunk. Első ránézésre úgy tűnt, hogy bizony nem mással állunk szemben, mint gyermekkorunk rosszemlékű iskolai menzáinak örökös sztárvendégével, a jó öreg borsos tokánnyal, amit itt egy jó adag krumplipürével a tetején szolgáltak fel. Viszont, miután megkóstoltuk egész finomnak találtuk, szóval aki erre jár, próbálja ki bátran!)

A húsos kaják másik nagy csoportja a köfte. A köfte akkora kultikus étel, hogy amikor Bem apó törökországi száműzetését töltötte írt is róla egy versikét, amit később a hetvenes években egy indusztiál-metált játszó török zenekar refrénként beemelt egyik dalukba:

Köfte, köfte…

Told a köftét, csapasd a köftét

Köfte, köfte…

Burkold be!!!

Ezt a magyar vonatkozású gyöngyszemet Benedek Máté barátommal fedeztük fel, amikor 2006-ban népdalgyűjtésre mentünk az izmiri partvidékre. Na most a köfte lényegében szintén fűszerezett darálthús, amit kisüthetnek fasírt ill. nudli formában (ez utóbbi a Balkánon csevap néven örvend méltó népszerűségnek). A köfetének van még egy különleges változata az ún. cig köfte. Valami narancssárga massza, amit harang alakban tornyoznak fel, az íze alapján agyonfűszerezett húspástétomra ill. chilis tatárbeefsteakra tippeltünk. Legnagyobb megrökönyödésünkre kiderült azonban, hogy nincs is benne hús, hanem dióból (!) készül, bár ez utóbbit lehet hogy rosszul értetettük.

Isztambul igazi specialitása azonban nem a köfte, még csak nem is a döner, hanem kérném szépen a balik ekmek, azaz a halas szenya. Jómagam idehaza nem vagyok a halnak különösebben nagy rajongója, but it’s something different. Felejtsük el a kellemetlen zselés állagot és a pocsolyaízt. Isztambulban, a helyben kisütött hal friss és ropogós, egy kis könnyű salival és az ugyancsak friss, ropogós kenyérrel együtt az egyik legkirályabb kombó (már-már azt is elhiszi az ember miközben eszi, hogy bizonyára nem az agyonszennyezett Boszporuszból ill. Aranyszarvból fogták ki a halakat…). A másik óriási királyság az a kokorec, ami nem más mint pacalos gyros! Ez nem hangzik túl jól, pedig a legkomolyabb kaja az egész városban. Arról van szó tehát, hogy a nyársra nem húsdarabokat szúrnak fel, hanem a birkabél van rátekerve úgy sütik. Aztán mindig levágnak belőle egy darabot, azt aprítják bele az ekmekbe, rendszerint egy kis paradicsommal és jó erősen megfűszerezik. Onnan lehet egyébként elsőre megkülönböztetni a mezei döner kebaptól, hogy a kebapos nyárs mindig függőlegesen, míg a kokoreces vízszintesen forog.

A kajáldákhoz hasonlóan a város szupermarket ellátottsága is elképesztő mértékű. Az áruválaszték bősége simán veri a közép-európait, ami azt illeti az itthoni Sparok, meg CBA-k még mindig szegényes szocialista közérteknek tűnnek a török boltok mellett. Különösen a gyümölcsök és zöldségek vannak kinnt valami hihetetlenül jó formában, de a török gyümölcslevek is simán a világ élmezőnyébe tartoznak (TAMEK rulez!). Ami igazán komoly, hogy a szupermarketek mellett kint a kiskereskedelmi egységek is láthatóan virágoznak. Ezek közül külön helyen a pékségeket emelném ki, amelyekben szinte mindenhol helyben sütik a kenyeret és a többi pékárut. Valami Pazar! (ilyenkor néha felrémlik Indonézia, ahol a kenyeret sem ismerték mint olyat…Valaki egy kis rizst?) Ehelyütt vetném közbe viszont, hogy a török édességeknek nem vagyok túl nagy barátja, a baklavák és egyéb még töményebb, cukormázban úszó sütemények iszonyúan gejlek. Evés közben szinte hallani miként marják le a fogzománcot és a kezünk is tuti hozzáragad utánuk bármihez, amihez csak érünk…

A fűszeres kajákat nem árt leöblíteni valamivel. Zseniálisak például a szinte minden sarkon kapható frissen facsart narancs és gránátalma levek. Ebből a narancsot gondolom senkinek nem kell különösebben bemutatni, a gránátalmát viszont  tényleg vétek kihagyni annak aki erre jár. A leve sötétvörös, már inkább lila, a színe kicsit hasonlít a céklához, az íze viszont szerintem fergeteges. Picit fanyar, éppen annyira, ami majd rohadtul jól fog esni, a nyáron várható dögmelegben. Mint említettem, söröket és borokat átalában lehet kapni a nagyobb szupermarketekben, bár elég drágán. Törökország nemzeti töménye a raki, azaz ánizspálinka, ugyanaz mint a görög ouzo. A vodkánál keményebb pia, a szörnyűséges ízhatást csak fokozza, hogy a törökök nem lehörpintik felesként, hanem vízzel keverik és úgy isszák vizespohárból…Mission impossible! A török nép azonban alapvetően nem alkohollal működik, hanem teával. Alkoholos italokat csak a Taksim drága bárjaiban kapni, a külvárosi kiskocsma intézménye itt nem létezik. Helyette az öreg taták teázókba járnak egy kis dominózásra, meg vízipipázásra. A tulipán alakú kis poharakban felszolgált tea (caj), alighanem Törökország egyik szimbólumává vált. A normális teán kívül, lehet kapni mindenféle ízesítésű (alma, citrom stb.) teákat is. Ezek állítólag valamilyen koncentrátumból készülnek, Olenka verzója szerint a hírneves alma tea nem más mint felmelegített almalé. Nekem ettől még a bejön a cucc...Amúgy ezek a vízipipázós helyek, nagyon komolyak, alighanem az egyik legfontosabb színterei a török szociális életnek, melyet majd a következő posztban veszünk nagyító alá...

Ja és egy adag fényképet is felpakoltunk az elmúlt egy hónap terméséből:

http://picasaweb.google.com/gyepaller/IsztambulFebruar#

Kedves Gyerekek! Alábbi soraimat épp Madzsarisztánból osztom, mint tudjátok 10 napra hazatértem, mindenféle ügyesbajos dolgom elintézése végett. Amúgy örömmel jelenthetem, hogy mióta múltkori korholó soraimat publikáltam az Erasmusos partykról, azóta már volt még egy életképes bulink (a lá Garaje, köszönhetően többek között derék magyar leányainknak akik szintén nem rettenek meg egy kis pálinkától…). És erre a partyra már nem kellett olyan hosszan várni mint az előzőre. A tendencia tehát biztató, már-már exponenciális növekedést mutat!!!

No de hát nem csak bulival él az ember. Miután a májnak megadtuk a magáét, lényünk kultúrfelének is biztosítani kellett a táplálékot. Olenkával tehát szabadidőnkben alaposan nyakunkba vettük a város, és cirka egy hónap alatt ki is pipáltuk a főbb látványosságokat. Mielőtt rátérnék arra, hogy mi is az amit feltétlenül érdemes megnézni Isztambulban az egyszeri madzsar turistának, következzék egy rövid kis történeti összefoglaló. Elvégre a történeti kontextus minimális ismerete nélkül elég nehéz értelmezni mit is látunk, másrészt meg amúgy is történész minőségemben vagyok jelen Isztambulban, vagy mi a fasz….

Na szóval a mai Isztambul helyén az első régészetileg is kimutatható települést, még jó pár századdal Krisztus születése előtt, görög (pontosabban megarai) telepesek hozták létre Büzantion néven. Ez a görög telepeskolónia többször elnéptelenedett, többször újraalapították. A római császárkorban Colonia Augusta néven futott itt egy kisebb jelentőségű provinciális város. Az újralapítások sorában a legjelentősebb kétségkívül az volt, amikor is Constantinus császár (miután a Birodalom sokadik polgárháborújában hatalomra került) úgy határozott, hogy itt alapítja meg a Római Császárság új fővárosát , melyet illő szerénységgel saját magáról Constantinopolisnak nevezett el. Constantinus építtette az Hagia Sophia helyén álló első keresztény bazilikát ill. a Hippodromot, azaz kocsiverseny stadiont is. Mint azt már említtetem Theodosius császár volt az, aki a rövid idő alatt jelentősen kibővült várost már új falakkal volt kénytelen megerősíteni a hunok elleni védekezésül. Constantinopolis virágkorát a VI. században Justinianus császár és Theodora császárnő uralkodása alatt élte (valszeg Theodora volt a nagyobb arc,mivel egyszerű prostiból emelkedett császárnévá). Ekkor a város lakossága több mint 1 milka főt számlált, ekkor épült többek között a Hagia Sophia és a Cisterna Basilica is (ezekről bővebben alább). Justinianusnak egyébként uralkodása alatt majdnem sikerült visszaállítani a korábbi Római Birodalmat. Visszafoglalta Africát, egész Itáliát ( benne nem utolsósorban magát Róma városát) , sőt még a korábbi Hispánia egy részét is! Na ugye ebből is látszik mennyivel nagyobb rajok voltak a bizánciak, mint a kis köcsög spanyolok akik viszont soha nem foglalták el Kisázsiát. Valszeg mert már akkor is csak a focihoz, meg a szerencsétlen bikák kínzásához értettek. Igazam van Peti bá?

Visszatérve a bizánciakra: Justinianus korszaka után a Bizánci Birodalom és Konstantinápoly több komoly válságot átvészelt. Küzdöttek a Szászánida Perzsa birodalommal, majd az arabokkal, aztán meg a szeldzsuk törökökkel. Paradox módon azonban Bizáncnak végül is nem a muszlimok, hanem a keresztesek tettek be leginkább. 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat során a velenceiek által vezetett hadak elfoglalták és totál kifosztották a várost, sőt létre is hoztak egy viszonylag rövidéletű keresztes államot a Latin Császárságot. A görögöknek még egyszer sikerült visszafoglalniuk a várost, amely ekkor már komplett romhalmaz volt, és nem is épült újjá igazán,. Egészen addig amíg végül is az oszmán törökök 1453-ban el nem foglalták és megtették egy immár muszlim birodalom fővárosává Isztambul néven. Gondolom a történet innentől kezdve már inkább ismerős. Itt vetném közbe egyébként, hogy a „Bizánc” kifejezés tulajdonképpen egy történészek által kreált elnevezés, melyet a Keletrómai Birodalom Justinianus uralkodását követő korszakának megjelölésére használnak (mikor is a birodalom teljesen elveszítette latin jellegét és mind nyelvében, mind kultúrájában teljes mértékben göröggé vált). A bizánciak saját magukat – tűnjék ez ma már bármilyen abszurdnak -  mindig is rómaiaknak nevezték, mint ahogy birodalmukat is Római Birodalomnak ill. uralkodójukat is Római császárnak hívták. Sőt mi több környezetük is így hívta őket. Ez maradt meg pl. az Oszmán Birodalom európai felének megnevezésére használt Rumélia kifejezésben.

Mindezek után, talán nem hat az elemi megdöbbenés erejével, hogy Isztambul történelmi műemlékeinek egy jelentős hányada bizánci eredetű. Bár Justinianus korából tulajdonképp összesen két jelentősebb építmény maradt fenn, a Cisterna Basilica és a Hagai Sophia. Ez utóbbi bizvást nevezhető a város szimbolumának. Ennek ellenére sokan össze szokták keverni a mellette álló Kék Mecsettel. Pedig nagyon más tészta a kettő. A Kék Mecsetet a XVII. században építette III. Ahmet szultán aki megelégelte, hogy még mindig a Justinianus által építetett Hagia Sophia bazilika a legnagyobb épület a városban. Külső szerkezetét tekintve a Kék Mecset kétségkívül elegánsabb, mint az utólagosan hozzátoldott pillérkkel megtámogatott Hagia Sophia. Belső terét tekintve viszont nálam egyértelműen a Hagia Sophia a nyerő. Sőt a Hagia Sophia szerintem a világon is az egyik legnagyobb szám, még ha nem is vesszük tekintetbe, hogy milyen régen épült, akkor is egyszerűen lenyűgöző az épület.  Nem is csoda: megépítésétől kezdve, mint egy ezer éven át ez volt a keresztény világ legnagyobb temploma és a világ legnagyobb kupolával fedett belső tere. Merem állítani: alig van még ilyen építmény a világon, amelyik ennyire erőteljes történelmi atmoszférát áraszt. Zseniális, kihagyhatatlan!

A Hagia Sophia és Kék Mecset közötti területen állt valamikor a Hippodrom. Magából az épületből tulajdonképpen semmi nem maradt meg, de a tér még mindig őrzi az alaprajzát (hasonlóan a római Circus Maximushoz). Azért megmaradt még két obeliszk is, az egyiket még Theodosius császár hozzatta ide egyenesen Karnakból (így Isztambul is azon nagyvárosok sorát gyarapítja Rómához és Párizshoz hasonlóan, melyek összerablott egyiptomi obeliszkekkel ékesítik magukat). A figyelmes turista Hippodrom téren még további érdekes történelmi ereklyékre akadhat. Még meg van pl. annak a márvány diadalívnek egy töredéke, amelytől a Bizánci birodalomban az összes távolságot számították, tehát ez volt a bizánci 0 kilóméterkő. Egy a Hippodrom közepén álló, rejtélyes félbetörött bronz műbrokira emlékeztető izé pedig nem más mint annak az óriási áldozati edénynek az egykori lába, melyet az athéniek a perzsák felett aratott marathóni győzelem emlékére készítettek és ajánlottak fel a Delphoi jósdának.

A Hippodrom alatt a Föld mélyében is vár még ránk egy igazi szenzáció: a Cisterna Basilica. Ez nem más, mint egy még Justinianus által építetett óriási víztározó, amelyet később teljesen elfeledtek és csak a XX. Században fedeztek fel újra. Az óriási csarnokot több mint 300 oszlop tartja, és még ma is kiválóan funkcionálna víztározóként. Ami azt illeti van is benne valamennyi víz, amiben még halak is úszkálnak!

Mindezeken kívül van még persze Isztambulban számtalan bizánci eredetű templom, kolostor vagy későbbi dzsámi. Ezek közül talán még a XVI. Században épült Süleymaniye dzsámit érdemes kiemelni. Egyrészt mivel ezt tartják az Oszmán kori mecset építészet legtökéletesebb példájának. Másrészt a kertjében lévő, viszonylag szerény síremlékben van eltemetve Törvényalkotó Nagy Szulejmán szultán, aki ugyebár Mohácsánl egy jó időre hazavágta Magyarországot (és aki, mint azt talán szintén nem árt tudatosítani egyébként Magyarországon, Szigetvár ostroma közben halt meg). Aki pedig a bizánci mozaikokra van különösen rákattanva az a Chora templomba látogasson el, itt maradtak meg a legszebb példányok.

Mi még? Az igazi történelem fanatikusok ellátogathatnak még az Isztambuli Régészeti Múzeum enyhén nekrofil hangulatú tárlatára is, ahol a gyűjtemény 90%-a ókori szarkofágokból áll. Szintén múzeum működik az egykori szultáni palotában a Topkapi szerájban (ez egyébként Ágyúkapu udvart jelent szószerint9. Maga az épület nem olyan nagy szám, bár a kincstárban őriznek pár érdekes ereklyét pl. szálakat Mohamed próféta szakállából, sőt Mohamed lábnyomát is. Van egyébként egy újabb, nyugati-neobarokk stílusban épült a szultáni palota is a Dolmabahce. Aztán említést érdemel mindenképp a Nagybazár is, habár ez mostmár inkább emlékeztet valamiféle bevásárlóközpontra mint bazárra. Szinte kizárólag turisták számára készülő szuveníreket árusítanak, bár ezek között kétségtelenül van jópár művészi kivitelű darab. A kairói bazárnegyeddel viszont egy napon sem lehet említeni az élményt.  Isztambul környékén is lehet remek kirándulásokat csapatni, csodálatos élmény pl. a sétahajókázás fel a Boszporuszon a Fekete-tengerig. Egy másik népszerű kiránduló hely az ún. Hercegnő szigetek, egy kisebb szigetcsoport a Márvány tengeren Isztambultól kb. félóra hajóútra. Bár ezek nyilván inkább már akkor lesznek aktuálisak, amikor jobbra fordul az idő.

Ehelyütt sem tudom megállni, hogy ki ne térjek a nyugat-európai Erasmus hallgatók mérhetetlen lúzerségére. A lúzerség messze nem korlátozódik pusztán a bulikra, hanem a nyugati erasmusosok mindennapjainak egészét is áthatja, hogy ne mondjam ez egyenesen életformájuk. Indonéziában még csodálkoztunk rajta, hogy rajtunk kívül milyen kevesen utaznak. Isztambulban már pusztán rezignáltan tudomásul vesszük, hogy az Erasmus hallgatók többsége olyat pl. egyáltalán nem csinál, hogy városnézés. Rengeteg olyan arc van, aki egy hónap alatt még a Hagia Sophiába sem jutott el (ami pedig tényleg a világon az egyik legnagyobb szám). Ami azt illeti valszeg fogalmuk sincs róla mi is tulajdonképpen az a Hagia Sophia – már azon túl, hogy ott van vmi kurva nagy kupola a város közepén. Műveletlenségük döbbenetes és határtalan. A Kék Mecsetről is kb. annyi jut eszükbe, mint az egyszeri külkeresnek a Sartori féle pártrendszer tipológiáról…

Hadd ne folytassam. Ami azt illeti erre a totális közönyre és érdektelenségre, a magam részéről legfeljebb egy mentséget tudok elképzelni. Mondjuk ha valaki minden nap úgy szétcsapja magát, hogy másnap ki se bír kelni az ágyból (ami azt illeti a francia arcok pontosan ezt csinálják). De mint az előző posztban vázoltam, a többség még a bulikban sem teszi oda magát. Felmerül akkor a jogos kérdés: mi a nagy büdös lófszt csinálnak akkor egész nap ezek a gyökér erasmusosok?! Hát például vannak akik bejárnak az órákra és tanulnak (!), nem is kevesen..Na de rájuk több szót ne is vesztegessünk :-) ! A többiek általában esténként együtt vacsiznak, napközben bevásárlóközpontokban lófrálnak, mobiltelefon kártyát intéznek, konditerembe járnak, esetleg elmennek bowlingozni. Tehát csupa szükséges és aranyos dolgot. Csak éppen ugyanezeket OTTHON is lehet csinálni wazzee, ami pedig CSAK ITT van, azt el se mennek megnézni…

A bulikat és az egyetemi órákat leszámítva éppen ezért én nem is nagyon erőltettem az erasmusos arcokkal való nyomulást. Mindezidáig talán két olyan napközbeni progi volt velük, amit azért másoknak is tudnék jószívvel ajánlani, ha Isztambulban járnak.

Az egyik a HAMAM, azaz az autentikus török fürdő. Isztambulban nagyon pörögnek a hamamok, minden városrészben van legalább egy kisebb-nagyobb fürdő. Tényleg érdemes a helyi lakosság által használtakba menni, mert a turistás hamamokban nagyon keményen lehúzzák az embert. A férfi és női szekció természetesen a fürdőkben elkülönített, de higiéniás ill. buzipara nincs (ellentétben a szórakozóhelyekkel). Az ottani török fürdőkben a budapestiekkel összevetve a legmeglepőbb talán, hogy nincsenek bennük medencék. Gőzkamrák vannak ill. csapok ahonnét az ember magára lötykölhet hidegvizet, hogy lehűtse magát. A helyiség közepét pedig általában egy hatalmas, alulról fűtött márványasztal foglalja el, ahol masszásban részesülhet aki befizet rá. A masszírozást semmiképp nem szabad kihagyni! Iszonyat rablógyilkos kinézetű, krákogó formák csapnak szét mindenkit totálisan. Először is ledörzsölnek egy speckó dörzskefével, aztán bekennek valami illatos olajjal. Utána jön a totális szétcsapatás, olyan csontokat is megropogtatnak az emberben, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. A végén viszont garantáltan úgy érzed, hogy újjászülettél. Hamam után levezetésként lehet még tolni egy teát, vagy egy laza vízipipát. A legkiválóbb kúra másnaposságra!

A másik a FOCIMECCS. Meg kell mondjam, a foci engem - mármint maga a játék - teljesen hidegen hagy. A TV-n is egyből átkapcsolok ha zöld füvön pattogó labdát mutatnak a képernyőn. A törökök viszont totális fociőrültek. Legyen az kajálda, vízipipás hely, vagy bevásárlóközpont, tuti hogy a nap bármelyik szakában a törökök focimeccset bámulnak óráisi plazmatévéken. Isztambulnak három nagy focicsapata is van a Galatasaray, a Fenerbahce és a Besiktas. Mint mondtam én a játékot leszarom, de maga a meccs egész biztos nagyszerű szociokultúrális élmény lenne. Úgy hogy egyszer majd tuti bevállalom. Addig is aki Szepesi Györgyöt lealázó mecsstudósításokra és hasonlóan magával ragadó buli beszámolókra vágyik látogasson el a Mediterráneum túlsó végébe Peti barátunkhoz:  http://blogmadriz.blogspot.com/ Ha már a linkblogban nem tudom megjeleníteni. Egyébként óriási a blog! Hajrá Peti bá! Folyt. Köv.

(amúgy vki lehetne olyan jó és segíthetne, hogyan kell blog.hu-n linket megjeleníteni, mert nekem sehogy sem sikerül. Az oldaldobozok, megjelenítésen keresztül sem)

Mivel Indonéziával ellentétben, sajnos úgy tűnik itt néha az egyetemre is be kell járnunk, essen néhány szó erről is. Isztambulban óvatos becsléseim szerint is legalább 20 egyetem található, ezeknek kevesebb mint a fele állami, a több alapítványi ill. magánintézmény. A magánegyetemek közül, számos megbízható helyi kontaktunk egybehangzó állítása szerint,  az én egyetemem a Bilgi – ami törökül nemes egyszerűséggel annyit tesz „Tudás” -  számít a legjobbnak, természetesen.

 A legtöbb isztambuli egyetem, egyébként a város központtól távol, óriási és rendszerint gyönyörűen parkosított campusokon  működik – erre tipikus példa Olenka egyeteme a Yedi-Tepe (szintén magán intézmény egyébként). Ebből a szempontból a Bilgi kivétel, három kisebb campusa van, relatíve még belvárosi területen. Ezek közül az egyik a Kustepe campus, meghitt kis mecidiyeköyi otthonomtól gyalog alig tizenötperces sétára található. Persze, hogy ez az a három campus közül, ahol pont nincsenek óráim. Itt működik viszont a központi könyvtár és az Erasmus iroda is. A legnagyobb, és a belvárostól a legtávolabb fekvő Santral campus, ahol többek között a töri tanszék is található. Végül a Dolapdere campus, amelyik a Taksimtól van gyalogosan is megközelíthető távolságra. Az egyes campusok között, a diákok által ingyen igénybe vehető minibuszjáratok közlekednek.

Amúgy nemtom milyen alapítvány, vagy üzleti körök kenegetik hátulról dellával a Bilgit, mindenestre az egész egyetem nagyon profin szervezett és infrastruktúrálisan is nagyon jól felszerelt. Mindhárom campus teljesen modern, az általam egyébként nagyon nem kedvelt, de a kortárs építészetben mára láthatólag mindenhol egyeduralkodóvá vált indusztriál-minimalista-funkcionalista stílusban épült. A Santral campus központi épülettömbje például egy az egyben úgy néz ki mint a csernobili atomerőmű felrobbant reaktorblokkjának betonszarkofágja. Már majdnem olyan ronda, mint a Kálvin téri irodaházak. A Dolapdere campus barátságos erődfalaival, pedig leginkább talán egy arizonai börtönre emlékeztet. Ténlyeg már csak a lőtornyok hiányoznak a sarkokról. Bár az épületből enélkül is kiváló panoráma nyílik a campust körbevevő, és gettónak nyugodt szívvel nevezhető városnegyedre (jól értesült évfolyamtársaim szerint egyéként a Bilgi campusai annak idején azért épültek ilyen lepukkant környéken, mert itt olcsó volt a telek).

Kárpótlásul viszont van az egyetemnek saját uszodája, konditerme, mozija, mindhárom campusnak saját – étteremnek is beillő - menzája, sőt a Santral campusnak saját Starbucks Caféja. A tantermek légkondicionáltak, projektorral felszereltek. Végül az ELTE BTK-val ellentétben a wc-k is tiszták és MINDIG van bennük wc papír.

Az egyetemi oktatás digitalizálódása is előrehaladottabb mint az ELTÉ-n (amivel persze nem mondtunk túl sokat). Az órák anyaga, sőt a könyvtári könyvek nagy része is elérhető online, tárgyjelentkezésénél pedig az ottani etr, még azt is bekalkulálja, hogy mennyi időbe kerül egyik campusról a másikra átmenni és ennek függvényében időpont ütközés esetén nem engedi felvenni a tárgyat. A török egyetemi oktatásnak egyébként meghatározó vonása, hogy itt szinte kizárólag csak szemináriumi jellegű, kiscsoportos órák vannak. Előadás és vizsga mint olyan, gyakorlatilag nem létezik. Ennek sajnos meg van az a kellemetlen következménye, hogy az órákra elméletileg legalábbis be kell járni, sőt készülni is kell rájuk. A tanárok a legváltozatosabb módokon baszogatják a diákokat: zh, referátum, házidolgozatok, sőt állítólag még van ahol szabályos feleltetés is van. Mindez önmagában eléggé fenyegetően hangzik, de azért vegyük tekintetbe, hogy pl. átlagos török történész hallgató tudásszintje (legalábbis egy fizetős magánegyetemen) már-már vetekszik a BGF-s hallgatók szintjével (bár hogy ez mit jelent, azt csak mi értjük igazán Zsomborkám .-)). A XX. Századi világtörténet órán pl. olyan tesztkérdések voltak mint hogy „Ki volt Lenin?....”. Na szóval remélhetőleg azért, az egyetemmel majd csak megbirkózom valahogy, és így marad idő az olyan jóval fontosabb dolgokra is mint a városnézés, utazás és persze a bulik.

Ami a városnézést illeti abban nincs is hiba, csapatjuk a témát rendesen Olenkával (hogy mi minden érdekes található Isztambulban, arról még valszeg jön egy külön poszt). Most inkább ejtsünk néhány szót a legendás Erasmusos bulikról. Szóval a közvélekedés szerint a képlet így néz ki ERASMUS = BULIK. Sőt ERASMUS = ÓRIÁSI BULIK.  Bár a magam részéről igazán nem kerülöm a partykat, mint erről a facebookon sokadíziglen történő betaggelődéseim is tanúskodnak, az eddig itt töltött 3 hét tapasztalatai alapján, szerintem a realitást jobban tükrözi az ERASMUS = TÖKETLENKEDÉS egyenlet. Egy átlagos isztambuli erasmusos éjszaka, a következő képpen fest. Találkozunk 22.00.-kor a Taksimon a Burger King előtt (hol máshol?). 22.40.-kor még bőven várunk valakire, aki mikor megérkezik, közli, hogy még neki is jönnek haverjai, így rájuk is várunk. Jobb esetben 23.30-ra mindenki megérkezik, ekkor elkezdődik a vita, hogy hová menjünk. Legalább félórán át megy az agyalás, mire valaki előáll a világmegváltó ötlettel hogy menjünk az XY klubba, amiről persze nem tudja pontosan hol van, de le az Istiklal utcán aztán a McDonalds utáni második sarkon balra…Egy órán át bolyongunk az XY klubbot keresve megszállottan, mindezt egy olyan területen, ahol egyébként mindenegyes házban, nem egy, de legalább három partyhely üzemel, a lehető legváltozatosabb zenei kinálatot nyújtva…Olyan hajnali kettő körül végre megérkezünk az XY klubba (mindezt úgy, hogy még senki egy büdös kortyot nem ivott), amiről persze kiderül, hogy az egész város legelbaszottabb helye, tele ronda német erasmusos csajokkal és bulizásra teljesen alkalmatlan zenével. Ekkor én hazajövök. Idáig az őrült francia arcok által szervezett házibulin kívül, nem is volt vállalható partynk.

Az okokat találgatva összeült az Isztambuli Felsőoktatási Tanács Partyügyi Kollégiuma. Olenka szerint a nagy erasmusos bulikról szóló történetek javarészt a legendák birodalmába tartoznak, mely legendáknak utána mindenki görcsösen igyekszik megfelelni. Owieczka rámutatott, hogy aligha tesz jót az itteni erasmusos buliknak, hogy az isztambuli Erasmus hallgatók túlnyomó többsége Nyugat-Európából kerül ki. Ezen belül is nyomasztó túlsúllyal vannak jelen a német nyelvterület reprezentánsai. Emellett meglepően sok a francia és a skandináv, valamint a kanadai és az amerikai (ők persze nem Erasmussal, hanem más ösztöndíjakkal vannak itt).

Márpedig mint azt Samuel P. Huntington is kifejtette a Civilizációk összecsapása című alapművében a buli az Elbától keletre lakik, és szegény nyugat-európaiak sajnos úgy tűnik teljesen képtelenek a partyzásra. Igen jellemző volt, hogy pl. a francia srácok házibulijára, a német arcok fejenként egy doboz sörrel érkeztek. A hangulatuk is ennek megfelelő volt az egész este folyamán.  Közép és Kelet Európaiak viszonylag kevesen vannak, míg olaszok vagy spanyolok szinte egyáltalán nincsenek (nem mintha annyira hiányolnánk őket, de ha másban nem is legalább a bulikban a latinok odateszik magukat). Hiába drukkolunk nagyon Obama elnöknek, azt is konstatálnunk kell, hogy a Föld minden nációja közül alighanem az amerikai a legszerencsétlenebb. Szegény amerikaiak teljesen reménytelenek. Az egy dolog, hogy tényleg úgy beszélnek, mintha rágóznának közben, így max. az angol csajok értik meg őket. Viszont amit mondanak, az általában tartalmilag is hülyeség és végtelenül közhelyes. Bulizni pedig nemcsak hogy nem tudnak, de azt sem tudják, hogy létezik olyan hogy buli.

(Az pedig már igazán nem lenne sportszerű, ha ezek után még a dél-koreaikat is elkezdeném oltani. Mint tudjuk ők különben sem sorolhatók a Föld népességének körébe, hisz a Holdról jöttek).

Bár Isztambul muszlim országhoz képest igazán tiszteletre méltó éjszakai élettel rendelkezik – amely nemzetközi összehasonlításban sem elhanyagolható – az Isztambuli Partyügyi Kollégium helyi szakértői felhívták a figyelmünket néhány olyan tényezőre, amelyek kétségtelenül kissé beszűkítőleg hatnak az itteni bulizási lehetőségekre. Először is, mint azt korábban már írtam, Isztambul egyáltalán nem olcsó, a buli viszont kimondottan, sőt kurvára kibaszottul drága. Kezdjük ott, hogy alkohol minden valószínűség szerint agyon van adóztatva, így a szupermarketben, még a legolcsóbb bor is bőven ezer forint felett van (még tiszta szerencse, hogy a kóla viszont olcsó.-)). A bulihelyeken meg aztán végképp megfizethetetlen bármilyen ital. Ezenkívül hétvégenként, még a legszimplább helyekre is 10-20 lírás belépőket számítanak fel, ami testvérek között is legalább 2-3000 forint. Tehát mintha otthon minden hétvégén csakis a Dokkba mehetnénk bulizni…A török arcok ennek ellenére eléggé adják a bulizós témát, már legalábbis ami a srácokat illetti. A lányok itt ahogy megfigyeltem max. baráti társasággal mennek szórakozóhelyre, ismerkedés kizárva. De még társaságban is többnyire nagyon visszafogottak és csendesek, hogy ne mondjuk unalmasak. Gondolom ez talán a neveltetésükből is fakad. Azt nem tudom, hogy ezzel összefügg-e: mindenesetre feltűnően sok Isztambulban a buzibár. A fülledt nyári éjszakákon pedig  - mint annak 2006-ban szemtanúja voltam - valósággal ellepik az Istiklal utcát a transzvesztiták. Mégpedig nem a nálunk ismerős vicces, dagadt, nőnek öltözött férfiak, hanem amolyan alattomos tekintetű kis hímringyók, akik a menet után valszeg simán megkéselik a gazdag nyugat-európai buzikat. Most még szerencsére hűvösebb az idő. Szóval mindent összevetve azt mondhatom, hogy aki kimondottan bulizni, meg csajozni akar, annak továbbra is inkább a Fekete-tenger északi partvidékét ajánljuk.

A törökökről ezt leszámítva, amúgy csak a legjobbakat tudom mondani. Az emberek barátságosak, kedvesek és segítőkészek, legyen szó akár egyetemi diákokról, akár tanárokról, akár bolti eladókról. Az ha magyarok vagyunk külön jó pont, soha nem mulasztják el kihangsúlyozni, hogy a törökök és a magyarok rokon nép (ezért is érthetetlen számomra, hogy Magyarországon miért forszírozzák annyira a finn-ugor rokonságot, amit a finnek nagyívben leszarnak, miközben a törökök tényleg tesvérnépnek tekintenek minket). A béna Erasmusos lúzereknél is nagyságrendekkel jobb fejek azok a török arcok akikkel a bulihelyeken spontán módon le lehet spanolni. Jó fejek még egyébként a francia srácok is, de hát ők csak a NYUGAT EURÓPA = LÚZERSÉG szabályt erősítő kivételek. Folyt köv. hamarosan az isztambuli látnivalókról.

Oh YESSS….Isztambul nem okoz csalódást! Kb. két hete toljuk itt, de nagyon komolyan odatesz a hely, azt kell mondjam! Még így télen is megy a pörgés ezerrel, hogy tavasszal mi lesz itt, abba már bele se merek gondolni… Na de hogy majd értsük is, miről beszélek, lássuk hogyan is néz ki a város nagyjából:

Az Isztambullal kapcsolatban elhangzó egyik leggyakoribb kijelentés, hogy Isztambul a Boszporusz két partján elterülő város. Ez ha nem is helytelen, de mindenesetre némileg pontatlan megállapítás. Meg egyáltalán, mi is az a Boszporusz? A Boszporusz egy kb. 30 km hosszúságú tengerszoros, amely – mint azt gondolom mindenki tudja - egyfelől Európát és Ázsiát választja el egymástól, másrészt a Fekete tengert és – nem, nem a Földközi tengert, hanem – a Márvány tengert köti össze egymással.  A másik, a Márvány tengert és a Földközi tengert összekötő stratégiai fontosságú tengerszoros a Dardanellák (itt szoptak be britek az I.vhb.-ban nagyon csúnyán egy partraszállási hadműveletet, melyet brit részről az ifjú Winston Churchill irányított, míg török részről egy Musztafa Kemál nevű csávó volt a hadvezér, akinek a portréjába elég sűrűn bele lehet futni errefelé – na mind1 ez már egy másik történet).

Szóval visszatérve Isztambulra, a város a Boszporusz déli, tehát Márvány tenger felőli végén található. A képletet bonyolítja, hogy itt az európai oldalon egy kicsinyke folyó is beletorkollik, még éppen hogy nem a Márvány tengerbe, hanem a Boszporuszba. Ennek a folyónak, a szárazföldbe mélyen, fjordszerűen benyúló, kanyargós tölcsértorkolatát nevezik Aranyszarv öbölnek, vagy csak egyszerűen Aranyszarvnak. Nos a történeti Isztambul nem a Boszporusz, hanem az Aranyszarv két partján – tehát a Boszporusz Európai oldalán elterülő város! Ezen belül is az Aranyszarv, a Boszporusz és a Márvány tenger által határolt félszigeten feküdt Constantinopolis, azaz Konstantinápoly, másnéven Bizánc. Konstantinápolyt  egyedül nyugat felől nem határolta tenger, ebben az irányban a Theodosius császár (ha jól rémlik, nem az első hanem a második) által építetett városfalak biztosították a védelmet. A Theodosiusi falak romjai egyébként még napjainkban is megcsodálhatóak, természetesen ma már jócskán a város (sőt a belváros) területén belül. Az egykori Bizánc területe tehát Isztambul történelmi városnegyede, itt találhatóak a képekről is leginkább ismerős műemlékek, mint pl. a Topkapi szeráj (az egykori bizánci császári, majd szultáni palota), a Hippodrom alaprajzát örző tér, a Nagybazár, és természetesen a Hagia Sophia katedrális ill. a Kék Mecset. A Kék Mecsetet építtető III. Ahmet szultánról nevezik ezt a városrészt (tehát az egykori Bizáncot) Sultanahmetnek.

Konstantinápollyal szemben az Aranyszarv északi partján állt a bizánci időkben a Galata erőd. A Galata már az oszmán-török uralom idején, az Isztambulban élő európaiak lakónegyede volt. Emblematikus építményéből a Galata toronyból lehet egyébként az egyik legszebb és a legjobb áttekintést nyújtó panorámát kapni a városról (többek között én is itt ébredtem rá, hogy mi a különbség az Aranyszarv és a Boszporusz között).

A Galatától északra, már kissé távolabb a tengertől, terül a Taksim című városrész, Isztambul tulajdonképpeni modern központja. Persze Isztambul akkora bazi nagy, hogy legalább két tucat központja van, de azt mondhatjuk, hogy ezek közül kétségtelenül a Taksim a legjelentősebb. Itt összpontosul a város pénzügyi és kereskedelmi, valamint - ami szempontunkból különösen jelentős – éjszakai élete. A Taksim tér – kb. tehát az isztambuli Deák – valamint az innen induló Istiklal utca körül vannak pl. azok a háztetőkön lévő zseniális partyhelyek, ahol annak idején Druszámékkal is toltuk a bulikat – meg remélem fogunk is még sokat!

Isztambul súlypontja tehát egyértelműen az európai oldalon van. A Boszporusz Ázsiai oldalán a XIX. századig „zöldövezet” volt, pár nyaralóval, meg a szultáni háremnek otthont adó egyik palotával. Ma már persze ide is jócskán átterjeszkedett a város. Olenka egyeteme a Yedi-Tepe is itt található, ill. ő maga is az Asia sideon lakik a hangulatos Kadiköy negyedben.

Jómagam - mint ahogy egyetemem a Bilgi is – az európai oldalon játszom. Az interneten hosszas keresgélés után sikerült ráakadni egy viszonylag mérsékeltebb árú albira. Isztambulban, amúgy az albi tarifák – mint ahogy általában is az árak – meglepően húzósak. Havi 300 eurós lakbér + rezsi szint alatti kategóriában már nagyon keresgélni kellett az ajánlatokat. Végül is a Meciyideköy nevű városrészben sikerült egy helyet lőnöm, ez a Taksimtól kb. északnyugatra található, sajna elég távol a tengertől. Itteni mércével mérve ez még tulajdonképen belváros, „csak” két metrómegállónyira van a Taksimtól. Persze itt ne budapesti léptékekkel gondolkodjunk. A két metrómegálló itt felszíni közlekedéssel legjobb esetben is jó félórát jelent. Amúgy zsír a környék, rengeteg kajálda, internetkávézó, óriási szupermarketek (a török szolgáltatószektor fejlettségéről, sőt már-már túlburjánzottságáról majmég egy külön poszt). Legfeljebb a domborzati viszonyok jelentenek némi kellemetlenséget. Isztambul csupa dimbes-dombos vidékre épült. Nekem is egy kisebbfajta – ráadásul baromi meredek - hegyet kell megmásznom reggelente ha el akarok jutni a metró megállóig. Így télen meg külön öröm a bulikból éjjelente seggencsúszkálva hazavergődni a tükörjéggel borított lejtőkön. Na sebaj!

  A keccót amúgy két török egyetemista srác, névszerint Eren és Özan adják ki. Egyikük fogorvosnak, másikuk hajómérnöknek (ezt így mondják magyarul?) tanul. Első ránézésre kissé hippigyanúsnak tűntek az arcok, de igazi szívélyes török vendégszerettel fogadtak. Azt azért meg kell hagyni, hogy az interneten elég jól marketingolták a kiadó szobákat. A fotókról az a tény nem derült ki, hogy a lakás tulképp egy  pinceszinten lévő koszos szuterén, és az én szobámnak pl. ablaka sincs. Kárpótlásul viszont akkora, hogy többtucat résztvevős házibulikat, sőt kisebb szalagavató bálokat is rendezhetnék benne. Szal bárki aki szeretne jönni látogatóba: igen, van hely aludni a szobámban.-). A fűtést nem viszik túlzásba (mint ahogy Törökországban télen sehol sem), ami tekintve hogy gyakorta havazik is, azért annyira nem poén. Melegvíz sincs, legfeljebb langyos. Pozítivum viszont, hogy itt legalább nem kell mandizni. Sőt Törökországban meglepő  és örvendetes módon, immár a közintézmények és magánlakások többségében nem guggolós, hanem normális angol WC található. Az pedig  külön helyi bájt kölcsönöz a klotyóknak, hogy általában nem a kemény műanyag, hanem a kipárnázott, esetenként szőrös, vagy plüssel borított ülőkéket alkalmazzák. Ezenkívül van a lakásban wireless internet, sőt a srácok azt is megengedik, hogy használjuk a vízipiájukat ill. a hangszereiket (tradicionális török hangszerekből kisebbfajta gyűjteményük rendelkeznek).

A két török tulaj gyereken kívül, még egy Erasmus hallgató cseh sráccal osztozom a lakáson. Brnóból való és Pavelnek hívják. Tehát ő is a Druszánk .-). Egyelőre egész tolerálhatónak tűnik a srác, sőt a lomboki szociopatákkal összevetve kimondottan kellemes lakótárs. Az egyetlen zavaró tulajdonsága talán, hogy ha egy jó poént hall (márpedig tőlem ugye gyakran hall) akkor olyan hangosan üvöltve röhög, hogy az emberek utánunk fordulnak az utcán. Az erasmusos társaság többi karakteréről, meg az erasmusos egyetemi életről, majd a következő posztban! Csokker!  

Hogyan jussunk el Isztambulba? A kérdés Indonézia után meglehetősen banálisnak tűnik. Épp ezért volt feletébb frusztráló, hogy míg Kuala Lumpurba Budapestről potom 89ezer ft.-ért repültünk, addig Isztambulba 100ezer alatt nem nagyon lehetett a repülő jegyet megúszni. Sajna Budapestről nem repül Isztambulba semmilyen fapados, ha korábban kezdem el a keresgélést akkor esetleg Bécsből vagy Berlinből lehetett volna vmi olcsó ajánlatot lőni (Olenka végül is Berlinből repült ki kb. 60ezerért).

Bennem azonban megfogant egy merész koncepció amely aztán hamar háttérbe szorította a repülős opciót: mennyivel olcsóbb és egyben nagyobb poén lenne ha vonattal a Balkánon keresztül jutnék el Isztambulba! Csupa olyan országon keresztül (Szerbia, Bulgária, Macedónia, Görögország) ahol még sosem jártam, ráadásul télen amikor talán még érdekesebb arcát mutatja ez a táj. És mindezt úgy, hogy majd elmondhatom a legendás Orient Expresszel utaztam (gyengébbek kedvéért: az Orient Expressz a XIX .század utolsó harmadától kezdve közlekedett Párizs és Isztambul között, többek között Bécsen és Budapesten keresztül, és a korabeli európai közvélemény szemében ez jelentette az egzotikus utazások netovábbját. Még Agatha Christie egyik dögunalmas regénye is az Orient Expresszen játszódik ha jól emlékszem).

Nno hát mint kiderült ma már nemhogy az Orient, de utódja a Transzbalkán Expressz sem közlekedik (legalábbis télen nem). Momentán tehát nem létezik közvetlen vasúti járat Budapest és Isztambul között. A MÁV nemzetközi jegyirodában – nem túl meglepő módon – még közelítően életképes átszállásos opciót sem voltak képesek ajánlani (sőt majdnem jól bezavartak az erdőbe, mondván hogy az egyetlen lehetőség Thesszalonikibe 36 óra, majd ott 12 (!) órás várakozás és újabb 12 óra Isztambulig, tehát összesen 60 órás laza kis trip J). Ehelyütt fejezném ki köszönetemet Jolánkai Péternek aki magasszintű némettudása és kifinomult ösztönei által vezetve, végül is a Deutsche Bahn honlapján ráakadt egy 33 órás opcióra Szófiai átszállással. Miután sikerült meggyőznöm a MÁV nemzetközi jegyiroda munkatársait, hogy ez a járat igen is létezik, alig három nappal az indulás előtt végre megvettem a jegyet. Este 11.-kor indulás Budapestről, másnap este átszállás Szófiában (teljesen vállalható másfél órás várakozással), és harmadnapon reggel nyolcra már Isztambulban is vagyok!

Este 11-kor már a Keleti pályaudvar is magabiztosan hozza a balkáni atmoszférát. A napközben az utasokat basztató jegyellenőr kápók eltűnnek, helyettük a csoportosan igen agresszívvé váló, tarháló csövesek bandái veszik át az uralmat a már csak a galambszar által összetartott épületben. Ha a csöveseket sikerül lerázni, már csak a vonatot kell megtalálni, ami szintén nem egyszerű feladatat, mivel ilyen késői időpontban az elektronikus kijelző tábla is aluszik…

A jegyem a szerelvénynek egy hihetetlenül lepukkant bolgár vagonjába szólt, melynek valószínűleg én voltam az egyetlen utasa. Rajtam kívül csak egy  jól megtermett bolgár kalauz utazott még, aki már a vonatra való felszálláskor adott egy kis izelítőt a jófajta balkáni taplóságból. Amikor a bőrönddel meg két hátizsákkal próbáltam felszenvedni magam a vagonba, nemhogy nem segített, hanem egyszerűen kiröhögött. Mikor viszont lehajtottam a lehajtható ágyat – amiben szintén nem segített – és az túl hangosan csapódott, még le is bszott mint a pengősmalacot. Viszont legalább hasonló eréllyel zavart el minden gyanús alakot is vagontól, akik Szerbiában meg Bulgáriában próbáltak meg  felkéredzkedni.

Néhány a vonatablakból szerzett felületes benyomás a Szerbiáról és Bulgáriáról:

·        A Balkán télen sokkal hegyesebb, sokkal havasabb és sokkal hidegebb mint Magyarország. Ez utóbbiban különösen biztos vagyok, mivel fülkémben a takarítás mellett a fűtést sem vitték túlzásba.

·        Azt, hogy a Balkánon járunk abból érzékelhető mindenekelőtt, hogy a lakosság bazinagy három vagy négyemeletes családi házakat épít, melyeket viszont a legritkább esetben fejeznek/vakolnak be. Romániához hasonlóan Szerbiában is  láthatólag konjunktúrája van a betonkolosszus ortodox katedrálisok építésének (melyeket többnyire szintén nem fejeznek be).

·        Valószínűleg Szerbia helyzete sem túl rózsás, de annak alapján amit a vonatból láttam Bulgária igen nagy szarban lehet. Szófia pályaudvara például valami hihetetlenül depresszív hangulatot áraszt, egy az egyben mintha visszarepülnénk a Todor Zsivkovi időkbe. A kommunizmus bukása óta itt valszeg csak annyi változás történt, hogy beüzemelték a világ legkisebb McDonalds-át! Nem vicc, ilyet még nem láttam. Egy eladós McDonalds büfé, ahol hamburgert nem is lehet kapni, csak vmi „toast” szendvicset meg kávét.

·        A Szófiából Isztambulba tartó vonaton már nemhogy fűtés nem volt, hanem az ablakok celluxal (ez sem vicc!) voltak „leszigetelve”. A vonatfülkénkben tehát gyakorlatilag orkán erejű jeges szél tombolt. Még szerencse, hogy a Szófia körüli hegyekből kiérve jóval enyhébbre fordult az időjárás.

Összeségében azért egyszer érdekes volt így végigvonatozni a Balkánon. De azért egy 33 órás vonatút mégiscsak egy 33 órás vonatút. A balkáni táj – különösen a városok – képe így télen meglehetősen vigasztalan volt. A hosszú utazás valszeg elég uncsi lett volna ha pl. nem írom ezt a blogot, meg nem fázom. Így aztán valódi megkönnyebbülés volt a  megérkezni a fagyos balkáni posztkommunizmusból az enyhe klímán virágzó isztambuli hiperkapitalizmusba. Folyt. Köv.

Ki mondta hogy egy Szumátrától-Pápuáig blog csak Indonéziáról szólhat?! Előző útibeszámolónk elsöprő közönségsikerét megtapasztalva, úgy gondoltam nem lenne szép ha megfosztanálak titeket isztambuli erasmusos kalandjaink érdekfeszítő leírásától (ki mondta hogy harminc évesen Erasmusra menni égő? :-DD)

Szóval mint emlékezhettek rá, hogy annak idején Olenkával egyáltalán elkezdtünk a Darmasiswán gondolkodni, az egyik legfőbb oka az volt, hogy „Erasmussal úgy sem tudnánk egy helyre kerülni”. Aztán persze mikor Indonéziában a rizsdiétától már épp kezdtem az őrület határára sodródni, kiderült hogy simán lehetett volna. Mégpedig nem is akárhova, hanem abba a városba ami tuti benne van a világ top5 nagyvárosában és – talán Londont leszámítva – egész biztos a legkomolyabb hely ahol valaha is jártam: Isztambulba!!!

A kedves olvasókat most az előkészületek részletezésével nem untatnám. Elég sokat tökölődtünk, hezitáltunk azon, hogy most akkor Indo után nem egészen egy évvel kell-e nekünk még egy ilyen nagyobb lélegzetű trip. De aztán csak legyűrtük a – darmasiswánál lényegesen bonyolultabb -  jelentkezési procedúrát, és az egyéb frontokon (PhD, munka és persze töri szakos  - SOHA NEM LESZ MÁR VÉGE WAZZZEG – tanárképzés) is sikerült szabaddá tenni magamat.

Nem mintha magát az Erasmust egy feltétlenül kihagyhatatlan bulinak tartanánk. Persze sokan esküsznek rá, hogy az Erasmus volt diákéletük fénypontja, de legalább ennyi olyan sztorit is hallotunk már, amelyekből azt lehetett leszűrni, hogy ha nem kellően érdekes helyre megy az ember, akkor bizony az Erasmus is könnyen  dögunalmas lődörgésbe fulladhat. Miként a mi darmasiswás tripünk tapasztalatai is mutatják a társaság bizony mindig egy nagy lutri (apropó: vajon mi a túrót csinálhatnak most Blackmanék? Na meg a madagaszkári arcok? J). Ráadásul kevés nagyobb lúzerség van, mint egy Erasmus szerű bulira párban baráttal/barátnővel menni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a résztvevő fiatalok 90%-ban azért jelentkeznek Erasmusra, hogy új emberekkel kúrj…ismerkedjenek. Ehhez persze én már öreg vagyok, de Olenka még hadd élje ki magát, meg amúgy is. Mivel természetesen nem ugyanarra az egyetemre szól az ösztöndíjunk a város két ellentétes végében kell majd órákra járnunk (hogy ez Isztambulban mit is jelent arról még egy külön poszt jön). Mindezek okán, úgy döntöttünk, hogy – legalábbis az elején – nem együtt fogunk lakni, hanem majd csak találkozgatunk hetente párszor. Életünkben először, mint egy „normális pár” – na majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle…

Magát Törökországot sem tartjuk a világ legizgalmasabb helyének. Már kétszer jártam ott és ez alapján mondhatom, hogy az ország Égei és Földközi tengerpartja, kb. semmiben nem különbözik a hasonló kaliberű spanyol, olasz vagy görög üdülőhelyektől. Legfeljebb annyiban, hogy a török riviérát elsősorban a kisebb pénzű és jellemzően borzasztó proletár nyugat és közép-európai turisták látogatják. Nyaranta Antalya környékén a tetovált, aranyfukszos kopaszok koncentrációja még a siófoki Beachhousét is meghaladja.

Isztambul viszont egy elképesztően óriási, izgalmas és gyönyörű város. Már csaknem kétezer éve a világ egyik fővárosa, az emberi civilizáció és kultúra központja  -BIZÁNC BAZZE BIZÁNC - ahol igen is érződik a „Kelet varázsa”. Olyan helyekkel focizik egy ligában, mint London, New York, Moszkva vagy Bombay – bár ezek közül jópárnál építészetileg is vitathatatlanul szebb. Kétszer jártam már Isztambulban, igaz csak rövidebb időre, de van rá egy erős fogadásom, hogy hoszabb idő alatt is megunhatatlan lesz a hely! Ezenkívül reményeim szerint Isztambul kiváló kiinduló pontul szolgál majd, a török riviéránál lényegesen izgalmasabb helyek felfedezésére. Pl. Törkország keleti egyharmada azért szolgálhat még meglepetésekkel, onnan pedig már csak egy ugrás Szíria és főleg Libanon (mint tudjuk Bejrút MENŐ). Vágyálamaink legtávolabbi horizontján pedig a Kaukázus bércei és Irán is felsejlenek…Hogy ebből mi valósul majd meg (egyáltalán megvalósul-e valami)? Ha kiváncsiak vagytok rá, olvassátok ismét kedvenc travelblogotkat!!! (melynek következő részében már Owieczkával is találkozhattok ill. kiderül, hogy sikerült egy 36 órás vonatút során, a sarkvidékesedett Balkánon átvergődve Isztambulba eljutni). Csákkesz-mákkesz!

Nos hát drága Olvasóim, a travelblogoknak szomorú tulajdonsága, hogy az utazás végeztével előbb-utóbb ők is befejeződnek. Sajnos a mi kedves kis blogunk sem fog örökké tartani, bármennyire is szeretnétek. Lezárni pedig mi mással lehetne méltóbb módon, mint egy kis számvetéssel, hogy most akkor mire is volt jó ez az egész, vagy egyáltalán jó volt-e valamire, már azonkívül, hogy mi nyaraltunk egy szép nagyot? Most már jó egy hónapja, hogy hazaértünk, volt idő arra, hogy kissé letisztuljanak a dolgok. Azt is hozzá kell tegyem, hogy az egyik legdurvább flash az egész utazásban a hazaérkezés volt. Belecsöppeni a trópusi éghajlatból, évek óta a legkeményebb télbe, persze már önmagában is elég durva, de félé év Ázsia után visszaérkezni Európába, na ez még a telet leszámítva is teljesen szürreális élmény volt…Mintha valami futurisztikus és rideg cybervilágba érkeztünk volna, ahol az utcák nyomasztóan kihaltak, a kocsik valószinűtlenül csendesen suhannak, az emberek pedig mintha nem is emberek hanem robotok lennének. Senki nem haverkodik, ordítzok, böfög és köpköd…Utazásunk vége felé már eléggé besokalltunk az ázsiai „Helló Misterezéstől” és már nagyon vártuk, hogy végre „normális” emberek között legyünk. Ehhez képest az arcok idehaza teljesen mesterkéltnek, ridegnek és valahogy rosszindulatúnak is tűntek, és ez a benyomás asszem még egy jó darabig megmarad. Ennek ellenére én a magam részéről azt sem tudnám elképzelni, hogy bárhol Ázsiában éljek – leszámítva talán Szingapúrt – és azt sem hiszem, hogy bármely épelméjű európai szívesen élné le az életét kizárólag indonézek vagy indiaiak között.

Véghezvittem a lehetetlent és átválogattam az indiai képeket is!!! Megtekinthetőek a szokásos címen: http://picasaweb.google.com/gyepaller

3 hetes utunkat Indiában a következőképp terveztük el és valósítottuk meg: 4-5 nap Bombayban, utána irány Nasik, a Godavari folyó forrása, jelentős hindu zarándokhely. Nasikból Aurangabadba, melynek közelében találhatóak a világörökség részét képező Ellora és Ajanta barlantemplomok. Aurangabadból Hyderabadba megyünk ,ami állítólag ronda, de mégiscsak egy négymilliós város, útbaesik, ráadásul ingyen szállásunk is lesz. Hyderabadból Hampi romvárosát célozzuk meg amiről elég ellentmondásos infókat hallottunk. Hampi után még Goában lazítunk le pár nap erejéig, utána vissza Bombaybe és haza.

Kaja: India másik nagy erőssége. Az indonéz konyhán finoman szólva… khmm…azért lehetne javítani. Bár a vége felé már bizonyos fogásokra pl. a földimogyoró szószos satayra már kimondottan rá voltunk kattanva, azért a rizsdiéta megtette hatását, kint tartózkodásunk alatt több mint 15(!) kilót fogytam. Ezt azért Indiában szerencsére elkezdtem visszaszedni. A rizs amúgy különösen Dél-Indiában szintén meghatározó alkotóeleme a kajáknak, de azért itt ismernek más fogásokat is. Sütnek pl. kenyeret (ami Indonéziában teljesen ismeretlen), méghozzá a jobb helyeken általában frissen, saját kemencében. Indiában a kenyérnek egyébként csomó fajtája van: a legegyszerűbb pitatészta szerű csapatitól kezdve, a szárazabb rotin keresztül, a szerintem legfinomabb óriási lepényszerű nan kenyérig. A kenyér mellé mindig felszolgálnak többfajta curryt (a curry végül is gyűjtőfogalom, az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy különféle fűszeres mártásokat értenek alatta). A hindu területeken a hús általában nem nagyon játszik be semmilyen szinten. Azt, hogy Indiában azért mégis tudnak a főzés terén valamit, mi sem bizonyítja jobban, hogy nekem mint fanatikus húsevőnek, még így hús nélkül is ízlettek a kaják. Persze, ha hús van, az még Indiában is jobb. Mi az, hogy jobb?! A csirkéből és birkahúsból készült tandoori ill. tikka elnevezésű kebabok fűszerezése egyszerűen frenetikus. A legjobb kebabokat amúgy általában a legdurvább tálib kajáldákban lehet enni. A fűszeres húsokat pedig a világ legfinomabb desszertjével a lassi című joghurtitallal célszerű leöblíteni. A lassi megintcsak gyűjtőfogalom az egyszerű édes lassik mellett vannak ízesített verziók is (a leggyakoribb a mangó ill. a banán). Profibb helyeken egy gombóc vanília vagy eper fagyit is raknak a lassiba. Létezik egyébként sós lassi is, ezt Törökországot megjárt kedves pajtásaim ayran néven ismerhetik.

Miután megjártuk Florest és Sumba törzsi falvait,  Jakarta egyik közepesen lepukkant bádogvárosában is laktunk jó darabig és még Srí Lankán is átcsúsztunk a katonai ellenőrzőpontokon úgy gondoltuk azért Ázsia olyan túl nagy meglepetésekkel már nem szolgálhat. Eme önelégültségünk egészen addig tartott ameddig ki nem léptünk Bombayben…bocsánat Mumbaiban a reptéri terminálból, és egy kb. 1948-as évjáratú taxival a belváros felé vettük az irányt….Khmm…izé…no hát annyit tudnék mondani, hogy aki korábban még soha nem utazott Európán kívül, az ne pont Indiával kezdje.

Megérkezésünkkor Mumbai a szürkés hajnali derengésben valami egészen megdöbbentő képet mutatott, kb. mintha az apokalipiszis után lennénk, amikor is egy zombivírus kiirtotta az emberiséget és összeomlott a civilizáció. Az épületek olyanok mintha a legsötétebb Ceaucescu korszak Romániájának egy agyonszennyezett iparvárosában járnánk, minden fal szürke és fekete, minden fémtárgyat szétmart a rozsda. Az utakon pedig mintha élőhalottak bolyonganának, ekkor kezdtek ébredezni és a szemétkupacokon gyújtott tüzek köré gyülekezni, az utcán lakó páriák. Az összkép mint megtapasztaltuk nappal sem volt sokkal megnyugtatóbb. Kairó borzasztó zűrös és koszos, de vannak olyan részei is a városnak ahol mintha az Ezeregyéjszaka meséiben járnánk. Még az amúgy reménytelenül ronda és sivár Jakartában is van legalább egy reprezentatív és elegáns sugárút. Mumbainak ezzel szemben nincs – vagy legalábbis mi nem láttuk olyan részét melyre egyértelműen azt lehetne mondani, hogy elegáns, tiszta stb. Itt a rohadás és az évszázados retkesség mindent áthat és mindenhol felüti a fejét. Annál, hogy szépen felújított felújított épületet találjunk, már csak egy lehetetlenebb project van Mumbaiban: 20 métert sétálni az utcán úgy, hogy ne kelljen átlépnünk vagy kikerülnünk egy:

a). koszos, kéregető utcagyereket

b). nyomorék/leprás koldust

c). szimpla kéregető csövest

Ebből talán egyedül a csöves nem pontos meghatározás: Indiában ugyanis nem olyasfajta hajléktalanokat találni mint nálunk. Itt komplett családok élnek (mosogatnak, főznek, kajálnak és szarnak) az utcán.  Aki itt egy bádogváros (slum) lakója az már viszonylag szerencsésnek mondhatja magát. Azokhoz a családokhoz viszonyítva legalábbis mindenképp akiknek a „háza” egy falba vert vaskampó, vagy egy földe szúrt bot, amire a ruháikat és batyujukat aggatják. A vicc az egészben, hogy ezzel együtt India és Mumbai tényleg fejlődik. Taxisofőreink információi szerint például a város pár éve még sokkal koszosabb volt (ezt elég nehéz elképzelni), az pedig szemmel látható, hogy már Mumbaiban is beindult a nagy ázsiai felhőkarcoló építési láz – igaz itt nem a hongkongi üveg-acél iskolát követik mint pl. Jakartában vagy Szingapúrban, hanem inkább az orosz-neosztálinista stílusú toronyházak a menők. Az indiai gazdasági fejlődésnek és valamiféle új középosztály kiformálódásának árulkodó jele, hogy Indiában már nagyban pörög a belföldi turizmus. Indonéziában szinte csak külföldi turistával lehet találkozni, még a Borobudurnál sincsenek indonéz csoportok. Ezzel szemben India turistalátványosságai néha már-már szinte élvezhetetlenek a belföldi turistacsoportok mindent ellepő tömege miatt. Az indiaik számára ráadásul egy szőke európai nő láthatólag sokkal nagyobb attrakció bármilyen műemléknél: akárhová is mentünk az országban, tuti nem telhetett öt perc el anélkül, hogy egy család vagy egy iskoláscsoport ne akart volna csoportképet készíteni velünk (pontosabban Olenkával). Aurangabadnál a „Dekkán Taj Mahaljától”például egészen konkrétan el kellett menekülnünk egy minket üldöző középiskolás osztály elől. Az indonézek is teljesen rá vannak kattanva az európai nőkre, de ők azért ezzel együtt sokkal udvasriasabbak, sőt kissé félénkek is. Az indiaiakban ilyen szempontból semmilyen gátlás nincsen, úgyhogy csak egy jótanács hölgy olvasóimnak: Indiában nőként egyedül eszünkbe ne jusson utazgatni!!!

A legjobb az egészben, hogy a dolog fordítva nem működik: a helyiek korántsem veszik jó néven ha mondjuk a színes szárit viselő lányokat fotózzuk. India általánosságban is egy rendkívül konzervatív, befelé forduló civilizáció. Az indiai muszlimok például nagyságrendekkel hardcorebbak mint indonéziai vagy akár egyiptomi társaik. Az öltözködésben is egyértelműen a tálib irányvonala követik (nők: csador, faszik: fehér pizsama kis sapkával vagy turbánnal, körszakáll), vagy amire Egyiptomban sem volt példa: Hyderabad muszlim óvárosában pl. az éttermekben a nők és férfiak csak külön terembe ülhetnek. Amikor nők jogairól esik szó napjainkban, akkor elsősorban az iszlám országokat szokás baszogatni – nem is alaptalanul: kevés nagyobb szopás lehet annál, mint hogy mondjuk Kairóban a 40 fokos hőségben tetőtöl-talpig egy fekete lepelbe burkoltan kell közlekednünk a tűző napon. Arról viszont már kevesebb szó esik, hogy a hinduknál – leszámítva, hogy ott a nem kell elfüggönyözniük magukat – a nők helyzete még sokkal kiszolgáltatottabb mint az araboknál. Indiában – mint azt amúgy nyelveket beszélő, külföldre is rendszeresen utazó, középosztálybeli vendéglátóink is megerősítették – még mindig teljesen rendhagyó dolognak számít a szabad párválasztás. Még a felsőbb, művelt társadalmi rétegek soraiban is az a gyakorlat, hogy a szülők szervezik meg gyerekeik házasságát, különös tekintettel arra, hogy azonos kasztba tartozzanak. Az esküvő után a feleség, lényegében férje családjának rabszolgája: gyakori eset, hogy ha nincsenek megelégedve a fiatal asszonnyal egyszerűen kinyírják, leöntik sósavval, vagy benzint locsolnak rá és felgyújtják. Még egy jótanács hölgy olvasómnak: eszünkbe ne jusson Indiába férjhez menni!!!

Mindazon térségek közül, ahol megfordultunk, az indiai kultúra tűnik amúgy is a leginkább rezisztensnek a globalizációs trendekkel szemben. Mutassunk plédául még egy országot manapság, ahol egyáltalán nem népszerű a foci és nem ismerik Ronaldinho nevét (az indiai szubkontinens sportja ehelyett az angolok által meghonosított krikett). India az egyetlen ország ahol nem láttunk, Britney Spearses vagy amerikai feka repperes pólokat sem. Úgy tűnt az itteniek számára teljesen ismeretlenek a nemzetközi popsztárok, sőt nem menő a hip-hop sem! Az indiaiak kizárólag indiai popzenét hallgatnak és indiai filmeket néznek. A desing pedig befagyott valahol legkésőbb a hetvenes évek környékén. pl. a kocsik és motorok többsége mintha a 50’es, 60’as évekből maradt volna vissza. A férfiak és nők öltözködése is maximálisan tradicionális. Még a szerencsétlen fejkendős lomboki kiscsajok is igyekeztek egypár olcsó nyugati stílusú felsőt vagy cipőt beújítani. Ezzel szemben Indiában a nők kilencven százaléka a tradicionális száriban nyomul.

Mindent összevetve, aligha van a világnak még egy térsége, amelyik kultúrálisan ennyire egyedi és különálló lenne. Lehet, hogy Indonézia messzebb van Európától, India mégis távolabb áll, mindentől ami amúgy a modern világban megszokott…folyt. köv.

No hát kedves pajátsok, végre valahára úgy tűnik sikerült időt szakítanom arra, hogy Indonéziából való hazatérésünket, a szingapúri kalandokat és 3 hetes indiai utazásunkat is leírjam. Minderről persze lehetne egy kb. ugyanolyan hosszú blogot írni, mint ami eddig született, na de hát az én kapacitásaimnak is meg van a határa. Amúgy is elég skizofrén feeling blogot írni olyan élményekről, melyeket már egy csomóan  amúgy is hallottak tőlem élőszóban az elmúlt hetekben. Persze tudom, drága rajongók, sokakkal találkoztam, még többetekkel viszont nem, ti se maradjatok hát élménybeszámoló nélkül! Következzék hát az összefoglaló Szingapúrrol, aztán majd Indiáról is (bár ez utóbbit kénytelen leszek kissé zanzásított formában közreadni):

Az utolsóindonéziai idegtépő napok és a roppant tanulságos, ámde ugyancsak kevéssé pihentető indiai flashelés között Szingapúrban jutottunk lélegzetvételnyi szünethez. Mit ne mondjak a konstans ázsiai zűrzavar közepette eléggé ránk fért már a rendnek eme oázisa, ahol végre minden normálisan - sőt a normálisnál igazából sokkal jobban – működik.

...és IGEN, MEGCSINÁLTUK! Aki még nem értesült róla: tegnapelőtt landoltunk Szittyaföldön. Ebben a távoli, vad országban elég megbízhatatlanul működik az internet (tegnap nálunk például egész nap nem volt), de azért majd egy-két héten belül felrakjuk a szingapúri és indiai kalandokat, meg persze a szuperösszegző tanulságok levonása is megtörténik. Addig is mindenki legyen türelemmel!

Balirol is felpakoltam egy jo nagy adag fenykepet csak hogy orujjetek! www.picasaweb.com/gyepaller

Jó nagy BUÉK-ot mindenkinek mégeccer!!! Bár úgy tűnik az Újév nem lesz túl rózsás: gáz csak Gázában van, Európában viszont az oroszok elzárták a csapot. Hát srácok, ha már nagyon vacogtok odahaza csak olvassatok minket: igaz, hogy még mindig mandiba szarunk, de legalább a hideg miatt nem kell aggódnunk januárban sem :-)!

Az Ünnepek alatt mi a következő égető kérdésre igyekeztünk választ találni: Miért éppen Balin  összpontosul az Indonéziába irányuló idegenforgalom 90%-a ? Miért pont ez a sziget – mely természeti adottságait tekintve korántsem a legszebb Indonéziában -  vált az egész Indonéz szigetvilág legfelkapottabb turisztikai célpontjává? A választ már korábban is sejtettük, de ottjártunk nyomán bizonyossággá érett: Bali vonzereje elsősorban kulturális egyediségében rejlik. Tulajdonképpen ezen a szigeten maradt meg egyedül mind a mai napig az a páratlanul gazdag hindu jellegű ősi indonéz kultúra, amelynek Yogya környékén már csak a romjait lehet megcsodálni. Bizony már Yogyában is kapizsgáltuk, Bali óta viszont meg vagyunk róla győződve, hogy Indonézia kulturális szempontból mérhetetlenül sokat veszített azzal, hogy feladta eredeti buddhista-hindu kultúráját és áttért az iszlámra. Amennyire Kairó elképzelhetetlen volna az ezeregyéjszaka hangulatát idéző homokszínű mecsetek nélkül, annyira kilógnak trópusi indonéz tájból, a falvak közepén terpeszkedő túlméretezett és ízléstelen betonmecsetek (csakúgy egyébként mint a keresztény misszionáriusok rozsdás pléhtetejű templomai). Ha Indonéziában megmaradt volna az eredeti hindu-buddhista civilizáció ill. a keletebbi területeken a hagyományos törzsi kultúrák, akkor ma az Indonéz szigetvilág alighanem az egész földkerekség legváltozatosabb és legszínesebb régiója lehetne, maga a hamisítatlan trópusi paradicsom…

Az elveszett paradicsom feelinget azért persze Balin sem kapja meg az ember rögtön első körben. Denpasar, Bali fővárosa, például éppenolyan tré hely mint Mataram, csak huszonnyolcszor akkora a forgalommal. Utazzunk akár taxival, akár saját motoron, iszonyat horror innen kivergődni Kuta beachre, amely Bali szigetének elsőszámú turistaövezete. Nappali megvilágításban Kuta sem fest különösebben szívderítően: kb. mint egy kicsit felturbózott Siófok, gagyi éttermekkel és felmeztelenül höbörgő tetovált ausztrál szörfös tahókkal (akik, efelől megnyugodhatunk, még sokkal de sokkal primitívebbek, mint a legbunkóbb kigyúrt kopaszok Siófokon). Kuta tengerpartja egy széles, lapos homokos beach, telezsúfolva indonéz és japán családokkal, valamint az itt gyakorlatozó kezdő szörfösökkel. A szörfözés amúgy nem is lenne olyan rossz móka, ha a tenger Kutánál nem volna olyan hihetetlenül mocskos (életem első – bár remélhetőleg nem utolsó – szörf leckéjének emlékezetes pillanatai hamarosan megcsodálhatóak a képgalériában). 

Balira azonban nem tengerpartja miatt érdemes ellátogatni, valójában a sziget belső területei az igazán szépek az ősi hindu templomokkal és rizsteraszos hegyoldalakkal. Ennek a belső vidéknek a szívében fekszik, a mára szintén nemzetközi idegenforgalmi központtá vált egykori balinéz falucska Ubud. Mint megállapíthattuk Ubud, Indonézia talán egyetlen, nemzetközi mércével mérve is színvonalas turisztikai központja. Az éttermeket kivétel nélkül európaiak vezetik, a szuvenírboltokban nyoma sincs a gagyinak, eredeti „antik” törzsi maszkok és fegyverek kaphatóak, meglepően olcsó áron. Tudom, hogy hülyén hangzik, de a hangulatos kávézóktól, ízlésesen berendezett kirakatoktól és az Ubudot körülvevő hegyi tájtól olyan érzésem lett, mintha egy osztrák kisvárosban sétafikálnánk. Osztrák kisvárosok közepén persze ritkán található „monkeyforest”, ahol egész Indonézia legagresszívabb majmai tanyáznak. Ubudi szállásunk egyébként pontosan a monkeyforest mellett volt, így reggelente a majmok az erkélyünkön hancúroztak, egyszer meg még a teáscsészéinket is lenyúlták. Ubudban a monkeyforest mellett még található jópár gyönyörű faragásokkal díszített balinéz templom, valamint ez lótusztavakkal övezett vízipalota is. Ubud környékén is remek kirándulásokat lehet tenni motorral, az utak indonéz mércével mérve kiváló állapotban vannak és nem túl vészes a forgalom sem. A közelben van például a Batur vulkán és a Batur tó – majdnem olyan gyönyörű mint a Gunug Rinjani, csak sajnos mára sokkal jobban beépült így nem olyan vadregényes. Errefelé található aztán az egyik legrégibb hindu szentély az „Elefántbarlang”. Arra nem sikerült rájönnünk, hogy mitől elefánt, a bejárata viszont úgy van kifaragva mintha egy óriási démon szájába lépne be az ember. Egy másik templomban Tirta Empelnél sikerült kifognunk, egy évente egy alkalommal megrendezett hindu ünnepséget, ami valami eszméletlen szín és hangkavalkád volt, mintha egy Indiana Jones film jelenetébe csöppentünk volna. A balinézek láthatólag egyébként nagyon is komolyan veszik saját vallásukat és hagyományaikat, Balin járva a legváratlanabb helyeken lehet hirtelen felvonulásokba, vallási ünnepségekbe ütközni. Kuta beachen sétálgatva például kb. harminc méternyire eltávolodva a szörfiskoláktól, nagy csődületre lettünk figyelmesek. Balinéz népviseletbe öltözött arcok kajáltak és tereferéltek vidáman, szólt a fülsiketítő gamelán muzsika. Amikor közelebb mentünk akkor vágtuk le, hogy tulajdonképpen egy hindu halottégetés zajlik körülöttünk, a tömeg közepén négy bambuszládában fekütdek a hullák, valami házilag barkácsolt masinákból, gázlángot nyomattak rájuk ezerrel. A ládák hamarosan elégtek, a félig összeégett hullák körül továbbra is kiváló volt a hangulat, a vendégek kétpofára zabáltak síró embert egyet sem láttunk. Igazából úgy tűnt mintha szarnának az egészre, valószínűleg az egész jelenet minket zaklatott fel a legjobban. Nem igazán értem, hogy van ez, de itt Indonéziában az emberek nagyon furcsán viszonyulnak a halálhoz. A mások halálából sem csinálnak nagy ügyet és a saját életüket sem becsülik valami sokra. Az ázsiai tömegtársadalmakban úgy látszik ennyire nincs értéke az egyéni emberéletnek…

A Kuta beachen látott hindu temetés kellőképpen megalapozta a vidám szilveszteri hangulatot, mert hiszen szilveszterezni jöttünk vissza Kutára. Eredetileg arra gondoltunk, hogy majd biztosan adódik valami darmasiswás páré elvégre a magyar darmasiswások közül is jópáran Denpasar körül laktak. A darmasiswás buliból végül is nem lett semmi, úgyhogy szilveszter éjszakáján fogtuk magunkat és ketten lementünk a Bounty discóba. Ez nagyszerű döntésnek bizonyult, hosszú évek óta ez volt a legjobban sikerült szilveszterünk. A társaság abszolút nemzetközi volt, és mint kiderült Kután nem az a probléma, hogy hogyan tesz szert az ember barátokra a diszkóban, hanem inkább az hogyan szabadul meg tőlük a végén. Részegen még az ausztrál szörfös tahók is barátságos mackókká változtak,  feltűntek jól kinéző balinéz csajok, de azért az este sztárja az az indiai gyémántkereskedő csávó volt, aki vállalhatalanabbul viselkedett mint e sorok irója szokott Zsombor születésnapi bulijain. A Bountyban egyébként frenetikus koktéloktól lehetett berúgni, a mangó jégkásába kevert tequila például minden idők egyik legzseniálisabb alkoholos itala, sürgősen importálni kéne Magyarországra is. Akárcsak a magic mushroomot, amiről ez alkalommal sem sikerült Owieczkát lebeszélnünk…

Alig hevertük ki a szilveszteri mulatságot, már sajnos kellett is visszautaznunk Lombokra. A vízumainkat még mindig nem intézték el, a helyzet pedig egyre komolyabban azzal fenyegetett, hogy érvényes vízumok hiányában nem fogjuk tudni elhagyni az országot. Mint arról már legtöbb olvasóm gondolom értesült, indonéziai kalandozásunk sajnálatos módon igencsak megrövidült az előzetes tervekhez képest. Nagyjából novemberre már világossá vált, hogy februárra a második félév kezdetére haza kell térnem a tanítás és tanulás jármába. Úgy határoztunk, hogy mivel a legolcsóbb repülőjegyek, úgyis errefelé szólnak, a hazafelé úton beugrunk Szingapúrba, majd egy háromhetes kiruccanást teszünk még Indiában is (előzetes útiterv: Bombay-Aurangabad-Ellora-Ajanta-Hyderabad-Hampi-Goa). Ehhez  már január első hetében le kellett (volna) adnunk útleveleinket India jakartai nagykövetségén, előbb azonban még vissza is kellett szereznünk azokat – mármint az útlveleket -  az indonéz hatóságoktól.

Nem szomorkodjatok hát drága olvasók, sem utunk, sem a blog nem ért még véget. A következő rész nemtom mikor jön, azért vmikor Szingapúrban vagy Indiában próbálok rá időt szakítani, hogy megírjam. Kiderül majd belőle, hogyan sikerült – alighanem egyedüliként a Darmasiswa program hosszú történetében – hivatalosan is kirúgatni magunkat, hogyan vettünk nem túl könnyes búcsút Darmantól, majd végül hogyan sikerült kereket oldanunk Indonéziából…Várjátok hát türelemmel a minden eddiginél hardcoreabb folytatást!

Indonesian X-treme X-pedition 2009-ben is!!!!!

Kedves Gyerekek! Karacsonyi ajandek gyanant felpakoltunk egy jo nagy adag fenykepet is Komodorol, Floresrol es Sumbarol. Megtekinthetoek a szokasos cimen: www.picasaweb.com/gyepaller

Flores szigetén előzetes útitervünk a következő volt: Labuanbajoból busszal eljutunk Bajawa-ba, a ngadák „fővárosába”, amelynek környékén találhatóak Flores legéppebben megmaradt törzsi falvai. Ha itt nem falnak fel minket a kannibálok, pár nap után továbbutazunk Moniba, ahonnan a legkönnyebb megközelíteni a Kelimutu vulkánt, melynek fő ékessége, hogy a kráterében egymás mellett található három különböző színű krátertó. Ha még ezután is bírjuk a kiképzést, a Kelimututól nem messze lévő Ende kikötőjéből Sumba szigetére hajózunk, az itteni törzsi falvak a Lonely Planet szerint egész biztos nem okoznak csalódást a kalandvágyó utazónak.

Flores hosszabb ideig portugál gyarmat volt, mielőtt a hollandok rátették a kezüket. A portugál jelenlét legtartósabb eredménye, hogy a floresiek 85%-a mind a mai napig a római katolikus egyház híve (pontosabban inkább valami kereszténység-törzsi vallások katyvaszt követnek a gyakorlatban). Míg a lombokiak és a sumbawaiak egyértelműen maláj eredetű népességne tekinthetőek (sötét bőr, egyenes fekete haj, zéró egyéb testszőrzet, ferde szem), addig a floresieknél már szemmel látható az erőteljes melanizéiai beütés (göndör afro haj, hatalmas lapos orrlyukak, brutális állkapocs és homlokcsontok). Nem tudjuk, hogy a fenti tényezők bármelyikével kapcsolatba hozható-e, mindenesetre a floresiek sokkal lazábbak és barátságosabbak mint mondjuk a lombokiak (bár azért  turisták lehúzása terén ők sem szívbajosak).   

A bajawai busz indulásakor meglehetősen baljós előjel volt, hogy az egészségügyi panaszok tekintetében nem túl nyavajgós indonéz utasoknak is műanyag zacskókat osztott a sofőr. Bár végül is a csodával határos módon egyikünk sem rókázta össze magát, a közel tizenkétórás buszút ismét teljesen lenullázott minket. Sajnos, mint meg kellett állapítanunk Flores szigetének terepviszonyai lehetetlenné teszik bármiféle értelmes közlekedési infrastruktúra kiépítését. Közvetlenül a tengerszintről kétezer méter magas hegyek szöknek a magasba, a hegyoldalban kapaszkodó szerpentin utak rendszerint túl keskenyek ahhoz, hogy két autó elférjen rajtuk egymás mellett, így gyakori, hogy ha szembejönnek az úton valakinek vissza kell tolatnia a legközelebbi útkereszteződésig. Nem csoda, hogy ha ilyen körülmények között a nem egész 100 km-es Labuanbajo – Bajawa távolság leküzdése egy egész napba került. Ebédszünet céljából a busz Ruteng városkában állt meg. Ruteng nevezetessége, hogy a környékén található az a barlang, melyben felfedezték a „floresi hobbit” maradványait. A már történelmi időkben kihalt törpe emberkék csontvázait persze elszállították Floresről, maga a barlang pedig valszeg nem több egy sáros üregnél, úgyhogy ennek a turista attrakciónak a megtekintését inkább kihagytuk. Viszont mint megtudtam, látogatásunk idején korántsem én voltam az egyetlen magyar Rutengben. A város katolikus papja – mint a lelkes helyiektől megtudtuk – állítólag egy magyar missziós szerzetes, aki már 30 éve Floresen él.

Maga Bajawa városa, Rutenghez hasonlóan a kevéssé szívderítő helyek közé tartozik, bár azt meg kell hagyni, hogy a környéke gyönyörű. Itt már bőven 1000 méteres tengerszinttől mért magasság felett jártunk, a tájnak szinte már alpesi jellege volt, esténként pedig kifejezetten fáztunk (ilyen is jó régen történt velünk utoljára). A környék legfőbb látványosságát elvileg a tradicionális ngada falvak jelentik, bár mint megállapíthattuk igazából egy olyan falu -  Bena - van amelyik tényleg megmaradt eredeti formájában. Akit Floresre vet a jósorsa, Benát semmiképpen ne hagyja ki, a hely tényleg úgy néz ki mintha egy az egyben a neolitikum korából teleportálták volna ide a huszadik századba. A magasított nyeregtetős faházak közötti szentélyek és családi síremlékek úgy néznek ki, mint megannyi törpe Stonehenge. A falu mindemellett egy hegytetőn helyezkedik el, így hihetetlen kilátás nyílik a környező vidékre. Ezzel együtt azért a helynek van egy enyhe skanzenes bukéja. Bár egy valódi, élő faluról van szó, a helyiek láthatólag már elsősorban szuvenírek készítéséből élnek, és ha nincsenek a turisták, már tuti lecserélték volna házaikat azokra a bádogtetős borzalmakra, melyekkel a többi településen találkozhatunk. A ngada falvak modernizált változatai a legkevésbé sem nevezhetőek festői helynek, bár azért a figyelmes turista, itt is felfedezhet jópár érdekességet. A lakosok például megőrizték azt az európai szemmel nézve kissé bizarr szokásukat, hogy a házuk mellé temetik a halottaikat, így aztán minden kertben ott figyel a nagypapa óriási kicsempézett síremléke.

Bajawa környéke a törzsi falvakon kívül, természeti szépségekben is gazdag. Van itt jópár vulkanikus eredetű melegforrás, ill. megmászható egy geológiai léptékkel mérve egészen friss vulkáni kúp a Wawo Muda, amelyik 2001-ben tört ki utoljára, és azóta a kráterében található két aprócska, rendkívül erős kénszagot árasztó vörös színű tavacska is. A Wawo Muda tripről hazafelé tartva viszont elkapott minket a menetrendszeri délutáni eső, és valami elképesztő szinten sikerült szarrá áznunk. Floresen az esős évszakban annyira hűvös és nyirkos a klíma, hogy ezeket a cuccainkat az elkövetkező egy hét folyamán nem is sikerült megszárítanunk. Jó tanács: mindig vigyünk magunkkal tartalék cipőt Floresre…

Bajawai tartózkodásunk még egy vonatkozásban szolgált komoly élményekkel. Mint kiderült a városi fiatalok kemény magja, a mi panziók kertjében szokott volt összegyűlni egy kis bulizás céljából. A vendégszerető srácok minket is meginvitáltak az összejövetelre, így némi képet alkothattunk róla mit is jelent a „buli” napjainkban az átlagos vidéki indonéz fiatalok számára. Tehát 10-12 fő, kizárólag kanok körbeülnek a földön, a beszélgetés kizárólag a nemi élet témája körül forog (beszámolóik tükrében mindannyian fejenként már legalább tíz szűzlányt rontottak meg). A rövid felvezető társalgás után mindenki nagyon hamar berúg a rizsbortól (mint tudjuk ez átlagos európai szervezetében 4 enzim bontja le az alkoholt, Várhelyi Zsoltéban 8, míg az ázsiaiaknak csak két ilyen enzimjük van). Ezután aztán menthetetlenül indonéz popzenei slágereket éneklésével telik az egész este. Itt egy pillanatra meg kell emlékeznünk az egyedülállóan borzalmas indonéz popzenéről. Minden szám ugyanabban a gitárpengetős, nyálas-nyavalygós szerelmes dal stílusban szólal meg, bár amikor Gyuri lefordította nekünk az egyik ilyen sláger szövegét kiderült, hogy abban valójában a ramadán havi böjtöt dicsőítik! Könnyen lehet, hogy az indonéz TOP 10 olyan, mint ha nálunk a Best of Hitgyüliből állna a slágerlista…

Bajawa után ismét egy tízórás horrorisztikus buszút várt ránk, melynek végén eljutottunk Moniba a Kelimutu vulkán lábánál épült és Bajawához hasonlóan gyönyörű fekvésű falucskába. A Kelimutu csúcstámadásra sajna több mint két napot várnunk kellett, mivel egyfolytában szakadt az eső. Még szerencse, hogy Moni környékén is remek termálforrások vannak így volt mivel elütnünk az időt. A Kelimutu kártere amúgy szerencsére jóval könnyebben megközelíthető mint a Rinjani, motorral fel lehet menni majdnem egészen a hegycsúcsig, a parkolóból egy legfeljebb 15 perces séta az első krátertó. A Kelimutut állítólag a környékbeliek még mindig szent helyként tisztelik. A legenda szerint a fiatalon meghaltak lelke a piros színű, az öregeké a zöld, míg a bűnösöké a fekete krátertóban landol. Nos a Lonely Planetben is megénekelt mítosz ma már nem teljesen update: a Kelimutu krátertavak érdekessége ugyanis nem pusztán az, hogy különböző színüek, hanem, hogy a beléjük oldódó ásványi anyagoknak köszönhetően az évtizedek alatt változtatják is a színüket. Így az egykor vörös színű tó ma már egyértelműen barna (de volt már olívazöld is), a fekete színű inkább nagyon sötét zöld, míg az egykor világoszöld tónak ottjártunkkor valami lehetetlenül élénk türkizkék színe volt, úgy nézett ki mintha műanyagból fröccsöntötték volna. Mindezzel együtt azt kell mondjam a Kelimutu még sem tett ránk akkora hatást mint a Rinjani. Lehet, hogy ebbe az is belejátszik, hogy azt láttuk először, de mégis, a Rinjani összehasonlíthatatlanul grandiózusabb volt. Azért persze aki Floresen jár, annak a Kelimutut sem szabad kihagyni. Különösképpen a türkizkék tó vidám színfoltja az indonéz szigetvilágnak (aki meg akarja nézni, igyekezzen mielőtt megváltozik a színe!).

Bár a végtelen buszutak és a labuanbajói gyomros elég sok energiát kivettek belőlünk, úgy éreztük, hogy a túra nem lenne teljes Sumba szigetének meglátogatása nélkül. E célból a Monitól hálistennek csak két órányi buszozásra fekvő Ende kikötőjébe utaztunk. Mint kiderült Sumbára csak heti egy komp indul Endéből és az három nap múlva volt esedékes. Így aztán ismét két bónusznapot volt szerencsénk eltölteni Endében, amely egyébként Flores szigetének legnagyobb települése. Ende fekvése nagyszerű: egy gyönyörűen ívelt tengeröböl, melyet kissé mókás, tökéletesen  kúp alakú vulkáni hegyek koszorúznak. Kár, hogy maga a város egy szemétdomb Indonézia legtaplóbb angkot sofőreivel. Endében az iránytaxi üzletágat teljes egészében fiatalkorú bandák tartják ellenőrzésük alatt. Azt hittük, hogy az angkotozás terén már eléggé megedzőttünk, mégis elég nehéz volt tolerálni, amikor is egy endei kisbuszban mi vagyunk az egyetlen utasok és öt hányásszínűre festett hajú suhanc ordítva röhögi a képünkbe, hogy „BULEEEE” (indonézül bule = idegen, külföldi a szerk.) Amúgy mint megfigyeltük, az igazán menő endei angkotos vagányok pirosra vagy rózsaszínre lakkozzák a körmeiket, járműveiket pedig valami egészen elképesztő plüssállatt installációkkal dísztik.

Végül is aztán kifutott velünk a megváltó komp, és egy egész éjszakás hajókázás, valamint egy hajnalban kezdődő és valamikor kora délután véget érő újabb buszos passió eredményeként eljutottunk Waikabubak „városába”. Ez a városka nyugat Sumba központja,  a sumbai tradicionális törzsi falvak vidékének szíve. Sumba szigete Indonézián belül is olyannyira félreeső helynek számít, hogy még a hollandok is elfelejtették gyarmatosítani egészen 1911-ig. A sziget belső területeire így sem nagyon vetődtek idegenek a XX. Század közepéig. Ennek köszönhetően Sumba egyike az azon kevés helyeknek Indonéziában, ahol a hagyományos törzsi kultúrákat nem darálták be sem a keresztény misszionáriusok, sem az iszlám. Bár különösen Flores után erős kétségeink voltak azt illetően, hogy egy ilyen az európai újkőkor szintjén álló törzsi világból, mennyi maradhat meg, bárhol is világon a XXI. századra, Sumba végül is messzemenőkig beváltotta e téren hozzáfűzött reményeinket. Míg Floresen kb. egy törzsi falut hagytak meg mutatóban a turistáknak, addig Sumbán már Waikabubak külvárosaiban is olyan helyekre sétálhat be az óvatlan turista, hogy aztán csak győzzön kikeveredni a kőkorszakból.

A Sumbai tradicionális házak, fából készülnek, ácsolt lábakon állnak, leghangsúlyosabb építészeti elemük, azonban a magasba nyúló, kúp alakú tető. Bár Sumbán is tért hódítottak, az új generációs pléhtetős kiszerelésű lakóházak, jópár olyan falu van még ahol úgy építkeznek mint évszázadokkal ezelőtt. Sumbán is az a szokás, hogy a halottakat a lakóházak között a faluban temetik el, némelyik falunak valódi ékességei az akár évszázadosnál is régebbi, díszesen faragott monolit síremlékek. Az újabb sírokat már betonból vagy cementből készítik (ritkábban kicsempézik), és tehénfej illetve az annál lényegesen tréfásabb tehénsegg motívumokkal díszitik.  Ami a falvak lakóit illeti – és ezt sok esetben még meglepőbb volt látni mint a házakat – Sumbán a nők és férfiak közül egyaránt sokan nyomulnak még a hagyományos viseletben. A háziszőttes kapucnis leplekbe burkolózó asszonyokból Floresen is már jó sokat láttunk, Sumbán azonban a fériak is az ún. ikat szőttesből készült csinos kis szoknyákat viselik és az övükbe tűzött hatalmas machetékkel korzóznak Waikabubak utcáin. Még Floresen jobbára csak az idősebb nők, addig itt nők és férfiak, fiatalok és öregek egyaránt nagy hévvel hódolnak a bételdió-rágás szokásának. A bételkínálás elől rendszerint mi sem tudtunk kitérni, mondjuk magunktól biztos nem kaptunk volna rá a cuccra: a bételdió maga is baromi keserű, a helyiek ezt még azzal fokozzák, hogy szódabikarbónával együtt nyelik le. Nemtom, hogy ennek köszönhető el, vagy szódabikarbóna nélkül is ez a hatása, mindenestre a bétel brutálisan megnöveli a nyálelválasztást, az embernek egyfolytában köpködnie kell tőle. Az igazi móka azonban az, hogy a bétel a nyálat pirosra színezi, így a sumbai falvak térdtől lefelé mintha véres csulhákkal lennének összeköpködve. A rendszeres bételfogyasztástól a helyieknek egyébként gyakorlatilag kivétel nélkül szét van rohadva a szája (a bétel nedve hosszútávon ínysorvadást, súlyosabb esetekben pedig szájrákot okoz).

Mindezzel együtt is hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a sumbaiak valamiféle teljesen elvadult ősemberek. A modernizáció két legfontosabb indonéziai attribútuma a Yamaha robogó és az óriási méretű színestévé ott figyel már minden sumbai háztartásban. Az egyik tradicionális kampungban lakó lánnyal beszélgetve pedig megtudtuk, hogy ő például Kuala Lumpurban járt több évig egyetemre. Mindenestre érdekes feeling lehet a Petronas tornyok után visszaköltözni egy olyan házba, melyben se fűtés, se víz, de még ablakok sincsenek…

Sumbán sajnos azzal a szomorú ténnyel is szembesülnünk kellett, hogy bizony az elmaradottság és a kevés turista, nem olcsóságot, hanem éppenhogy a lehető legpofátlanabb lehúzásokat eredményezi. Akár a warungosok, akár a szállodások, akár az angkot sofőrök valóságos hiénaként viselkednek: nemcsak hogy valami elképesztően magas árakat mondanak, de még alkudozni sem lehet velük normálisan. Sumbán mutatkozott meg a maga teljességében, azaz egyébként egész Indonéziában elterjedt mentalitás, hogy „mi külföldiek” akkor se reklamáljunk, ha észrevesszük, hogy nyilvánvaló módon becsapnak minket, mert ugyebár „nekünk még így is milyen olcsó”. Hát..hát…szegény sumbaiak alapvetően és lényegileg nem értik a kapitalizmus működését. Ha nem tanulják meg, hogy a kifizetett pénzért cserébe legalább minimálisan elfogadatható szolgáltatást illik biztosítani, akkor bizony ennek a térségnek is csak annyi perspektívája lesz a jövőben, hogy esetleg prostituáltakkal láthatja el Japán és Dél-Korea lelkes fiait. Arról, hogy muszlim ország ide vagy oda, a nagy délkelet ázsiai prostitúció iparból azért Indonézia is kiveszi a részét, akkor bizonyosodhattunk meg, amikor Sumbáról Balira repültünk, majd Baliról ismét komppal hajóztunk vissza Lombokra. Komp fedélzetén velünk utazott 7-8 délkoreai turista is, vagy egy tucat indonéz prostival. Hát mit ne mondjak a miniszoknyás, tűsarkú cipős csajok elég érdekes kontrasztot alkottak a többi fejkendős, fehér zoknis, gumipapucsos női utassal. Férfi kisérőik pedig meggyőzhettek minket arról, hogy bizony a Délkelet Ázsiába kurvázni járó koreaiak és japánok semmivel sem viselkednek szimpatikusabban, mint a közép-európai térségbe hasonló céllal látogató  brit csordák.

Nos, azt hiszem a fentiekben elbeszélt Komodo-Flores-Sumba trip után, jogosan éreztük, úgy, hogy bizony ránk fér egy kis lazítás. Minden travelblogok atyjának, a Khívától Keletre nagyszerű szerzőinek szavait idézve bizony „a sok utazás után mindenkinek jár egy kis nyaralás”. Erre célra ideális helyszínnek a szomszédos sziget Bali, amelyen sokszor átutaztunk már, de hosszabb időt mégsem sikerült eltöltenünk. A tervek szerint Balin töltjük hát a Karácsonyt, szilveszterre meg amúgy is ide gyűlnek a darmasiswások. Ezúton kívánok hát minden Kedves Olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket na meg BUÉK-ot, legközelebb 2009-ben jelentkezünk!!!