Régi adósságát törleszti blogunk az alábbi transszib útibeszámolóval. A „transszibériai vasút” kifejezés tapasztalataim szerint még az egzotikus utazások iránt legkevésbé sem érdeklődő elmékben is hajlamos felpiszkálni valamiféle kicsit olyan XIX. századi romantikus érdeklődést. A feltámadó kalandvágyat persze sokakban lelohaszthatja, hogy egy transszibériai út bizony még napjainkban sem tartozik az egyénileg könnyen leszervezhető projectek közé.

Az első szopófaktort kapásból az jelenti, hogy egy transszibériai utazást bizony elég nehéz megoldani Oroszország érintése nélkül. Nálunk nagyobb támogatója kevés van a keleti nyitásnak, de azért azt be kell látnunk, hogy Oroszország Anyácskánál bizony nehéz kevésbé turista-barát desztinációt találni a világban. Kezdjük mindjárt a vízummal: egy EU-s állampolgárnak az orosz vízum megszerzésénél valószínűleg csak az észak-koreai, szaúdi esetleg a türkmén beutazási engedély megszerzése jelenthet nagyobb kihívást. A többoldalas, több mint húsz pontból álló vízumigénylő formanyomtatvány kitöltése még könnyed ujjgyakorlat, a meghívólevél és/vagy érvényes szállásfoglalás beszerzése még szintén megoldható, ha máshogy nem egy erre szakosodott utazási irodán keresztül. A csaknem húszezer forintos vízumkiállítási díj – csak összehasonlításképpen ennek a kínai vízum kevesebb mint a fele – és az orosz nagykövetséggel szerződésben álló partnereknél megkötni rendelt utasbiztosítás viszont már határozottan bosszantó, pofátlan lenyúlásnak tűnik. Hát még amikor kiderül, hogy az orosz konzulátus csak heti három napon, délelőtt 9-12 között tart nyitva, és a bejutáshoz már kb. reggel hatkor el kell kezdeni a többórás sorbanállást az utcán (!) tök mindegy, hogy épp január közepe és mínusz 20, vagy júliusi kánikula van. Ha igazán szerencsések és kitartóak vagyunk, a minimum négyórás sorbanállás után, az épületbe bejutva hamisítatlan brezsnyevi hidegháborús hangulat fogad, mind a belsőépítészeti designt, mind az ügyintéző tavarisok -  még orosz bürokraták mércéjével mérve is - elképesztően bunkó stílusát tekintve. első körben ráadásul mindenki csak egy sárga csekket kapott, amit a legközelebi postán befiztve, aztán lehetett kezdeni a sorbanállást előről.

2012-ben első oroszországi vízumigénylésemkor szilárdan el is határoztam, hogy első utam ide egyben az utolsó is lesz. De aztán 2015 tavaszán jött az ellenállhatatlan trasszib…az Ukrajna kapcsán felforrósodott hidegháborús hangulatban – micsoda képzavar! - bizony semmi jóra nem számítottam, azt hiszem jó okkal feltételeztem, hogy Putyinék a vízumkiadások terén is bekeményítenek a hanyatló nyugattal szemben. Ehhez képest – és erre számítottam a legkevésbé – konstatálnom kellett, hogy az Andrássy úton megnyitott új orosz vízumközpont bizony jelentősen gördülékenyebbé tette az ügyintézést. Minden nap nyitvatart, nincs sorbanállás, a papírokat persze ki kell tölteni, meg be kell csengetni a lóvét, de ennyi.

Ettől persze még minden nehézség korántsem hárult el az expedíció utjából. Vegyünk a vonatjegyeket! Nos, a közvélekedéssel szemben, olyan, hogy „ a transszibériai vasút” tulajdonképpen nem is létezik. Ma már számos Szibériát részben vagy teljesen átszelő vasútvonal van, melyek közül talán a Szentpétervár (vagy Moszkva, kinek hogy tetszik) – Vlagyivosztok viszonylatot címkézhetnénk talán legtöbb joggal transszibériai vonalnak. De ennél ma már a turisták körében jóval népszerűbb a Pekingig tartó transzmandzsúriai és az ugyancsak Peking végpontú, Ulánbátort is érintő transzmongóliai vonal (mi magunk is ez utóbbit követtük utunk során). Nos egyénileg, külföldről jegyet foglalni ezen vonalak bármelyekére, szinte lehetetlen vállalkozás. Épp elég rémtörténetet hallottunk ahhoz a kizárólag cirill betűs, folyton lefagyó, bankkártyáról pénzt lehúzó, de jegyet nem adó online felületekről ahhoz, hogy ilyesmi komolyabban meg se forduljon a fejünkben. De ha még valaki nálunk lényegesen elszántabb és kitartóbb, egyszeri vétellel akkor is max. egy Moszkva-Vlagyivosztok jegyet foglalhat és akkor zötykölődhet több mint egy hétig a vonaton. Olyat ugyanis már nem lehet csinálni, hogy van egy Moszkva-Vlagyivsztok jegyem, de leszállok két napra várost nézni Jekatyerinburgba, aztán visszaszállok, majd megint megszakítom az utat Irkutszknál stb. Ebben az esetben ugyanis napra pontosan kiszámolva kell külön Moszkva-Jekatyerinburg, Jekatyerinburg-Irkutszk stb. jegyeket venni. Ehhez pedig az utazás előtt legalább félévvel már rendelkezni kell egy napra/órára pontosan lebontotta masterplannel, amitől eltérni spontán módon később sem lehet. A transszib vonalra – különösen nyáron – az utasok zöme már jó előre lefoglalja a helyét, így jellemzően csak hónapokkal előbb lehet jegyet venni, a helyszínen, aznap lehetetlenség.

Platzkartnyij osztály belülről

Mindez részben az orosz vonatok kialakításából is következik, mivel lényegében csak helyjeggyel lehet utazni. Az orosz vasutakon tulajdonképpen csak hálókocsis vagonok közlekednek. Pontosabban az első osztály az európai értelemben vett hálókocsi, általában kétszemélyes fülkékkel, vagononként egy-egy mosdóval. A másodosztály nagyjából az európai „couchettenek” feletethető meg, fülkénként négy lehajtható ággyal, általában még bőven vállalható körülményeket kínál. Az igazi poszt-szovjet szigorítás a harmadosztályon az ún. „platzkartnyij” részlegen kezdődik (mi főleg ezzel utaztunk). Itt is megvan nyomokban a folyosós fülkés kialakítás, de nincsenek elválasztó falak, tehát az egész vagon egy légtér. A „fülkékben” szintén négy lehajtható ágy van, illetve a fülkékkel szembeni folyosó részen is lehajtható oldalról kettő-kettő (mivel itt éjszaka is folyamatosan járkálnak fel-alá a wc-re, vagy dohányozni tartó utasok, aludni szinte lehetetlenség). A „plaztkarton” vagononként kb hatvan emberre jut egy wc, így folyamatos a sorállás, a higéniai kondíciókat el lehet képzelni…szóval itt már különösen edzettnek kell lenni ázsiai toalett ügyileg annak aki helyt szeretne állni. A legnagyobb gondot mégsem a klozet hanem a légkondi, pontosabban annak teljes hiányá okozza. Valamilyen érthetetlen oknál fogva az orosz vonatokon az ablakok nem nyithatóak, régebbi típusú vagonokban általában gondosan be is vannak szögelve. Az ennek okát firtató kérdéseket általában mindig azzal szerelik le, hogy a vagon „légkondicionált”, csak azt felejtik el hozzá tenni, hogy a légkondi érzékelhetően csak akkor működik amikor a szerelvény csúcssebességgel robog. Márpedig a transszib vonalakon a vonat gyakran fél-egy órákat is eltölt az egyes állomásokon, vagy csak simán vesztegel valahol a tajga közepén, a légkondi tehát az utazási idő kb 70 százalékában mégsem működik. Nyaranta a vagonokban a hőmérséklet simán felkúszik 40-50 celsiusra, ilyenkor a vagonban uralkodó bűz, zsúfoltság és az utasok hangulata óhatatlanul is a sztálini deportálásokkal kelt kellemetlen asszociációkat.

Fokozódik az esti hangulat az étkezőkocsiban

Persze azért nem szeretném szükségtelenül dramatizálni a helyzetet, hiszen egy ilyen utazás mégiscsak egy önként vállalt megmérettetés, és a vonatozásnak megvan a vidám oldala is. a nagy összezártság közepette, mindennél teljesebb keresztmetszeti képet kaphatunk az orosz társadalomról, óhatatlanul is szóba/barátságba/verekedésbe elegyedünk a vagonokban étkező/gyermekiket pelenkázó/kőkeményen vodkázó orosz családokkal. estéként az étkezőkocsi – melynek kevéssé bizalomgerjesztő kínálatából mi legfeljebb csak a vodkát mertük megkóstolni – valóságos bulijárattá lényegül át, ahol a kártyapaklik és a vodkásüvegek mellett, akár egy harmonika is előkerül, a vodkagőzös mámorban pedig bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet az egyszeri utazóval.

Kovis pornófanzáiákat idéző ikerpravodnyicák társaságában

Azért, hogy mégse szabaduljanak el teljesen az indulatok, a szerelvény rendjét egy a vonaton folyamatosan fel-alá járőrőz „vonatrendőrség” felügyeli. Bár ők csak kirívó esetekben avatkoznak be. A vagonban az élet és halál valódi urai a mindenható pravodnyicák (fordíthatjuk talán kalauznak) . Általában éltesebb, de anyagerős poszt-szovjet asszonyságokról van – az orosz vonatokon a kalauzok legritkább esetben férfiak – akiket az ötven fokban átizzadt nejlonblúz és harisnya összetéveszthetetlen aurája leng körül. A pravodnyicákkal mégis muszáj jóban lenni, mivel modoruk általában kérlelhetetlen, hatáskörük viszont jóval túlterjeszkedik az egyszerű jegyellenőrzésen. Ők osztják az ágyneműt, nyitják-zárják kulccsal a wcket a hosszabb megállók előtt/után, valamint forróvizet is tőlük lehet igényelni a reggeli teánkhoz vagy instant levesünkhöz (az orosz vagonok mindegyikében van ugyanis egy sajátos, óriási szamovár szerű henger, amiből a pravodnyica hozzájárulásával bármikor lehet forróvizet vételezni az út folyamán).

Szárítotthalat árusító nem barátságos babushka valahol Szibéria közepén

Ehelyütt érdemes talán néhány gondolatot szentelnünk az orosz népléleknek. Aki már járt a világnak ezen a részén, megtapasztalhatta, hogy az oroszok bizony nem kimondottan barátságosak a külföldiekkel. Sőt azok közül ahol jártam, talán az egyetlen ország (persze kulturálisan nagyon hasonló Belorusszia és Ukrajna mellett) ahol a helyiek a turistákkal is hajlamosak kimondottan barátságtalanok lenni. Mindez hatványozottan igaz, ha a helyi hatóságokkal vagy a szolgátató szektor (pl. vendéglátás) bármelyik szegmensével vagyunk kénytelenek kapcsolatba kerülni (márpedig turistaként általában kénytelenek vagyunk). Kétségtelen, hogy ennek az amugy sem túl szívélyes viszonynak az utóbbi években kiéleződött politikai feszültség sem tett túl jót. Szemben a közel-keleti országokkal ahol a politikai vezetés esetleges nyugatellenes irányvonala a zemebereket láthatóan egyáltalán nem hangolja az országba látogató nyugatiak ellen (sőt Iránban vagy Szíriában a háború előtt kb. celebeknek kijáró rajongásban részesült minden nyugati turista) Oroszországban a lakosság messzemenőkig osztja a nyugatellenes érzelmeket. Egy angolul elhangzott mondatért nemegyszer megkaptuk hogy „Fuck You America”. Mindennek persze nézhetjük a jó oldalát is: szemben a felszínesen spanoló mediterrán és közel-keleti népekkel, vagy a mesterkélt nyugat-európaikkal Oroszországban ha valaki véletlenül jófej velünk – ami nem sűrűn fordul elő – akkor jó okkal feltételezhetjük hogy ez viszont nem valamiféle  anyagi előnyszerzés reményében vagy éppen udvariasságból történik, hanem személyünknek szól (a keleti szláv nők dicséretét pedig már oly sokszor megénekeltük, hogy ezt a továbbiakban tekintsük evidenciának, akit a kérdéskör részletesebben érdekel kutakodjon az ukrajnai posztokban).

Vidám kis csapatunk

A transszibériai vasúton való utazásnak egyedül – bár kétségkívül úgyis roppant szórakoztató lehet – tehát elég sok buktatója van, éppen jobbnak láttuk egy nagyobb csoport védőernyőjében nekivágni az utazásnak. Erre kiváló lehetőséget kínált az Aegee nevű diákszervezet nyári egyeteme, amelyek terén már nem kevés tapasztalatot és felejthetetlen élményt szereztem amugy is. Szó se róla, a srácok példásan leszervezték a vízumtól kezdve a vonatjegyeken át az egész programot. Azon az apróságon túltenni magam, hogy a legidősebb résztvevőnél is cirka 10 évvel öregebb vagyok, mint külkeres bulikon edződött politológia oktatónak, már igazán gyerekjáték volt. Folyt köv.