No hát kedves pajátsok, végre valahára úgy tűnik sikerült időt szakítanom arra, hogy Indonéziából való hazatérésünket, a szingapúri kalandokat és 3 hetes indiai utazásunkat is leírjam. Minderről persze lehetne egy kb. ugyanolyan hosszú blogot írni, mint ami eddig született, na de hát az én kapacitásaimnak is meg van a határa. Amúgy is elég skizofrén feeling blogot írni olyan élményekről, melyeket már egy csomóan amúgy is hallottak tőlem élőszóban az elmúlt hetekben. Persze tudom, drága rajongók, sokakkal találkoztam, még többetekkel viszont nem, ti se maradjatok hát élménybeszámoló nélkül! Következzék hát az összefoglaló Szingapúrrol, aztán majd Indiáról is (bár ez utóbbit kénytelen leszek kissé zanzásított formában közreadni):
Az utolsóindonéziai idegtépő napok és a roppant tanulságos, ámde ugyancsak kevéssé pihentető indiai flashelés között Szingapúrban jutottunk lélegzetvételnyi szünethez. Mit ne mondjak a konstans ázsiai zűrzavar közepette eléggé ránk fért már a rendnek eme oázisa, ahol végre minden normálisan - sőt a normálisnál igazából sokkal jobban – működik.
Szingapúrt a már emlegetett Sir Thomas Raffles gründolta, amikor is a Maláj félsziget legdélebbi csücskénél fekvő szigetecskét kereskedelmi telep létesítése céljából megvásárolta a jogori maláj szultántól. Azzal párhuzamosan ahogy a szingapúri brit kolónia Délkelet-Ázsia elsőszámú kereskedelmi centrumává fejlődött, a lakosság soraiban a business szagra mindig odagyűlő kínaiak kerültek fokozatosan többségbe. Napjainkban is ők alkotják a lakosság kb. 70%-át, a függetlenség elnyerése nyomán Szingapúr ezért is nem csatlakozott a malajziai államszövetséghez.
A kínai elit irányította városállammal kapcsolatban volt is egy olyan előérzetünk, hogy Indonézia után, túlzottan steril és eléggé uncsi helynek fog tűnni. De nem! Szingapúr aztán sok minden csak nem uncsi, sőt lakosságát tekitve valszeg a Föld egyik legváltozatosabb képet mutató nagyvárosa. A többségi kínaiak mellett találni itt indiai, maláj sőt arab negyedet is. Emellett nagyon sok európa és amerikai arc is él ill. dolgozik itt. Szingapúr bolygónk kevés azon pontjának egyike, ahol úgy tűnt tényleg működik a multikulti, igaz ennek egyik biztosítéka, hogy a város vezetői még színjáték szintjén sem sokat pöcsölnek a demokráciával. Ez valószínűleg az ott lakók többségét egyébként nem is túlságosan zavarja, a turistákat meg aztán végképp nem. Mi legalábbis nem érzékeltük Szingapúr állítólagos rendőrállam légkörét, egyedül talán a köztisztasági szabályok terén vannak kicsit túlparázva a dolgok. Az egész városban tilos például rágógumizni, erre mindenhol táblák figyelmeztetnek és qrva nagy pénzbüntetéseket szabnak ki. Szintén tilos például a metróba durján gyümölcsöt levinni – bár ez utóbbi szerintem pl. kimondottan progresszív intézkedés.
Ha ezeken az apróságokon nem akadunk fönn, akkor viszont Szingapúrban 3-4 napot rendkívül kellemesen el lehet tölteni. A városban a brit gyarmatosítók emlékét – Indiával ellentétben pl. – nem eltörölni próbálják, hanem szépen gondozzák és becsben tartják. Sir Thomas Rafflesnek egy hatalmas emlékműve van a belvárosban, a régi brit városháza épületében pedig az egyetlen épkézláb múzeum működik amivel Ázsiában találkoztunk. A régi kikötőnél emelkedik a város üzleti és szórakoztató negyede, a felhőkarcolók éjszakai kivilágításban különösen ütősek, a londoni stílusú pubok törzsközönségét viszont mintha kizárólag 30 és 50 közötti öltönyös angolszász üzletemberek alkotnák. A legnagyobb pörgés különben a kínai negyedben van, ami éjszakára egyetlen összefüggő gigászi étkeztető övezetté alakul. A jóval kisebb indiai negyedben is legalább olyan jót, csak még sokkal olcsóbban lehet kajálni. A zabálás amúgy külön erőssége Szingapúrnak, az összes vezető ázsiai és nyugati konyha megtalálható itt, és a város minden, de tényleg minden pontja tele van jobbnál-jobb éttermekkel, kifőzdékkel. Mást ne mondjak megmentőnkben a Mc Dönciben – ami nélkül Indonéziát én valszeg nem éltem volna túl – például dupla BigMacet is lehet kapni!!! Mondja valaki, hogy Szingapúr nem az emberi civilizáció csúcsa!
Szingapúrban működik mindemellett a világ egyik legjobb állatkertje (albínó tigrisekkel!) és egy csúcsszuper tengeri akvárium is (itt élőben tanulmányozhatjuk pl. a cápaembriók fejlődését, és sarkvidéki tengerekből is vannak egészen furcsa lények). A gagyiság árnyéka legfeljebb Sentosa szigetére vetül halványan: az aprócska sziget, amolyan szingapúri Városliget. Egy a kikötő felett áthaladó kabinos felvonóval lehet ide jutni (ez még cseppet sem gagyi sőt!), a szigeten van egy vidámpark, delfinárium, plusz a építettek itt egy teljesen mesterséges beachet, pálmafákkal és importált fehér homokkal. Indonézia szigeteivel összevetve azért az eredmény elég szánalmas, különösen illuzió romboló hogy a beach pontosan a világ egyik legnagyobb olajfinomítójával szemben helyezkedik el és a brutális tankerhajók ott haladnak el 500 méterrel a strandolók orra előtt. Sentosán található még az „Ázsiai kontinens legdélebbi pontja” emlékmű, ami jól hangzik, csak éppen földrajzilag már maga Szingapúr sem az Ázsiai kontinens része merthogy egy sziget, Sentosa meg pláne egy sziget (az emlékmű ráadásul egy Sentosához híddal csatlakozó még apróbbacska szigeten van!!!). Azt mindenestre elég jól példázza a dolog, hogy képesek a szingapúriak szó szerint a semmiből is turistalátványosságot csinálni.
Szingapúrból a Srí Lanka Airwayssel repültünk colombói átszállással Mumbaiba. Colombóban (Srí Lanka fővárosa) a légitársaság jóvoltából lekéstük a csatlakozást, így viszont egy fél éjszakát itt is lehetőségünk nyílott eltölteni. Bizonyos szempontból ez volt egész utazásunk legneccesebb állomása. A colombói nemzetközi repülőtérhez képest a matarami reptér is olyannak tűnt mint a Heathrow, maga Colombó pedig éjszaka kb. olyan képet mutatott mint egy lepukkant közép-afrikai város katonai hatalomátvétel idején. Srí Lankán ezekben a napokban ténylegesen hadiállapot volt, ekkor pörgött csúcsra az ország északi részén a Tamil Tigrisek elleni katonai offenzíva. A reptér épületét homokzsákos géppuskaállások őrizték, az utakon 500 méterenként katonai ellenőrzőpontok, ahol klasszikus zseblámpával a kocsiba világítunk figurát is előadták minden alkalommal. Mai elkényelmesedett világunkban, már nem sok ahhoz fogható kaland van, amikor 16-17 éves gyerekkatonák qrva nagy géppisztolyokat fognak az emberre, majd kiparancsolnak minket motozásra...el is határoztuk Srí Lankára eccer még vissza kell jönni!
Végül is ilyen előzmények után landoltunk hajnali háromkor – a szálláskeresésre a lehető legalkalmatlanabb időpontban – Mumbai városában, ahol aztán nem kell mesterséges turistalátványosságokat csinálni…Itt aztán olyan turistalátványosság minden, hogy az visszakézből vág pofán…
(A szingapúri fotók is már megcsodálhatóak a képgalériában: www.picasaweb.com/gyepaller)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.