Flores szigetén előzetes útitervünk a következő volt: Labuanbajoból busszal eljutunk Bajawa-ba, a ngadák „fővárosába”, amelynek környékén találhatóak Flores legéppebben megmaradt törzsi falvai. Ha itt nem falnak fel minket a kannibálok, pár nap után továbbutazunk Moniba, ahonnan a legkönnyebb megközelíteni a Kelimutu vulkánt, melynek fő ékessége, hogy a kráterében egymás mellett található három különböző színű krátertó. Ha még ezután is bírjuk a kiképzést, a Kelimututól nem messze lévő Ende kikötőjéből Sumba szigetére hajózunk, az itteni törzsi falvak a Lonely Planet szerint egész biztos nem okoznak csalódást a kalandvágyó utazónak.

Flores hosszabb ideig portugál gyarmat volt, mielőtt a hollandok rátették a kezüket. A portugál jelenlét legtartósabb eredménye, hogy a floresiek 85%-a mind a mai napig a római katolikus egyház híve (pontosabban inkább valami kereszténység-törzsi vallások katyvaszt követnek a gyakorlatban). Míg a lombokiak és a sumbawaiak egyértelműen maláj eredetű népességne tekinthetőek (sötét bőr, egyenes fekete haj, zéró egyéb testszőrzet, ferde szem), addig a floresieknél már szemmel látható az erőteljes melanizéiai beütés (göndör afro haj, hatalmas lapos orrlyukak, brutális állkapocs és homlokcsontok). Nem tudjuk, hogy a fenti tényezők bármelyikével kapcsolatba hozható-e, mindenesetre a floresiek sokkal lazábbak és barátságosabbak mint mondjuk a lombokiak (bár azért  turisták lehúzása terén ők sem szívbajosak).   

A bajawai busz indulásakor meglehetősen baljós előjel volt, hogy az egészségügyi panaszok tekintetében nem túl nyavajgós indonéz utasoknak is műanyag zacskókat osztott a sofőr. Bár végül is a csodával határos módon egyikünk sem rókázta össze magát, a közel tizenkétórás buszút ismét teljesen lenullázott minket. Sajnos, mint meg kellett állapítanunk Flores szigetének terepviszonyai lehetetlenné teszik bármiféle értelmes közlekedési infrastruktúra kiépítését. Közvetlenül a tengerszintről kétezer méter magas hegyek szöknek a magasba, a hegyoldalban kapaszkodó szerpentin utak rendszerint túl keskenyek ahhoz, hogy két autó elférjen rajtuk egymás mellett, így gyakori, hogy ha szembejönnek az úton valakinek vissza kell tolatnia a legközelebbi útkereszteződésig. Nem csoda, hogy ha ilyen körülmények között a nem egész 100 km-es Labuanbajo – Bajawa távolság leküzdése egy egész napba került. Ebédszünet céljából a busz Ruteng városkában állt meg. Ruteng nevezetessége, hogy a környékén található az a barlang, melyben felfedezték a „floresi hobbit” maradványait. A már történelmi időkben kihalt törpe emberkék csontvázait persze elszállították Floresről, maga a barlang pedig valszeg nem több egy sáros üregnél, úgyhogy ennek a turista attrakciónak a megtekintését inkább kihagytuk. Viszont mint megtudtam, látogatásunk idején korántsem én voltam az egyetlen magyar Rutengben. A város katolikus papja – mint a lelkes helyiektől megtudtuk – állítólag egy magyar missziós szerzetes, aki már 30 éve Floresen él.

Maga Bajawa városa, Rutenghez hasonlóan a kevéssé szívderítő helyek közé tartozik, bár azt meg kell hagyni, hogy a környéke gyönyörű. Itt már bőven 1000 méteres tengerszinttől mért magasság felett jártunk, a tájnak szinte már alpesi jellege volt, esténként pedig kifejezetten fáztunk (ilyen is jó régen történt velünk utoljára). A környék legfőbb látványosságát elvileg a tradicionális ngada falvak jelentik, bár mint megállapíthattuk igazából egy olyan falu -  Bena - van amelyik tényleg megmaradt eredeti formájában. Akit Floresre vet a jósorsa, Benát semmiképpen ne hagyja ki, a hely tényleg úgy néz ki mintha egy az egyben a neolitikum korából teleportálták volna ide a huszadik századba. A magasított nyeregtetős faházak közötti szentélyek és családi síremlékek úgy néznek ki, mint megannyi törpe Stonehenge. A falu mindemellett egy hegytetőn helyezkedik el, így hihetetlen kilátás nyílik a környező vidékre. Ezzel együtt azért a helynek van egy enyhe skanzenes bukéja. Bár egy valódi, élő faluról van szó, a helyiek láthatólag már elsősorban szuvenírek készítéséből élnek, és ha nincsenek a turisták, már tuti lecserélték volna házaikat azokra a bádogtetős borzalmakra, melyekkel a többi településen találkozhatunk. A ngada falvak modernizált változatai a legkevésbé sem nevezhetőek festői helynek, bár azért a figyelmes turista, itt is felfedezhet jópár érdekességet. A lakosok például megőrizték azt az európai szemmel nézve kissé bizarr szokásukat, hogy a házuk mellé temetik a halottaikat, így aztán minden kertben ott figyel a nagypapa óriási kicsempézett síremléke.

Bajawa környéke a törzsi falvakon kívül, természeti szépségekben is gazdag. Van itt jópár vulkanikus eredetű melegforrás, ill. megmászható egy geológiai léptékkel mérve egészen friss vulkáni kúp a Wawo Muda, amelyik 2001-ben tört ki utoljára, és azóta a kráterében található két aprócska, rendkívül erős kénszagot árasztó vörös színű tavacska is. A Wawo Muda tripről hazafelé tartva viszont elkapott minket a menetrendszeri délutáni eső, és valami elképesztő szinten sikerült szarrá áznunk. Floresen az esős évszakban annyira hűvös és nyirkos a klíma, hogy ezeket a cuccainkat az elkövetkező egy hét folyamán nem is sikerült megszárítanunk. Jó tanács: mindig vigyünk magunkkal tartalék cipőt Floresre…

Bajawai tartózkodásunk még egy vonatkozásban szolgált komoly élményekkel. Mint kiderült a városi fiatalok kemény magja, a mi panziók kertjében szokott volt összegyűlni egy kis bulizás céljából. A vendégszerető srácok minket is meginvitáltak az összejövetelre, így némi képet alkothattunk róla mit is jelent a „buli” napjainkban az átlagos vidéki indonéz fiatalok számára. Tehát 10-12 fő, kizárólag kanok körbeülnek a földön, a beszélgetés kizárólag a nemi élet témája körül forog (beszámolóik tükrében mindannyian fejenként már legalább tíz szűzlányt rontottak meg). A rövid felvezető társalgás után mindenki nagyon hamar berúg a rizsbortól (mint tudjuk ez átlagos európai szervezetében 4 enzim bontja le az alkoholt, Várhelyi Zsoltéban 8, míg az ázsiaiaknak csak két ilyen enzimjük van). Ezután aztán menthetetlenül indonéz popzenei slágereket éneklésével telik az egész este. Itt egy pillanatra meg kell emlékeznünk az egyedülállóan borzalmas indonéz popzenéről. Minden szám ugyanabban a gitárpengetős, nyálas-nyavalygós szerelmes dal stílusban szólal meg, bár amikor Gyuri lefordította nekünk az egyik ilyen sláger szövegét kiderült, hogy abban valójában a ramadán havi böjtöt dicsőítik! Könnyen lehet, hogy az indonéz TOP 10 olyan, mint ha nálunk a Best of Hitgyüliből állna a slágerlista…

Bajawa után ismét egy tízórás horrorisztikus buszút várt ránk, melynek végén eljutottunk Moniba a Kelimutu vulkán lábánál épült és Bajawához hasonlóan gyönyörű fekvésű falucskába. A Kelimutu csúcstámadásra sajna több mint két napot várnunk kellett, mivel egyfolytában szakadt az eső. Még szerencse, hogy Moni környékén is remek termálforrások vannak így volt mivel elütnünk az időt. A Kelimutu kártere amúgy szerencsére jóval könnyebben megközelíthető mint a Rinjani, motorral fel lehet menni majdnem egészen a hegycsúcsig, a parkolóból egy legfeljebb 15 perces séta az első krátertó. A Kelimutut állítólag a környékbeliek még mindig szent helyként tisztelik. A legenda szerint a fiatalon meghaltak lelke a piros színű, az öregeké a zöld, míg a bűnösöké a fekete krátertóban landol. Nos a Lonely Planetben is megénekelt mítosz ma már nem teljesen update: a Kelimutu krátertavak érdekessége ugyanis nem pusztán az, hogy különböző színüek, hanem, hogy a beléjük oldódó ásványi anyagoknak köszönhetően az évtizedek alatt változtatják is a színüket. Így az egykor vörös színű tó ma már egyértelműen barna (de volt már olívazöld is), a fekete színű inkább nagyon sötét zöld, míg az egykor világoszöld tónak ottjártunkkor valami lehetetlenül élénk türkizkék színe volt, úgy nézett ki mintha műanyagból fröccsöntötték volna. Mindezzel együtt azt kell mondjam a Kelimutu még sem tett ránk akkora hatást mint a Rinjani. Lehet, hogy ebbe az is belejátszik, hogy azt láttuk először, de mégis, a Rinjani összehasonlíthatatlanul grandiózusabb volt. Azért persze aki Floresen jár, annak a Kelimutut sem szabad kihagyni. Különösképpen a türkizkék tó vidám színfoltja az indonéz szigetvilágnak (aki meg akarja nézni, igyekezzen mielőtt megváltozik a színe!).

Bár a végtelen buszutak és a labuanbajói gyomros elég sok energiát kivettek belőlünk, úgy éreztük, hogy a túra nem lenne teljes Sumba szigetének meglátogatása nélkül. E célból a Monitól hálistennek csak két órányi buszozásra fekvő Ende kikötőjébe utaztunk. Mint kiderült Sumbára csak heti egy komp indul Endéből és az három nap múlva volt esedékes. Így aztán ismét két bónusznapot volt szerencsénk eltölteni Endében, amely egyébként Flores szigetének legnagyobb települése. Ende fekvése nagyszerű: egy gyönyörűen ívelt tengeröböl, melyet kissé mókás, tökéletesen  kúp alakú vulkáni hegyek koszorúznak. Kár, hogy maga a város egy szemétdomb Indonézia legtaplóbb angkot sofőreivel. Endében az iránytaxi üzletágat teljes egészében fiatalkorú bandák tartják ellenőrzésük alatt. Azt hittük, hogy az angkotozás terén már eléggé megedzőttünk, mégis elég nehéz volt tolerálni, amikor is egy endei kisbuszban mi vagyunk az egyetlen utasok és öt hányásszínűre festett hajú suhanc ordítva röhögi a képünkbe, hogy „BULEEEE” (indonézül bule = idegen, külföldi a szerk.) Amúgy mint megfigyeltük, az igazán menő endei angkotos vagányok pirosra vagy rózsaszínre lakkozzák a körmeiket, járműveiket pedig valami egészen elképesztő plüssállatt installációkkal dísztik.

Végül is aztán kifutott velünk a megváltó komp, és egy egész éjszakás hajókázás, valamint egy hajnalban kezdődő és valamikor kora délután véget érő újabb buszos passió eredményeként eljutottunk Waikabubak „városába”. Ez a városka nyugat Sumba központja,  a sumbai tradicionális törzsi falvak vidékének szíve. Sumba szigete Indonézián belül is olyannyira félreeső helynek számít, hogy még a hollandok is elfelejtették gyarmatosítani egészen 1911-ig. A sziget belső területeire így sem nagyon vetődtek idegenek a XX. Század közepéig. Ennek köszönhetően Sumba egyike az azon kevés helyeknek Indonéziában, ahol a hagyományos törzsi kultúrákat nem darálták be sem a keresztény misszionáriusok, sem az iszlám. Bár különösen Flores után erős kétségeink voltak azt illetően, hogy egy ilyen az európai újkőkor szintjén álló törzsi világból, mennyi maradhat meg, bárhol is világon a XXI. századra, Sumba végül is messzemenőkig beváltotta e téren hozzáfűzött reményeinket. Míg Floresen kb. egy törzsi falut hagytak meg mutatóban a turistáknak, addig Sumbán már Waikabubak külvárosaiban is olyan helyekre sétálhat be az óvatlan turista, hogy aztán csak győzzön kikeveredni a kőkorszakból.

A Sumbai tradicionális házak, fából készülnek, ácsolt lábakon állnak, leghangsúlyosabb építészeti elemük, azonban a magasba nyúló, kúp alakú tető. Bár Sumbán is tért hódítottak, az új generációs pléhtetős kiszerelésű lakóházak, jópár olyan falu van még ahol úgy építkeznek mint évszázadokkal ezelőtt. Sumbán is az a szokás, hogy a halottakat a lakóházak között a faluban temetik el, némelyik falunak valódi ékességei az akár évszázadosnál is régebbi, díszesen faragott monolit síremlékek. Az újabb sírokat már betonból vagy cementből készítik (ritkábban kicsempézik), és tehénfej illetve az annál lényegesen tréfásabb tehénsegg motívumokkal díszitik.  Ami a falvak lakóit illeti – és ezt sok esetben még meglepőbb volt látni mint a házakat – Sumbán a nők és férfiak közül egyaránt sokan nyomulnak még a hagyományos viseletben. A háziszőttes kapucnis leplekbe burkolózó asszonyokból Floresen is már jó sokat láttunk, Sumbán azonban a fériak is az ún. ikat szőttesből készült csinos kis szoknyákat viselik és az övükbe tűzött hatalmas machetékkel korzóznak Waikabubak utcáin. Még Floresen jobbára csak az idősebb nők, addig itt nők és férfiak, fiatalok és öregek egyaránt nagy hévvel hódolnak a bételdió-rágás szokásának. A bételkínálás elől rendszerint mi sem tudtunk kitérni, mondjuk magunktól biztos nem kaptunk volna rá a cuccra: a bételdió maga is baromi keserű, a helyiek ezt még azzal fokozzák, hogy szódabikarbónával együtt nyelik le. Nemtom, hogy ennek köszönhető el, vagy szódabikarbóna nélkül is ez a hatása, mindenestre a bétel brutálisan megnöveli a nyálelválasztást, az embernek egyfolytában köpködnie kell tőle. Az igazi móka azonban az, hogy a bétel a nyálat pirosra színezi, így a sumbai falvak térdtől lefelé mintha véres csulhákkal lennének összeköpködve. A rendszeres bételfogyasztástól a helyieknek egyébként gyakorlatilag kivétel nélkül szét van rohadva a szája (a bétel nedve hosszútávon ínysorvadást, súlyosabb esetekben pedig szájrákot okoz).

Mindezzel együtt is hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a sumbaiak valamiféle teljesen elvadult ősemberek. A modernizáció két legfontosabb indonéziai attribútuma a Yamaha robogó és az óriási méretű színestévé ott figyel már minden sumbai háztartásban. Az egyik tradicionális kampungban lakó lánnyal beszélgetve pedig megtudtuk, hogy ő például Kuala Lumpurban járt több évig egyetemre. Mindenestre érdekes feeling lehet a Petronas tornyok után visszaköltözni egy olyan házba, melyben se fűtés, se víz, de még ablakok sincsenek…

Sumbán sajnos azzal a szomorú ténnyel is szembesülnünk kellett, hogy bizony az elmaradottság és a kevés turista, nem olcsóságot, hanem éppenhogy a lehető legpofátlanabb lehúzásokat eredményezi. Akár a warungosok, akár a szállodások, akár az angkot sofőrök valóságos hiénaként viselkednek: nemcsak hogy valami elképesztően magas árakat mondanak, de még alkudozni sem lehet velük normálisan. Sumbán mutatkozott meg a maga teljességében, azaz egyébként egész Indonéziában elterjedt mentalitás, hogy „mi külföldiek” akkor se reklamáljunk, ha észrevesszük, hogy nyilvánvaló módon becsapnak minket, mert ugyebár „nekünk még így is milyen olcsó”. Hát..hát…szegény sumbaiak alapvetően és lényegileg nem értik a kapitalizmus működését. Ha nem tanulják meg, hogy a kifizetett pénzért cserébe legalább minimálisan elfogadatható szolgáltatást illik biztosítani, akkor bizony ennek a térségnek is csak annyi perspektívája lesz a jövőben, hogy esetleg prostituáltakkal láthatja el Japán és Dél-Korea lelkes fiait. Arról, hogy muszlim ország ide vagy oda, a nagy délkelet ázsiai prostitúció iparból azért Indonézia is kiveszi a részét, akkor bizonyosodhattunk meg, amikor Sumbáról Balira repültünk, majd Baliról ismét komppal hajóztunk vissza Lombokra. Komp fedélzetén velünk utazott 7-8 délkoreai turista is, vagy egy tucat indonéz prostival. Hát mit ne mondjak a miniszoknyás, tűsarkú cipős csajok elég érdekes kontrasztot alkottak a többi fejkendős, fehér zoknis, gumipapucsos női utassal. Férfi kisérőik pedig meggyőzhettek minket arról, hogy bizony a Délkelet Ázsiába kurvázni járó koreaiak és japánok semmivel sem viselkednek szimpatikusabban, mint a közép-európai térségbe hasonló céllal látogató  brit csordák.

Nos, azt hiszem a fentiekben elbeszélt Komodo-Flores-Sumba trip után, jogosan éreztük, úgy, hogy bizony ránk fér egy kis lazítás. Minden travelblogok atyjának, a Khívától Keletre nagyszerű szerzőinek szavait idézve bizony „a sok utazás után mindenkinek jár egy kis nyaralás”. Erre célra ideális helyszínnek a szomszédos sziget Bali, amelyen sokszor átutaztunk már, de hosszabb időt mégsem sikerült eltöltenünk. A tervek szerint Balin töltjük hát a Karácsonyt, szilveszterre meg amúgy is ide gyűlnek a darmasiswások. Ezúton kívánok hát minden Kedves Olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket na meg BUÉK-ot, legközelebb 2009-ben jelentkezünk!!!