SZENTPÉTERVÁR

Bár eredetileg a transszibériai vasút tulajdonképpeni kezdőpontja Moszkva, a mi kis nyári egyetemünk Szentpétervárról indult, ami Moszkvánál sok szempontból egy barátibb belépőt jelent Oroszországba. Szentpétervár oroszhon alighanem legnyugatibb városa, nem csak földrajzi, hanem kulturális értelemben is. Sokan a legszebb orosz városnak tartják, így maguk az oroszok is akik Oroszország kulturális fővárosaként frankózzák, a sokszor leszólt Moszkva mellett. Eddig személy szerint két alkalommal volt szerencsém megfordulni Nagy Péter városában. Az első látogatás a felfokozott várakozásokhoz képest, kissé csalódást okozott. Úgy éreztem, hogy az építészetileg kétségkívül impozáns és figyelemreméltóan egységes belváros dacára, a városkép valahogy mégsem túl izgalmas. Köszönhető ez talán annak, hogy a város alapvetően egy rohadt nagy lapályra épült a Néva folyó egykori mocsaras torkolatára. Így nincs ami megtörné a horizontális struktúrák egyhangúságát így se hegyek, se dombok de még néhány felhőkarcoló se... A másik szopófaktort a klíma jelenti. A város éghajlatilag az emberi megtelepedésre egyik legcsekélyebb mértékben alkalmas helyre épült: a szentpétervári telek még orosz mércével mérve is legendásan borzasztónak számítanak, ahol mínusz 10-15 fokos nyirkos hideghez állandó szél és hónapokon át tartó teljes sötétség is társul (Moszkvában persze szintén kemény mínuszok vannak télen, de legalább száraz hideg és többnyire derült idő). Ezeknek a beszámolóknak minden további nélkül hitelt adtam, amikor első látogatásom alkalmával a július is orkánszerű széllel és vízszíntesen arcunkba baszó havasesővel lepett meg minket.

Talán éppen az időjárás tette, hogy második alkalommal már sokkal derűsebb színben tünt fel a város. Kivételesen meleg és ragyogó napsütés fogadott minket a széles sugárutak és a várost átszelő csatornák partjai megteltek kiülős helyekkel, a parkokban szerelmes párok andalogtak és madarak csiviteltek…már-már nem tűnt túlzásnak az amúgy meglehetősen elcsépelt „Észak-Velencéje” jelző sem, bár azért két cafe macchiatto között még elkél a pulcsi mielőtt esti gondolázásra indulnánk. Ezt amugy ki ne hagyjuk! A Néváról az éjszakai kivilágításban úszó paloták, katedrálisok és az éjféltől reggel hatig felnyitott hidak látványa szenzációs!

Pétervár másik vonzerejét alighanem sokak számára az jelenti, hogy a város a magaskultúra kifogyhatatlan tárháza. Egyedül az Ermitázs Múzeumban (az egykori Téli Palota) épületében is valószínűleg több napon át bolyonghat, aki az ilyesmire fogékony. Akit mondjuk hozzánk hasonlóan a képzőművészet és a múzeumok nem annyira kötnek le, azoknak két kirándulást tudnánk javasolni a város környéki egykori cári nyaralókba Peterhofba (Nagy Péter egykori nyári rezidenciája) illetve Carszkoje Szelóba (a tulajdonképpeni „Nyári Palota” ahol II. Miklós családja tartózkodott az 1917-es forradalom kitörésekor). Ami az épületeket illetti a hagyományos orosz építészet és az európai barokk találkozása, már-már szürreálisan giccses, aranyban és „hupikék törpikék” színben pompázó, óriási esküvői tortákra emlékeztető palotákat eredményezett. Az őket körülveévő parkok viszont tényleg zseniálisak. Peterhofban például a palotától egy szökőkutakkal szegélyezett több kilométer hosszú csatorna vezet le egészen a Balti tenger (pontosabban a Finn Öböl partjáig). Carszkoje Szelóban pedig a palotaegyüttest övező park tele van hintve mindenféle rejtélyes funkciójú pavilonokkal: van például egy aranyozott tetejű mecsetnek kinéző építmény, valamint egy piramis is (ez utóbbi mint megtudtuk, a cári család spánieljeinek a mauzóleuma!

MOSZKVA

3 nap Szentpétervár után egy laza ráhangoló jellegű éjszakai vonatozás után 3 nap Moszkva következett. Míg Szenpétervárt orosz és külföldi ismerőseim körében is szinte egyöntetű rajongás övezte, addig Moszkva megítélése kapcsán már sokkal inkább megoszlottak a vélemények. Míg Pétervár a kultúra fellegvárának tartják, addig Moszkvában elsősorban a biznisz pörög és hát mitagadás, a várost első látásra valóban elég nehéz szeretni. A milliő Péervárhoz képest összességében sokkal kevésbé európai – ami persze önmagában még nem lenne baj – de nem is ázsiai, hanem hát leginkább…ööö…ronda. Vagy legalábbis fogalmazzunk úgy, építészetileg elég nagy a katyvasz: egy ékszerdoboz cukiságú ortodox kolostor fölé nagy valószínűséggel egy nyomasztó szocreál toronyház magasodik, másik oldalon éppolyan eséllyel találhatunk egy eklektikus bérházat, mint valami kilencvenes években emelt üveg-acél csodát stb. Mindez persze egy percig sem jelenti azt hogy Moszkva turisztikailag érdektelen hely volna, de a város mégsem rendelkezik olyan sűrített, átélhető történelmi atmoszférával amit mondjuk a méretileg hasonló ligában játszó városok közül Isztambul vagy akár Szentpétervár is áraszt magából.

Ez alól talán a Kreml – Vörös tér együttese képez üdítő kivételt ami tényleg nagyon nagy szám, éjszakai díszkivilágításban egyenesen fantasztikusan mutatnak a Vaszilij Blazsenyij színes hagymakupolái vagy éppen - a szocializmus korszakában Magyarországon is a szovjet hiánygazdaság szimbólumának számító – ma már luxusplázaként üzemelő GUM áruház épülettömbje. Néhány éve Lenin elvtárs múmiája is újra látogatható. Ezt 2012-ben sajnos kénytelenek voltunk kihagyni, úgyhogy most bepótoltuk. A moszkvaiaik között stabilan tartja magát a szóbeszéd, hogy valójában már hosszú évtizedek óta csak egy viaszfigurát őrizgetnek lent – akár így, van akár nem az biztos h teljesen úgy néz ki mint egy viaszfigura, bár közel száz év múmiáskodás után talán ez a legkevesebb ami felróható a vén bolsevik tömeggyilkosnak. Az már csak hab a tortán, hogy a Vörös tértől két sarokra egy, egy verbálisan hasonlóan nehézsúlyú,  élő legendával is sikerült összefutni:

Már csak Donald Trump hiányzik a gyűjteményből

Elég jól mutatnak legalábbis messziről – közelről már elég nyomasztóak - a sztálini szocreál építészet csúcsteljesítményének tekinthető, a moszkvai szlengben csak „Hét Nővérnek” becézett toronyház tömbök, melyek többek között az orosz külügyminisztériumnak vagy éppen a Lomonoszov Egyetem központi épületének adnak otthont (egy gyors közbevetés: az igazi szocreálnak tulajdonképpen köze nincs ahhoz, amit Magyarországon annak tartanak, tehát a hetvenes évek lélektelen, modernista kockaházépítészetéhez. A moszkvai szocreál a kiteljesedett sztálini birodalmi stílust jelenti, amely erőteljesen magán hordozza a harmincas évek amerikai felhőkarcolóépítészetének jegyeit. A népszerű anekdota szerint annak idején Sztálin egy chicagói képeslapot megpillantva döntött úgy, hogy neki is kellenek Moszkvába hasonló toronyházak. A végeredmény: kissé valóban megalomán de egyszersmind sajátos, mármár Gotham vagy Sin City feelinget hordozó épületek születtek).A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy azóta Moszkvának épült egy a hongkongi acél-üveg iskolát követő felhőkarcolókból álló üzleti negyede is.

Moszkvában ezen kívül vannak egész kellemes parkok is, az egyik legérdekesebb talán a VDNK (visztavka dosztizsenyij narodnogo kozuasztv) metrómegállónál található egykori szovjet expó komplexum, amelynek szökőkútjait és az egykori szovjet tagköztársaságokat reprezentáló pavilonjait, mintha egy begombázott népmesekönyv illusztrátor álmodta volna meg.

Ennek közelében található egész Moszkva – de talán a világ – egyik legmenőbb múzeuma az Orosz Űrkutatási Múzeum. Érdekes módon életkorom előrehaladtával egyre kevésbé kötnek le a múzeumok – a szentpétervári Ermitázsból is elég hamar kimenekültem – itt viszont órákra elvesztem a kitömött Lajka kutya és társai a MIR űrállomás űrvécéje és űrsakktáblája és a csomó más érdekfeszítőbbnél, érdekfeszítőbb relikvia között.

Végül, de nem utolsósorban pedig ott van a moszkvai metró, ami azontúl, hogy a moszkvai tömegközlekedés lelke, egyúttal a világ legnagyobb szürrealista műalkotása, monumentális szoborcsoportokkal, szemkáprázató kristálycsillagokkal, a húszas évek szovjet agitpropjának hangulatát tükröző falfestményekkel vagy éppen ortodox katedrálisok belső tereit idéző aranyló mozaikokkal. Moszkvában egyedül metrómegállók végiglátogatásával egész napokat el lehet tölteni.

Szóval látnivaló az van bőven, ettől persze még 1 percig sem élnénk itt. Leszámítva a világ élvonalába tartozó metróhálózatot a felszíni közlekedés kibírhatatlan és kaotikus. A moszkvai „utca embere” pedig még orosz ismerőseink szerint is hírhedten bunkónak számít. Gasztronómiailag – Oroszország egészéhez hasonlóan – szintén elég siralmas a helyzet, főleg ár-érték arányt tekintve. Moszkvában még drágán is szinte lehetetlen egy normálisat enni, a legvállalhatóbb opciónak sok esetben a McDonalds számít. A szusirajongóknak viszont valóságos paradicsom a város. Az orosz újgazdagok és középosztály úgy tűnik kényszeres vonzódást éreznek a szusibárok iránt, átlagosan minden háztömbre jut legalább kettő a moszkvai belvárosban (mindezzel persze nem azt akarjuk állítani, hogy az orosz gasztronómia úgy ahogy van rossz lenne, de a tradicionális orosz ételek, olyan jellegűek, hogy inkább otthon elkészítve finomak. A vendéglátóhelyeken, főleg az étermekben még mindig a szovjet idők szelleme kísért: a pincérek a lehető legritkább esetben hajlandóak megszólalni angolul, órákat kell várni, az étlap teljesen áttekinthetetlen. Egy csomó helyen igazi szovjet hiánygazdaságot idéző módon még mindig dekagrammra mérik az adagokat, sőt az alkoholt is!!!).

Azt a téves közvélekedést, viszont ehelyütt cáfolnánk, hogy Moszkvában milliárdosnak kell lenni, hogyha bulizni akar az ember. Minket leglábbis bőven vittek olyan belvárosi „student clubokba” és egyéb szórakozóhelyekre, ahol a vodkaárak legalábbis, teljesen megfizethetőek voltak. Amire inkább jobban oda kell figyelmi az az öltözködés. Moszkvában és a többi orosz nagyváros szórakozóhelyein – a Közép és Nyugat-Európában megszokottnál jóval szigorúbb „facekontroll” gyakorlatot alkalmaznak. Szóval nincs mese, ki kell fényesíteni a fekete lakkcipőket…a rossz hírünk, hogy a neandervölgyi mentalitású biztonsági őrök még ebben az esetben is hajlamosak köcsögösködni, főleg a kreol bőrű egyénekkel, amiről jómagam meg délolasz kollégám is mesélhetnénk tanulságos sztorikat…

KAZANY

Moszkva után, egy újabb éjszakai vonatozást követően, harmadik állomásunk Kazany volt. Aligha túlzás állítani, hogy számomra az út során érintett városuk közül Kazany okozta a legnagyobb pozitív csalódást. Nem tudom ki hogy van vele, nekem különösebb előképzettség nélkül, Kazany nevének hallatán nem feltétlenül a legkellemesebb asszociációim támadtak. Önkéntelenül is a sivár sztyeppe közepén veszteglő rozsdás vasúti vagonokra és elhagyott ipartelepkre asszociáltam. Tehát olyasfajta lehangoló, félig-meddig elnéptelenedett, posztapokaliptikus hangulatot árasztó iparvárosra számítottam, amiből azért jópár akad az egykori Szovjetunió területén.

Ehhez képest, mint kiderült Kazany Oroszország egyik legszebb történelmi városa és legélhetőbb metropolisza, melyet történeti és kulturális jelentősége okán Oroszország harmadik fővárosaként is emlegetnek. 1-1,5 milliós lakosságát tekintve valóban Oroszország harmadik legnagyobb településéről van szó, mely nincs hiány a nagyvárosi eleganciának , de messze nem az az őrültek háza mint Moszkva, és főleg télen sokkal kevésbé depresszív mint Szentpétervár. Szóval ha választani kéne, melyikben élnék a három „főváros” közül, habozás nélkül Kazanyra voksolnék.

Kazany egyben az Autonóm Tatárföldi Köztársaság fővárosa is. A Kazanyi Tatár Kánság egyike volt az Arany horda négy utódállamának (a másik három a Krími, az Asztrahányi és Szibériai kánságok voltak) melyet Retteget Iván moszkvai fejedelem igázott le. Kazany meghódításának jelentőségét mutatja, hogy ezután nyilvánította magát Iván „cárrá” azaz császárra és a tatárokkal szemben addig defenzívába szorult orosz fejedelemségek innentől váltak egy expanzív nagyhatalommá (a szóbeszéd szerint egyébként a moszkvai Vörös teret ékesítő, Rettegett Iván által építetett Vaszilij Blazsenyij székesegyház messzeföldön híres, színes hagymakupolái is a kazanyi tatárok levágott turbános fejeit szimbolizálják – mondjuk Rettegett Ivánból simán kinézzük).

Még mielőtt azonban Batu kán kutyafejű, nyereg alatt puhított húst rágcsáló leszármazottai után kezdenénk el kutatni, oszlassunk el sürgősen egy félreértést: a tatárok nem mongolok és egyáltalán nincs is kutyafejük! Sőt tulajdonképpen éppolyan áldozatai voltak a mongol hódításnak mint pár évtizeddel később a magyarok. A tatárok a Volga völgyét benépesítő török nyelvű nép, akik békés, letelepedett földművelő életmódot folytattak. Nagyjából akkor tértek át az iszlámra amikor a magyarok is felvették a kereszténységet. A hódító mongolok persze a virágzó tatár civilizációt sokkal csúnyábban legyakták, mint a közép-európát, ahol csak egy múló kis epizódnak számítottak. Az már más kérdés, hogy idővel, ahogy lenni szokott a magasabb civilizációs fokon álló meghódítottak lassan magukhoz asszimilálták a hódítókat. Dzsingisz kán utódai tehát néhány generáció alatt nyelvileg is eltörökösödtek, majd áttértek az iszlámra is, és innentől kezdve magukat is egyre inkább tatárnak nevezték.

Az orosz hódítást követően aztán a tatárok erősen el is szlávosodtak, mind nyelvileg mind genetikailag (szóval nyugi Kazanyban a Volga parti promenádon nyárestéként éppolyan jó nők korzóznak, mint a többi orosz városban). A tatár-muszlim identitás az utóbbi években állítólag egyfajta reneszánszát éli, aminek leginkább manifeszt jele a kazanyi Kremlben felhúzott meglehetősen ízléstelen mecset és férfiakon helyenként ünnepi kiegészítőként hordott kerek kis sapka volt (a nők viszont legfeljebb a mecsetben viselnek fejkendőt).

Kazanynak is megvan a maga történelmi várközpontja azaz Kremlje, aminek falai még mindig eredeti fehér színükben pompáznak (az megvan h eredetileg a moszkvai Kreml is fehér volt, csak a bolsevikok festették vörösre?). A Kazanyi Kreml lábainál húzódik a város XIX. századi historizáló és szecessziós bérházak által szegélyezett, meglepően „közép-európai” feelingű belvárosi sétálóutcája. A Volga partján pedig a tavalyi „vizes eb” tiszteletére egy fantasztikusan elegáns promenádod alakítottak ki teraszos bárokkal és éttermekkel, ahol esténként kint korzózik és koktélozik a kazanyi társadalom krémje. A hangulatot fokozta, hogy pont aznap ünnepelték az orosz haditengerészet napját, így a város megtelt, eleinte barátságosnak, majd egy picinkét már agresszívnak tűnő részeg orosz matrózok tömegeivel. Ezek után már csak azt sajnáltuk, h a kazanyi éjszakai életbe már nem sikerül belekóstolnunk, mert vonatunk robogott tovább az európai Oroszországot elhagyva Szibéria felé.