Mindezen elmékedések nyomán végül is két kérdés vetődik fel elementáris erővel. Azon kedves olvasóim is, akik idén akarnak jelentkezni a Darmasiswára, alighanem szintén erre a két kérdésre akartak választ kapni. 1). Most akkor végül is bejött-e Indonézia ? és 2). ajánlom-e másoknak is a Darmasiswa programot? Míg az első kérdésre a válasz teljesen egyértelmű és határozott IGEN, a másodikra már nem tudnék ilyen egyértelműen felelni.

 

Nno hát először is szögezzük le. Indonézia már természeti és földrajzi adottságainál fogva is a Föld legérdekesebb és legváltozatosabb vidéke. Lehetne-e találni izgalmasabb úticélt egy olyan országnál, amely 18 000 szigetből áll, és ahol szinte minden szigetnek megvan a maga sajátos arculata és különálló kultúrája? Találni itt ősi hindu romvárosokat, iszlám fundamentalistákat, a bronzkor szintjén álló különös falvakat, sőt Pápuán és Borneón állítólag olyan törzseket is, akikhez még nem jutott el a „fehér ember”…A kulturális sokszínűségnél a természet változatossága, ha lehet még inkább lenyűgöző. Indonéziában találhatók a Föld legnehezebben megközelíthető dzsungelei, legaktívabb vulkánjai, a tengerpartok és a korallzátonyok vonatkozásában pedig Indonézia vitathatatlanul a number 1. Ha valaki a poszterekről ismerős fehér homokos beacheket keres, vagy búvárkodni akar, csak ide jöjjön!!! Az őserdőkben pedig még mindig fantasztikus lények rejtőzködnek (kinn tartózkodásunk alatt hallottuk pl. hogy Szumátra dzsungeleiben, a Kerinci nemzeti park területén állítólag él egy különös még fel nem fedezett főemlős, vagy előember az ún. orang pendek, egy amolyan indonéz jeti. Állítólag nem kamu a dolog, már a National Geographic is szervezett expedíciót a felkutatására…) Kevés nagyobb kaland van tehát egy indonéziai utazásnál, ez nem is kérdéses.

 

 

Ami már fogósabb kérdés, hogy vajon a Darmasiswa ösztöndíj, egy kevésbé tehetős közép-európai diák számára vajon a lehető legjobb módja-e az Indonéziában való utazgatásnak. Az biztos, hogy annyi haszna megvan a dolognak, hogy havonta az emberhez vágnak száz dollárt, ami ott kint egész jelentős összegnek mondható. Az is biztos, hogy a mi szituációnk sok szempontból rendkívüli volt. Több olyan probléma is felmerült esetünkben ami más darmasiswásokat nem érint: pl. meg kellett szerveznünk, hogy egy helyre kerüljünk, korábban haza kellett jönnünk stb. Akinél ezek a problémák nem jáccanak be, annak meg lehet hogy egy teljesen gondtalan és élményekben gazdag évet köszönhet majd a darmasiswának. Ezzel együtt azért, aki a Darmasiswa programra jelentkezik a következő dolgokat nem árt ha megfontolja:

 

-         egyetemi tanulmányok: Mi szerencsére egy percig sem gondoltuk komolyan az egyetemi részét a programnak, csak azért jelentkeztünk a Darmasiswára, hogy utazhassunk. Aki esetleg tényleg azért jelentkezik a programra, hogy indonéz nyelvet, gamelán zenét vagy mittomén mit tanuljon, annak viszont azt tudom tanácsolni, hogy ezt sürgősen felejtse el. Más darmasiswásokkal beszélgetve, elvétve hallottunk csak olyan sztorikat, hogy valamelyik egyetemen értelmes oktatás folyt. Nálunk Mataramban pl. tanáraink alig beszéltek angolul, novembertől kezdve pedig egyszerűen már meg sem tartották az órákat. Ha valaki meg akar tanulni indonézül, az egyetemi nyelvórákon nem fog az tuti. A legjobb ha már bizonyos alapfokú nyelvi készségekkel az utazás előtt felvértezi magát, akkor talán nem szopja annyiszor a harcifuvolát mint mi…Arra se nagyon számítson senki, hogy az egyetemi órák majd kitöltik az idejét. Ha csak nem akarunk a Darmasiswa ösztöndíj egész ideje alatt egy puttó indonéz városban dologtalanul lődörögni, akkor bizony kőkeményen utazni kell. Más értelme az egész programnak szvsz nincs.

-         bürokratikus baszakodás: Egész utazásunk legnagyobb utólagos dilemmája, hogy vajon az a 200 dolcsi amit havonta hozzánkvágtak (mármint hozzám meg Olenkához) vajon megérte-e azt a töméntelen, hihetetlenül frusztráló faszkodást amit az indonéz hivatalokkal kellett folytatnunk. Kész csoda, amúgy, hogy az ösztöndíjakat egyáltalán utalták, mert amúgy a program jakartai felelősei semmilyen szervezési kötelezettségüknek nem tettek eleget. Rejtély például, hogy milyen alapon osztják be az embereket az egyes egyetemekre. A pályázók kb. fele oda kerül ahová jelentkezik, a többieket viszont teljesen máshová rakják. A dologban az igazán érthetetlen, hogy itt láthatólag nem a túljelentkezés a szempont, sokszor olyan egyetemre sem lehet bekerülni, ahol amúgy még lennének üres helyek. Aki pedig esetleg szeretne átkerülni abból a városból ahová besorolták valahova máshova, az tényleg kínkeserves és megalázó procedúrára számítson. A jakartai illetékesek akkor sem fognak ehhez hozzájárulni, ha a másik egyetemen vannak még üres helyek. Különben nem igazán sikerült rájönnünk, hogy miért ellenzik ennyire a helycserét. Az egyetlen okuk erre valszeg az, hogy kb. plusz ötperc papírmunkát jelent. Ez a helyzet a vízumokkal is. Ha mi annak idején nem verjük ki a palávert januárban, akkor nemtom mikor intézték volna el a vízumainkat. Mindenestre bárki aki jelentkezik a programra számoljon vele, hogy ha vmi közbejön és váratlanul haza kell utaznia, akkor ez komoly akadályokba ütközhet…

 

-         egészségügyi parák: E tekintetben viszont azt kell mondjam, hogy szerencsére kissé túlparáztuk a dolgot. Pl. mint kiderült az, hogy Lombok maláriafertőzött területként van feltüntetve a WHO térképein a gyakorlatban annyit jelent, hogy évente 1-2 megbetegedést regisztrálnak. A Dengue-lázat sem lehet elkapni azért minden utcasarkon, pl. amikor Dengue-lázas helyiek kerültek a matarami kórházba, arról a helyi újság is beszámolt. Magyarán olyan dologról volt szó, ami a helyiek számára is HÍR, tehát rendkívüli esemény. Azért persze jobb félni, mint megijedni, kentük magunkra a szúnyogriasztó krémeket ezerrel. Leszámítva labuanbajo-i gyomormérgezésemet, igazán durva harcifosásaink sem voltak. Az egészségre legveszélyesebb faktort a trópusokon messze a légkondi jelenti. Az ázsiai emberek – különösen a taxisoknak -  valamiért fixa ideája, hogy a nyugatiak csak maxra pörgetett légkondi mellett képesek létezni. Enne köszönhetően aztán akárhová mentünk, kaptuk az arcunkba az ájert, így kb. minden második héten meg voltunk fázva. Ezt viszont kiválóan lehetett kúrálni a forró citromos tea + indonéz chili combóval.

 

-         közbiztonság: Indonéziával kapcsolatban nem egy helyen ütöttem meg kritikus hangot – úgy gondolom nem is alaptalanul. A közbiztonság vonatkozásában viszont nem érheti rossz szó az országot. Akárhová mentünk, a legeldugottabb sumbai falvakba, vagy Jakarta nyomornegyedeibe, erőszakos inzultusnak még az árnyéka sem vetült ránk. Az indonézeknél lustább és lasúbb felfogású népeket aligha lehetne találni, viszont ennek a jó oldalaként az agresszió is teljesen hiányzik belőlük. Bárhová is menjünk az országon belül – kivéve talán Borneó és Pápua egyes törzsi csatározások által érintett, amúgy roppant nehezen megközelíthető területeit – biztosak lehetünk benne, hogy a helyiek roppant barátságosak és segítőkészek lesznek. Az indiaiak bár végső soron szintén nem agresszívak, de sokkal rámenősebbek és gátlástalanabbak. Bombay muszlim negyedében már előfordult párszol h Olenkát letaperolták, meg beszólogattak néha hogy „Fuck you America!”. Pezsegnek továbbra is azt tanácsoljuk, hogy ne menjen férjhez Indiába…

 

-         társaság: ha vki arra apellál, hogy egyedül kimegy Indonéziába aztán majd ott biztosan összebarátkozik a többi darmasiswással akikkel majd együtt utazgatnak, kétszer is gondolja meg a dolgot. Persze nagyban függ a helyzet attól, hogy hová kapja meg az ember az ösztöndíjat. Pl. aki Yogyakartába vagy Balira kerül annak nincs sok aggódni valója. Ezeken a helyeken rengeteg a külföldi diák, Yogyában és Balin kimondottan nagy társasági élet folyt. Aki viszont Szumátrára vagy Lombokra kerül és magán kívül két madagaszkári nevet lát a listán, sürgősen kezdje el magát átszervezni…Egy másik lehetséges vonal amit jópáran erőltetnek, az  indonéz arcokkal való spanolás. Azonban a helyiekkel –bármennyire barátságosak is – megvitatható témák száma igencsak korlátozott. Ha csak nem akarjuk lefolytatni naponta tizenötször a „Van feleséged?”és „…hány gyereked van?”…”HOGYHOGY nincs még gyereked?” valamint a „Honnan jöttél?” és „Magyarország hol van?” és „Európa az hol van?” című párbeszédeket, akkor valószínűleg  egy egész évig kizárólag indonéz arcok társaságában szintén nem fogjuk túl jól érezni magunkat.

 

A társaság kapcsán meg is alkottam magamban egy kis tipológiáját, a darmasiswa ösztöndíjasok között előforduló legyakoribb karaktereknek :

 

-         a hardcore utazó: Szvsz amiért leginkább érdemes jelentkezni a Darmasiswa programra, az az hogy utazgassunk a Föld egyik legérdekesebb vidékén, Indonéziában. Ezek után már csak az volt némileg meglepő, hogy a darmasiswásiok közül – még ha némi szerénytelenséggel magunkat is a hardcore utazó típusába sorolom – milyen kevesen voltak azok akik ténylegesen is az utazás kedvéért jöttek ide, vagy ténylegesen is utaztak. Konkrétan nem is nagyon találkoztunk senkivel, akik hozzánk hasonló tripeket nyomtak volna (ebből a szempontból egyedül Attiláék és Dóriék képeztek kivételt Yogyában, akinek ezúton is full respect a borneói expedícióért. Ja és persze azt is meg tudom érteni hogy aki Balira kerül az azért eltengeti magát vhogy:-) egy kis szörfözéssel, meg bulizással). Mindez azért kissé sajnálatos, elvégre többek között azért is jelentkeztünk a Darmasiswára, mert arra számítottunk, hogy biztos jobb lesz társaságban utazgatni, mint pusztán édeskettesben. More people more fun ugyebár. Ehhez képest tisztelet a kivételnek de azt kellett tapasztalnunk, hogy ilyen szempontból a legtöbb darmasiswás teljesen használhatatlan, és ők teljesen más motivációktól hajtva jöttek Indonéziába.

 

-         a művészlélek: Bármilyen meglepő még Magyarországon is élnek olyan emberek, akik főfoglalkozásszerűen akarnak az indonéz gamelán zenével vagy wayang kulittal foglalkozni életük során. Bár számomra elég nehezen felfogható, hogy érdekelhet valakit jobban egy xilofon szerű izén való klampírozás, mint mondjuk az orang pendeket rejtő dzsungelek, vagy a világ legjobb korallzátonyai, azt még meg tudom érteni, hogy ezek az illetők Indonéziába jöttek tanulni. Ők tehát tényleg tanulni jöttek, be is járnak az egyetemi órákra szorgalmasan. Emellett rendszerint ők is eléggé erőltetik a helyi arcokkal való haverkodás szvsz eléggé hiábavaló vonalát.

 

-         a butalány: Nem mintha buta fiúk nem lennének, valamiért ebbe a típusba mefigyelésem szerint mégis elsősorban lányok tartoztak. A butalány általában úgy jelentkezik a Darmasiswa programra, hogy általában fogalma sincs róla mi van egyáltalán Indonéziában (a rejtély már csak az, hogy akkor ő vajjon MIÉRT jelentkezik, éppen Indonéziába?). Mivel az országról nem tud semmit, ezért különösebb előzetes várakozásai sincsenek. Bárminek örül, ő az aki még az indonéz nyelvórákkal is meg van elégedve. Ha ezen felül adódik még valami progi, persze ahhoz is csatlakozik. Előnye, hogy általában barátságos, lelkes és nem sokat akadékoskodik.

-         a befrusztrált: Ahogy láttuk, jópáran csak azért jelentkeznek a Darmasiswa programra, mert odahaza egyszerűen nem találják a helyüket, és minél messzebbre akarnak kerülni otthonról. Meglepően sokan voltak például olyanok, akik egész egyszerűen azért jöttek mert otthon kirúgta őket a barátjuk/barátnőjük és be akartak csajozni/pasizni. Hogy erre a célra, miért pont egy olyan országot választották, amely Szaúd-Arábia után kb. az egyik legreménytelenebb hely csajozás/pasizás szempontjából (leszámítva persze a fizetős opciókat), azt már tőlük kellene megkérdezni…Ezen típus tagjai hajlamosak a leginkább idegesítő módon fikázni a saját országukat és nagyképű eszmefuttatásokat folytatni arról, hogy mennyivel inkább bejön nekik az „ázsiai életritmus” (magyarán meg lehet élni havi 100 dollár ösztöndíjból, és nem kell dolgozni érte semmit). Ennek jegyében ők hajlamosak leginkább boldogítani a helyi arcokat barátkozásukkal. Napjuk általában azzal telik, hogy a boltostól kezdve, az internet cafésig mindenkivel próbálnak lespanolni – ez általában sikerül is, lévén az indonézek barátságos népek. Ami már kevésbé jön össze az a csajozás, de ezt amúgy sem annyira próbálják, inkább csak pofáznak róla. Azt viszont szünet nélkül.

-         az emberjogi aktivista: Hasonlóan a művészlélekhez ő sem elsősorban nyaralni, utazni vagy csajozni jön Indonéziába, hanem küldetése van!. Általában már nem először jár Indonéziában és rejtélyes kapcsolatok fűzik különböző helyi diákszervezetekhez. Bár valahol kétségkívül megnyugtató, hogy manapság az egyetemista korú német lányok már nem a Führer után masíroznak feltartott kézzel, hanem ehelyett a harmadik világ megannyi gondját-baját viselik a szívükön, de azért lássuk be: kevés álszentebb és hiábavalóbb dolog van annál, mint emberi jogokról prédikálni egy olyan társadalomban, amely még nem sajátította el az angol wc használatát. Az emberjogi aktivista általában is hajlamos nagyképű és kioktató hangnemben nyilatkozni Indonézia viszonyairól, akkor is ha különben az ország történelméről és gazdasági/politikai helyzetről ismeretei meglehetősen hézagosak.

 

-         a madagaszkári: Ő tényleg csak az ösztöndíjból él, ezért utazgatni nincs pénze. De persze amúgy sem érdekli semmi. Viszont szeret gitározni és szépen énekel. Éppen olyan tehát mint az indonézek.

 

 

A Délkelet-Ázsiában utazó nyugati turisták között szintén olyan egzotikus szubkultúrákat találni, melyek bőven túltesznek a legvadabb sumbai törzsközösségeken:

 

-         az ausztrál szörfös srác: Alighanem valamennyi tursita közül az elképzelhető legprimitívebb. Napközben szörfözik, este sörözik, de persze ilyenkor is csak egy témája van: a szörfözés. Kuta Bali környékén különösen nagy tömegben koncentrálódik. Előnye viszont hogy legalább nem is próbál másnak látszani mint ami: primitív ausztrál tahónak.

 

-         a szexturista: Akármerre is járjunk Délkelet-Ázsiában - és ez alól a muszlim Indonézia sem kivétel – feltűnően nagy számban találkozhatunk a 60 éves dagadt, ronda fehér férfi és a 20 éves, de kb. 11-nek kinéző helyi lányka párosítással (megjegyzem ettől gyakoriságban alig marad el a 60 éves dagadt, ronda fehér férfi és a fiatal helyi fiúcska párosítás). Persze ahogyan mostanában a nyugat-európai ill. angolszász nők kinéznek, ezt még meg tudom érteni. Amit már kevésbé, hogy egy nagydarab szőke germán faszi amikor indonéz feleségével bevásárolni megy mondjuk a matarami szupermarketbe, miért érzi szükségesnek, hogy hajába virágot tűzzön és tradicionális indonéz népviseletet öltsön (ami a helyiek közül egyébként már alig hord valaki). Elképzelhető, hogy az indonézek akik amúgy is hajlamosak, minden külföldit teljesen hülyének nézni, magukban vajon mit gondolhatnak az ilyen alakokról…

 

-         a kommandósgatyás leszbikus: Míg megfigyelésem szerint a buzik a beachen való lebzselést és a bulizást preferálják, addig a leszbikusokat az elképzelhető leghardcoreabb utazók között említhetjük. Bakancsban, oldalzsebes gatyóval, felnyírt hajjal és kezükben a nélkülözhetetlen Lonely Planettel ott nyomulnak a legdurvább dzsungelek mélyén és a legveszélyesebb vulkánok csúcsán. Hiába, tesztoszteronból sohasem elég!

 

-         a rasztahajú hippi: Valaha ez a típus alkotta a délkelet-ázsiai utazók mainstreamjét. Mára a helyzet megnyugtatóan változott, de azért Indiában vagy Bali környékén még elég gyakran bele lehet futni ezekbe az agyonpierszingezett, agyontetovált alakokba, akik miközben betevő spanglijukat sodorgatják a parton, elmélyült társalgást folytatnak egy helyi fogatlan halásszal. Sokan közülük láthatólag életforma szerűen utazgatnak, mintha mindenkit ismernének már a környéken. Vajon pénzük miből van rá, és ők vajon hogyan intézik el a vízumhosszabbítást? Rejtély.

 

-   a hiányzó magyar turista: Persze nem biztos hogy mindenkinek hiányzik, de azért mégis furcsa volt, hogy a közép-európai régióból úgy látszik messze a magyar a legkevésbé turistás nemzet. Legalábbis akárhová mentünk cseh vagy lengyel turistákkal mindenhol lehetett találkozni. Pl. Floresen a Kelimutu vulkán tetején egy iszonyatosan lúzer cseh csoporttal futottunk össze - mint kiderült földrajz szakos egyetemisták voltak. A komodói tripre egy lengyel pár társult be hozzánk. De még a leginkább offroad helyszíneken, így pl. a sumbai törzs falvak vendégkönyveiben is több cseh, szlovák, lengyel sőt szlovén (!) látogató nevére lehetett bukkani, magyart viszont egyet sem találtunk. Ez annak a tükrében még inkább különös, hogy a darmasiswások között viszont a magyarok tízszer annyian voltak, mint az összes többi közép-európai nemzet fiai és lányai együttvéve. Tán csak ösztöndíjjal mer utazni a magyar? Vagy már tényleg ennyire szarul állunk a régióban? a kérdést elemzésre átengedem nálamnál tanultabb politológus kollégáimnak...

 

 

 

No hát emberek, részünkről ennyire futotta félév alatt. Indonéziát mindenkinek csak ajánlani tudjuk (akik búvárkodni akarnak azoknak meg főleg). A Darmasiswa ösztöndíjjal azért csak óvatosan :-), mondjuk ha valaki megteheti, hogy mindenféle ösztöndíj és függőség nélkül szabadon utazzon az jobban jár. Aki viszont nem teheti meg, annak nem rossz megoldás a Darma, sőt lehet, hogy még a társasággal is több szerencséje lesz mint nekünk. Sajnos az, hogy korábban haza kellett jönnöm, számos tervünket keresztül húzta. Nem jutottunk el végül sem Szumátrára, sem Pápuára, voltunk viszont Indiában ami az eredeti tervekben még nem szerepelt. Hindu romvárosokból, törzsi falvakból és vulkánokból kifejezetten túlteljesítettük a tervet. Korallzátonyokból és beachelésből viszont talán lehetett volna több és jobb is, mintahogy igazán hardcore dzsungelben sem jártunk.  Éppen ezért Indonéziába még mindenképp vissza akarunk térni. Pl. Szumátrára el kéne jutni, hogy magunk is utánanézzünk az orang pendeknek, és Attiláék beszámolója nyomán arra is nagyon rápörrentünk, hogy Borneón nyomjunk egy többhetes folyami dzsungeltúrát motoros kenukkal és dzsipekkel. Amit a legjobban sajnálunk, hogy kimaradt, és ha van még 1 hónapunk tuti hogy megjáccuk az Pápua. Mégicsak ez Indonézia mindmáig legkevésbé feltárt területe, ahol élnek még a külvilággal alig-alig kapcsolatba került törzsek. Sőt vannak itt 5000 méter magas hegyek és gleccserek is, mindez gyakorlatilag az Egyenlítőnél! Állítólag teljesen egyedi itt az állat és növényvilág, ráadásul mint kinnt tartózkodásunk alatt megtudtuk egész Indonézia legjobb tengerpartjai és korallzátonyai is Pápua partjainál illetve a Maluku szigeteknél vannak. Szóval talán egyszer még ez a blog is folytatódni fog, reméljük lesz még trip Szumátrától Pápuáig!

Kösz hogy velünk voltatok: Pali,Olenka&Owieczka 2008-2009