Mivel Indonéziával ellentétben, sajnos úgy tűnik itt néha az egyetemre is be kell járnunk, essen néhány szó erről is. Isztambulban óvatos becsléseim szerint is legalább 20 egyetem található, ezeknek kevesebb mint a fele állami, a több alapítványi ill. magánintézmény. A magánegyetemek közül, számos megbízható helyi kontaktunk egybehangzó állítása szerint,  az én egyetemem a Bilgi – ami törökül nemes egyszerűséggel annyit tesz „Tudás” -  számít a legjobbnak, természetesen.

 A legtöbb isztambuli egyetem, egyébként a város központtól távol, óriási és rendszerint gyönyörűen parkosított campusokon  működik – erre tipikus példa Olenka egyeteme a Yedi-Tepe (szintén magán intézmény egyébként). Ebből a szempontból a Bilgi kivétel, három kisebb campusa van, relatíve még belvárosi területen. Ezek közül az egyik a Kustepe campus, meghitt kis mecidiyeköyi otthonomtól gyalog alig tizenötperces sétára található. Persze, hogy ez az a három campus közül, ahol pont nincsenek óráim. Itt működik viszont a központi könyvtár és az Erasmus iroda is. A legnagyobb, és a belvárostól a legtávolabb fekvő Santral campus, ahol többek között a töri tanszék is található. Végül a Dolapdere campus, amelyik a Taksimtól van gyalogosan is megközelíthető távolságra. Az egyes campusok között, a diákok által ingyen igénybe vehető minibuszjáratok közlekednek.

Amúgy nemtom milyen alapítvány, vagy üzleti körök kenegetik hátulról dellával a Bilgit, mindenestre az egész egyetem nagyon profin szervezett és infrastruktúrálisan is nagyon jól felszerelt. Mindhárom campus teljesen modern, az általam egyébként nagyon nem kedvelt, de a kortárs építészetben mára láthatólag mindenhol egyeduralkodóvá vált indusztriál-minimalista-funkcionalista stílusban épült. A Santral campus központi épülettömbje például egy az egyben úgy néz ki mint a csernobili atomerőmű felrobbant reaktorblokkjának betonszarkofágja. Már majdnem olyan ronda, mint a Kálvin téri irodaházak. A Dolapdere campus barátságos erődfalaival, pedig leginkább talán egy arizonai börtönre emlékeztet. Ténlyeg már csak a lőtornyok hiányoznak a sarkokról. Bár az épületből enélkül is kiváló panoráma nyílik a campust körbevevő, és gettónak nyugodt szívvel nevezhető városnegyedre (jól értesült évfolyamtársaim szerint egyéként a Bilgi campusai annak idején azért épültek ilyen lepukkant környéken, mert itt olcsó volt a telek).

Kárpótlásul viszont van az egyetemnek saját uszodája, konditerme, mozija, mindhárom campusnak saját – étteremnek is beillő - menzája, sőt a Santral campusnak saját Starbucks Caféja. A tantermek légkondicionáltak, projektorral felszereltek. Végül az ELTE BTK-val ellentétben a wc-k is tiszták és MINDIG van bennük wc papír.

Az egyetemi oktatás digitalizálódása is előrehaladottabb mint az ELTÉ-n (amivel persze nem mondtunk túl sokat). Az órák anyaga, sőt a könyvtári könyvek nagy része is elérhető online, tárgyjelentkezésénél pedig az ottani etr, még azt is bekalkulálja, hogy mennyi időbe kerül egyik campusról a másikra átmenni és ennek függvényében időpont ütközés esetén nem engedi felvenni a tárgyat. A török egyetemi oktatásnak egyébként meghatározó vonása, hogy itt szinte kizárólag csak szemináriumi jellegű, kiscsoportos órák vannak. Előadás és vizsga mint olyan, gyakorlatilag nem létezik. Ennek sajnos meg van az a kellemetlen következménye, hogy az órákra elméletileg legalábbis be kell járni, sőt készülni is kell rájuk. A tanárok a legváltozatosabb módokon baszogatják a diákokat: zh, referátum, házidolgozatok, sőt állítólag még van ahol szabályos feleltetés is van. Mindez önmagában eléggé fenyegetően hangzik, de azért vegyük tekintetbe, hogy pl. átlagos török történész hallgató tudásszintje (legalábbis egy fizetős magánegyetemen) már-már vetekszik a BGF-s hallgatók szintjével (bár hogy ez mit jelent, azt csak mi értjük igazán Zsomborkám .-)). A XX. Századi világtörténet órán pl. olyan tesztkérdések voltak mint hogy „Ki volt Lenin?....”. Na szóval remélhetőleg azért, az egyetemmel majd csak megbirkózom valahogy, és így marad idő az olyan jóval fontosabb dolgokra is mint a városnézés, utazás és persze a bulik.

Ami a városnézést illeti abban nincs is hiba, csapatjuk a témát rendesen Olenkával (hogy mi minden érdekes található Isztambulban, arról még valszeg jön egy külön poszt). Most inkább ejtsünk néhány szót a legendás Erasmusos bulikról. Szóval a közvélekedés szerint a képlet így néz ki ERASMUS = BULIK. Sőt ERASMUS = ÓRIÁSI BULIK.  Bár a magam részéről igazán nem kerülöm a partykat, mint erről a facebookon sokadíziglen történő betaggelődéseim is tanúskodnak, az eddig itt töltött 3 hét tapasztalatai alapján, szerintem a realitást jobban tükrözi az ERASMUS = TÖKETLENKEDÉS egyenlet. Egy átlagos isztambuli erasmusos éjszaka, a következő képpen fest. Találkozunk 22.00.-kor a Taksimon a Burger King előtt (hol máshol?). 22.40.-kor még bőven várunk valakire, aki mikor megérkezik, közli, hogy még neki is jönnek haverjai, így rájuk is várunk. Jobb esetben 23.30-ra mindenki megérkezik, ekkor elkezdődik a vita, hogy hová menjünk. Legalább félórán át megy az agyalás, mire valaki előáll a világmegváltó ötlettel hogy menjünk az XY klubba, amiről persze nem tudja pontosan hol van, de le az Istiklal utcán aztán a McDonalds utáni második sarkon balra…Egy órán át bolyongunk az XY klubbot keresve megszállottan, mindezt egy olyan területen, ahol egyébként mindenegyes házban, nem egy, de legalább három partyhely üzemel, a lehető legváltozatosabb zenei kinálatot nyújtva…Olyan hajnali kettő körül végre megérkezünk az XY klubba (mindezt úgy, hogy még senki egy büdös kortyot nem ivott), amiről persze kiderül, hogy az egész város legelbaszottabb helye, tele ronda német erasmusos csajokkal és bulizásra teljesen alkalmatlan zenével. Ekkor én hazajövök. Idáig az őrült francia arcok által szervezett házibulin kívül, nem is volt vállalható partynk.

Az okokat találgatva összeült az Isztambuli Felsőoktatási Tanács Partyügyi Kollégiuma. Olenka szerint a nagy erasmusos bulikról szóló történetek javarészt a legendák birodalmába tartoznak, mely legendáknak utána mindenki görcsösen igyekszik megfelelni. Owieczka rámutatott, hogy aligha tesz jót az itteni erasmusos buliknak, hogy az isztambuli Erasmus hallgatók túlnyomó többsége Nyugat-Európából kerül ki. Ezen belül is nyomasztó túlsúllyal vannak jelen a német nyelvterület reprezentánsai. Emellett meglepően sok a francia és a skandináv, valamint a kanadai és az amerikai (ők persze nem Erasmussal, hanem más ösztöndíjakkal vannak itt).

Márpedig mint azt Samuel P. Huntington is kifejtette a Civilizációk összecsapása című alapművében a buli az Elbától keletre lakik, és szegény nyugat-európaiak sajnos úgy tűnik teljesen képtelenek a partyzásra. Igen jellemző volt, hogy pl. a francia srácok házibulijára, a német arcok fejenként egy doboz sörrel érkeztek. A hangulatuk is ennek megfelelő volt az egész este folyamán.  Közép és Kelet Európaiak viszonylag kevesen vannak, míg olaszok vagy spanyolok szinte egyáltalán nincsenek (nem mintha annyira hiányolnánk őket, de ha másban nem is legalább a bulikban a latinok odateszik magukat). Hiába drukkolunk nagyon Obama elnöknek, azt is konstatálnunk kell, hogy a Föld minden nációja közül alighanem az amerikai a legszerencsétlenebb. Szegény amerikaiak teljesen reménytelenek. Az egy dolog, hogy tényleg úgy beszélnek, mintha rágóznának közben, így max. az angol csajok értik meg őket. Viszont amit mondanak, az általában tartalmilag is hülyeség és végtelenül közhelyes. Bulizni pedig nemcsak hogy nem tudnak, de azt sem tudják, hogy létezik olyan hogy buli.

(Az pedig már igazán nem lenne sportszerű, ha ezek után még a dél-koreaikat is elkezdeném oltani. Mint tudjuk ők különben sem sorolhatók a Föld népességének körébe, hisz a Holdról jöttek).

Bár Isztambul muszlim országhoz képest igazán tiszteletre méltó éjszakai élettel rendelkezik – amely nemzetközi összehasonlításban sem elhanyagolható – az Isztambuli Partyügyi Kollégium helyi szakértői felhívták a figyelmünket néhány olyan tényezőre, amelyek kétségtelenül kissé beszűkítőleg hatnak az itteni bulizási lehetőségekre. Először is, mint azt korábban már írtam, Isztambul egyáltalán nem olcsó, a buli viszont kimondottan, sőt kurvára kibaszottul drága. Kezdjük ott, hogy alkohol minden valószínűség szerint agyon van adóztatva, így a szupermarketben, még a legolcsóbb bor is bőven ezer forint felett van (még tiszta szerencse, hogy a kóla viszont olcsó.-)). A bulihelyeken meg aztán végképp megfizethetetlen bármilyen ital. Ezenkívül hétvégenként, még a legszimplább helyekre is 10-20 lírás belépőket számítanak fel, ami testvérek között is legalább 2-3000 forint. Tehát mintha otthon minden hétvégén csakis a Dokkba mehetnénk bulizni…A török arcok ennek ellenére eléggé adják a bulizós témát, már legalábbis ami a srácokat illetti. A lányok itt ahogy megfigyeltem max. baráti társasággal mennek szórakozóhelyre, ismerkedés kizárva. De még társaságban is többnyire nagyon visszafogottak és csendesek, hogy ne mondjuk unalmasak. Gondolom ez talán a neveltetésükből is fakad. Azt nem tudom, hogy ezzel összefügg-e: mindenesetre feltűnően sok Isztambulban a buzibár. A fülledt nyári éjszakákon pedig  - mint annak 2006-ban szemtanúja voltam - valósággal ellepik az Istiklal utcát a transzvesztiták. Mégpedig nem a nálunk ismerős vicces, dagadt, nőnek öltözött férfiak, hanem amolyan alattomos tekintetű kis hímringyók, akik a menet után valszeg simán megkéselik a gazdag nyugat-európai buzikat. Most még szerencsére hűvösebb az idő. Szóval mindent összevetve azt mondhatom, hogy aki kimondottan bulizni, meg csajozni akar, annak továbbra is inkább a Fekete-tenger északi partvidékét ajánljuk.

A törökökről ezt leszámítva, amúgy csak a legjobbakat tudom mondani. Az emberek barátságosak, kedvesek és segítőkészek, legyen szó akár egyetemi diákokról, akár tanárokról, akár bolti eladókról. Az ha magyarok vagyunk külön jó pont, soha nem mulasztják el kihangsúlyozni, hogy a törökök és a magyarok rokon nép (ezért is érthetetlen számomra, hogy Magyarországon miért forszírozzák annyira a finn-ugor rokonságot, amit a finnek nagyívben leszarnak, miközben a törökök tényleg tesvérnépnek tekintenek minket). A béna Erasmusos lúzereknél is nagyságrendekkel jobb fejek azok a török arcok akikkel a bulihelyeken spontán módon le lehet spanolni. Jó fejek még egyébként a francia srácok is, de hát ők csak a NYUGAT EURÓPA = LÚZERSÉG szabályt erősítő kivételek. Folyt köv. hamarosan az isztambuli látnivalókról.