Szumátrától Pápuáig

No hát kedves pajtások, már jó régen jelentkeztünk ugyebár…Közben ahogy hallom zajlik az élet odahaza is, csakúgy mint a nagyvilágban. Jön a vizsgaidőszak pl…Zsomborkám majd kérnék egy rövid beszámolót a kvifes tapasztalatokrólJ Arról is egy-két hetes késéssel értesültünk, hogy ismét lecsapott az al-Kaida ezúttal Bombayban. Ha jól számolok vissza a Bombaybe szóló repjegyünket épp egy nappal a terrortámadások előtt vettük meg az interneten J No de erről majd a maga idejében…

Utazásunk krónikája ott maradt abba, hogy valamikor november elején ismét megérkeztünk Lombokra, ezúttal már mindketten legális matarami darmasiwásként. Mi tagadás a jakartai-yogyai víg napok után Mataramba visszaérkezni kissé lehangoló élmény volt. Gyuri barátunk Szumátrára távozott menyasszonyához, Soma pajtásunk is elköltözött időközben Rita asszonyéktól. Soma olyan buzgalommal ismerkedik a helyiekkel, hogy már kezdtünk arra gyanakodni, hogy esetleg titokban hittérítést folytat a bennszülöttek körében, de aztán kiderült, hogy állítólag ő is szert tett egy indonéz barátnőre! Hajrá, csak így tovább, mindent bele!

A mi részünkről a Mataramban töltött bő kéthetes kényszerpihenő legnagyobb eredménye kétségkívül az volt, hogy a könyörgés, a burkolt fenyegetőzés és a hátbaveregetős jópofizás mintegy öt napon keresztül alkalmazott hatékony kombinálásával végül is sikerült kizsarolnunk Darmanból Olenka elsikkasztott háromhavi ösztöndíját. Ezzel az összeggel felszerelkezve pedig végre belevághattunk a régóta tervezett „nagy keleti expedícióba”.

A XIX. század közepén Sir Alfred Russel Wallace brit természettudós, Darwin kortársa figyelte meg, hogy az indonéz szigetvilágon belül Borneó és Celebesz szigete között, mintha egy láthatatlan választóvonal húzódna, mely déli irányban meghosszabítva Bali és Lombok szigete között folytatódik. A „Wallace vonaltól” nyugatra az állatvilág egyértelműen ázsiai jellegű, míg attól keletre a fauna és flóra sokkal inkább Ausztráliával mutat rokonságot (nincsenek pl. vagy legalábbis nem őshonosak a főemlősök, úgyszintén hiányoznak a nagyragadozó emlősök. Megjelennek viszont az erszényes állatok, a csúcsragadozó szerepét pedig gyakorta hüllők töltik be). Szerény megfigyelésem szerint a Wallace vonal azonban nemcsak biológiai, hanem hozzávetőlegesen egy kulturális határt is jelöl. Balinál véget ér a tulajdonképpeni Ázsia a hindu temlpomokkal és a szépen művelt rizsteraszokkal. Lomboknál már a csendes-óceáni törzsi kultúrák területére lépünk, ahol a hinduizmus és buddhizmus  - és sok szempontból az iszlám is  - csak meglehetősen felületes nyomokat hagyott. Míg Jáva és Bali a harmadik világbeli országok minden fogyatékosságával együtt is ezer szállal kötődik a modern világhoz, addig a  Lomboktól keletre lévő szigetek még napjainkban is meglehetősen távol esnek a globalizáció főáramaitól. Nem arra kell gondolni, hogy ezeken a vidékeken még mindig törzsi fejdíszes kannibálok ugrabugrálnak – bár állítólag Borneó egyes belső rejtett zugaiban még erre is van példa – de ha erre utazunk érezhetően egy másik világba lépünk, ahol az időt és teret a mienkétől eltérő léptékekben mérik. Itt már a nagyobb településeken sincs internet, vagy ha van is többnyire nem működik. A mobiltelefonokból is eltünedezik a térerő, mint ahogy sok helyen az elektromosság is a házakból. A közlekedés nagyon ritkássá és esetlegessé válik, a menetrendek már tájékoztató jelleggel sem érvényesek. 20km-nél messzebbre utazni otthonról itt már egy egész napos programot jelent.

Azt már az induláskor sejtettük, hogy errefelé az utazgatás nem lesz egy egyszerű project, ennek ellenére meglehetősen ambíciózus tervvel vágtunk neki a kalandnak: úgy számítottuk, hogy Lombokról egy nap alatt lejutunk Flores legnyugatibb pontjára Labuanbajo kikötőjébe, ahonnan a legegyszerűbb megközelíteni a Komodói nemzeti parkot. Komodo után egy hét alatt végig utazunk Floresen meglátogatva a törzsi falvakat és felkeressük a Kelimutu vulkánt. Majd Floresről áthajózunk Sumbára, amely Indonézia egyik leizoláltabb és legelmaradottabb szigete és ahol a legérintetlenebb törzsi falvak találhatóak. A Labuanbajo-ba menő közvetlen „shuttle bus” járatra szóló jegyet Senggigin egy dörzsölt kínai vállalkozó utazási irodájában vásároltuk meg fejenként 300 000 indonéz rúpiáért. Mint később kiderült ezzel egész eddigi itt tartózkodásunk legcsúnyább átverését szenvedtük el, pedig már kezdtük azt hinni hogy nem vagyunk kispályások.

A „házhoz jövő” shuttle bus indulásának reggelén egy motoros fószer jelent meg Rita asszony panziójánál bennünket keresve. Miután túltette magát az első döbbeneten, hogy csomagjaink is vannak, mintegy félóra leforgása alatt kerített egy angkotot, amely elvitt minket a busztársaság matarami irodájához. Itt egy órás tökölődést követően átrakodtak minket egy furgonra amely elfuvarozott minket a városi buszpályaudvarra, ahol kiderült: a labuanbajoi busz csak délután négykor indul. Így aztán bőven volt időnk megebédelni a McDonaldsban és vagy tizenötször körbesétálni a matarami bevásárlóközpontban. Az indulásnál elvesztegetett időt sofőrünk menet közben igyekezett behozni. Tövig nyomott gázpedállal száguldtunk végig Lombok majd a Lombok és Flores között fekvő, száraz, kopár és nagyon szegény Sumbawa szigetének úttalan útjain. Alvásról természetesen szó sem lehetett, a szigorú kiképzést még az amúgy edzett indonéz utasok közül sem bírta mindenki. A velünk egy sorban ülő indonéz lány például az éjszaka folyamán többször is belerókázott az üléssorok közti folyosón elhelyezett szemetesvödörbe, ami az egész út során fel-alá csúszkált az utasok között kellemes nyugtató illatot árasztva. Csakhogy ne legyen elég a jóból, a busz végén található klozet ajtaját sem lehetett bezárni, így egy idő után, a hányásszag már masszív  húgyaromával is keveredett. Hajnaltájban már annyira kimerültek voltunk, hogy ilyen körülmények között is sikerült majdnem elszenderednünk, amikor is megérkeztünk kelet-Sumbawa központjába Bima városába. Mint kiderült a „shuttle bus”-nak valójában Bima volt a végállomása, a labuanbajo-i utasokat leparancsolták a buszról és át kellett szálnunk, egy helyközi járatra, amelyik Bimából Sape-ba Sumbawa keleti kikötőjébe tartott. A sape-i busz jó indonéz szokás szerint csak akkor indult mikor már a tetőt is telepakolták utasokkal. Ehhez csekély öt órácskát kellett várakoznunk hajnali háromtól reggel nyolcig, a bimai „buszpályaudvaron” amely valójában egy sárral, kecskeszarral és szeméttel borított piactér. Alighanem a legundorítóbb hely, ahol valaha is voltam eddig életemben, mondom ezt annak tudatában, hogy később jópár floresi és sumbai várost is megjártunk. Végül is reggel kilencre sikerült elvergődnünk Sape-ba, ahol újabb már újabb meglepivel készültek érkezésünkre: a menetrendszeri reggeli komp állítólag „kilyukadt” és a következő hajóra este nyolcig kellett várni.

Sape kikötője – garantáltan turistamentes övezet! – egész utunk legegzotikusabb állomásának bizonyult. Az egész település egy mangrove mocsárra épült, a színes faházak lábakon állnak, alattuk bokáig érő tócsákban poshadt tengervíz. Az utcákon a napon szárított halak miatt elviselhetetlen szag terjeng. Az itteniek különben szintén muszlim vallásúak és nagyon sötét bőrűek, a város piactere ordító arab popzenei aláfestéssel egy az egyben olyan volt mint a mogadishui Bakhara piac a Black Hawk Down című klasszikusban (aki még nem látta szégyelje magát és nézze meg, kötelező!). A sape-i extra nap végül is szerencsés módon azzal ért véget, hogy az estére beígért komp valóban megérkezett, majd hajnali négyre át is fuvarozott minket Labuanbajoba. Eme lehetetlen időpontban nem csekély küzdelem árán szállást is sikerült találni. Így a 48 órás pokoli maraton végeztével igazi megváltásnak éreztük, hogy elfoglalhattuk szállodai szobánkat, még akkor is ha –mint kiderült – áram csak akkor volt a szobában ha a vizet lekapcsolták, víz pedig csak akkor folyt ha nem égett a villany.

Labuanbajo amúgy egy gyönyörű tengeröbölben fekvő, kissé mediterrán hangulatú városka, meglepően sok turistával. Sikerült is összehaverkodnunk egy nagyon jófej lengyel valamint egy mérsékelten jófej francia párral és velük összefogva közösen béreltünk ki egy hajót a komodói kiruccanásra. Komodóra sajnos nem megy menetrendszeri komp, csak bérelt hajóval megközelíthető. Maga a komodói nemzeti park tulajdonképpen két szigetből áll, a nagyobb Komodóból és a kisebb Rincából. A park fő attrakcióját természetesen a „komodói sárkányok” jelentik, amelyeknek egyes hiedelmekkel ellentétben semmi közük a dinoszauruszokhoz. Valójában óriás termetű gyíkokról van szó, igazi evolúciós rejtély, hogy az egész földkerekségen vajon miért éppen ezen a két szigeten váltak óriási szörnyeteggé az otthonról is ismerős aprócska kövigyíkok.  Mi egy kétnapos túrára fizettünk be: a program szerint az első nap Rincát kellett felkeresnünk, ahol nagyobb eséllyel lehet komodói sárkányokba botlani mint magán Komodón. Éjszaka alvás a hajón majd másnap Komodón űzzük kicsit a sárkányokat és utána a híres komodói „Pink beachen” egy fergeteges snorkellezéssel koronázzuk meg a kiruccanást. A sikeres szervezés örömére aznap este Labuanbajo egyik turistásabb és drágább varungjában megjutalmaztam magam egy nagy adag tenger gyümölcsei spagettivel. Emlékezetes vacsora volt, éltem legdurvább gyomormérgezését kaptam ki: alig értünk haza a varungból már össze is hánytam magam, majd utána rókázással és harcifosással telt az egész éjszaka. Másnap reggelre be is lázasodtam, és szó szerint jártányi erőm sem volt. Kész csoda, hogy sikerült levánszorognom a kikötőig, a Komodóra tartó hajónkig. A komodói kirándulás első napja így számomra azzal telt, hogy a hajó fedélzetén fetrengtem és próbáltam legalább az ásványvizet nem kihányni. A többiek jópár komodói sárkányt lencsevégre kaptak aznap Rincán, főleg azokat a példányokat, melyek a nemzeti park büféje környékén lebzseltek a konyhai maradékra várva. A komodói varánuszok rendkívül lusta és lomha mozgású dögöknek tűnnek: pontosabban azok is, de félelmetes vadászok is egyben. A nyáluk fetrőző baktériumokkal teli, harapásuk nyomán áldozatuk pár napon belül vérmérgezésben elpusztul. Így tudják elejteni a náluknál nagyobb termetű szarvasokat és vízibivalyokat is. A többiek számos helyen látták a varánuszok által felfalt bivalyok fehérre csupaszított csontvázait. A komodói sárkányok amúgy több kilóméterről kiszagolják a dögtetemeket és a vért. Állítólag több alkalommal is előfordult, hogy a vérszagra begorombuló varánuszok, felkergették a fákra az éppen menstruáló női turistákat.

Másnapra szerencsére sikerült kicsit összeszednem magam, így Komodó szigetén én is tehettem egy rövidebb sétát. Azt azért nem lenne korrekt állítani, hogy élőben a komodói varánuszok „gyíkságnak” tűntek, de azért a „sárkány” elnevezés is erősen túlzó metafora. Bár némelyik példány mérete tényleg elég tiszteletet parancsoló és nem szeretnék azoknak a helyében lenni akiket megkerget egy ilyen dög, de azért összességében nem sokban különböznek egy nagyobb leguántól, mint amilyet például Budapesten is látni az állatkertben. Kora reggel lévén még a mi kedvünkért sem aktivizálták különösebben magukat: élettelen fatörzsekként feküdtek a földön és melegedtek a napsütésben. Komodót azonban nemcsak a varánuszok miatt érdemes felkeresni: maga a sziget tájképileg is gyönyörű. Igazi érintetlen vadon, a száraz szavannás táj, a vöröses-szürkés sziklák kissé Ausztráliária emlékeztetnek. A sárkányokon kívül még csomó másfajta állattal is lehet találkozni: vízibivalyokkal, szarvasokkal és ságra bóbitás kakadukkal, akiktől csak úgy zeng az erdő. A „Pink beachen” egy kis jóindulattal a homoknak tényleg van valamennyi rózsaszínes árnyalata. A víz alatti élet szerintem a Gili szigeteknél azért gazdagabb volt, bár a lengyel srác – aki amúgy civilben búvároktató Egyiptomban – állítólag még manta ráját is látott.

A komodói  kiruccanást követően pár napig még pihentettem gyomromat Labuanbajoban, mielőtt elindultunk volna Flores belseje felé azokon a hegyi utakon, melyekről még a szépítő megfogalmazásokra hajlamos Lonely Planet Indonesia is azt írta, hogy igazi kihívást jelentenek az utazóknak….

Hogy addig is legyen mit nezegetnetek ameddig visszaterunk feltoltottem a jakartai es yogyai fotokat: http://picasaweb.google.com/gyepaller

Indonézia szigetei közül korántsem Jáva a legnagyobb területű, a történelem során mégis jobbára ez a sziget töltötte be a gazdasági és kultúrális centrum szerepét az indonéz szigetvilágban. Köszönhető ez annak, hogy a többi nagyobb szigettel összevetve, talán még Jáván a legkevésbé extrémek az éghajlati és domborzati viszonyok, azaz ez a vidék a leginkább alkalmas például a…na mire? Hát persze hogy a rizstermesztésre. Jáva ezenkívül mindig is jelentősen profitált abból, hogy fontos állomása az Indiát és Kínát összekötő stratégiai fontosságú kereskedelmi útvonalnak. Kínával és a kínaiakkal Indonézia viszonya mind a mai napig mélyen ellenséges, a meghatározó civilizációs hatások sokkal inkább India felől érték ezt a régiót.

Jáván a hindu-buddhista civilizáció kb. az i.sz. 9.-10. században érte virágkorát a Majapahit dinasztia uralma alatt. A Majapahit birodalomnak sikerült szorosabb-lazább ellenőrzése alá vonnia csaknem az egész mai Indonézia területét, Pápua kivételével. A mai indonéz társadalom számára kissé skizofrén tudatállapotot okoz, hogy egy magát napjainkban hangsúlyosan muszlimként meghatározó ország, történelmének fénykorát egy hindu-buddhista birodalom idején élte. Amúgy az iszlám is Indiából kiindulva, elsősorban kereskedők közvetítése révén, tehát békésen terjedt el az indonéz szigetvilágban a 14.-15. században. Dacára annak, hogy az iszlám nem erőszakos hódítással érkezett meg Indonéziába, a hindu-buddhista korszaknak tulajdonképpen meglepően kevés emléke maradt meg az országban. Ami még fellelhető azt elsősorban közép és kelet Jáván, Yogyakarta városának környékén találhatja meg a kedves érdeklődő turista (na meg persze Balin, de az már egy másik történet).

Yogya- ahogy mindenki nevezi – a legkellemesebb és legélhetőbb indonéz nagyváros hírében áll. Eddigi tapasztalataink alapján, az efféle jelzőket indonéz városok vonatkozásában erős fenntartásokkal kezeltük, de kiderült, hogy ez alkalommal indokolatlan volt a bizalmatlanság. Yogya valóban meglepően kellemes „városkának” bizonyult. A „városkának” állítólag egyébként kétmillió lakosa van, de ezt valahogy egyáltalán nem érzékelhető. A belvárosnak is amolyan kisvárosi hangulata van, egyáltalán nincsenek magas tornyházak, a gyarmati korszakból megmaradt épületeket viszont szépen karbantartják, van egy-két gondozott park is. A város tömegközlekedése indonéz viszonylatban kiemelkedően jónak mondható – azaz egyáltalán létezik. A matarami lovaskocsik és a jakartai bajayok itteni megfelelői a háromkerekű biciklis riksák, a  motoros bajayokhoz képest üditő csendben suhannak. Itt is vannak korridor buszok, ezekkel azonban itt még viszonlyag ésszerű idő alatt el lehet jutni a város egyik részéből a másikba.

Talán nem köztudott, hogy Yogyának mind a mai napig van saját uralkodója a yogyai szultán. 1949-ben amikor Indonézia felszabadult a holland gyarmati uralom alól, az ország – túlnyomórészt kommunista szimpatizáns -  új vezetői, megfosztották hatalmuktól a helyi rádzsákat és szultánokat, mondván ,hogy azok formális uralmuk meghagyásáért cserébe kollaboráltak a gyarmatosítókkal. Ez így is volt, kivéve a yogyai szultánt aki kezdettől fogva az egyik fő pártfogója volt az indonéz nemzeti felszabadító mozgalomnak. Hálából, a függetlenség elnyerése után, a yogyai régió jelentős autónómiát kapott, a szultán pedig a város vezetője maradhatott, megtartva palotáját és udvartartását. Yogyában a mostani szultán is roppant népszerű és köztiszteletben álló személyiség, a városban járva az ember mindenhol a „Sultan for Indonesia” monarchista mozgalom transzparenseibe ütközik. Ennek kapcsán kissé OFF jegyezném le, gyakorló politológusként tett megfigyelésemet, miszerint Indonéziában a pártpoltikai aktivitás hihetetlen mértékű. Járjunk akár Mataramban, akár Yogyában, akár a jakartai nyomornegyedekben akár a legutolsó sáros faluban, minden házat a pártok lobogói diszítenek. Jakartában a zászlók alapján egyből meg lehet mondani melyik negyed melyik pártra szavaz. Állítólag nemsokára parlamenti választások lesznek, úgyhogy nem tudom mindig ennyire súlyos-e a helyzet, mindenestre nagyon úgy tűnik, hogy az ecceri indonéz ember számára a mecsetbe járás és a motoron száguldozás mellett a pártpolitizálás a harmadik fő szabadidős tevékenység ON

A szultáni palota látogatható része őszintén szólva kissé szegényesnek tűnik, két poros udvar, meg egy hintó gyűjtemény, hintók helyett a hintókról készült fényképekkel. A szultán úgy látszik a múzeum helyett inkább a saját hálószobájára költ. Ennél már jóval érdekesebb a vízipalota. Az egyik szultán emelte valamikor még jó régen, aztán állítólag romba döntötte egy földrengés. Napjainkban egy kisebb része restaurálva van, egész szép tisztavízű medencékkel és szökőkutakkal. A jóval nagyobb romos rész  még érdekesebb, ide ugyanis építkezni kezdtek a város kevésbé tehetős lakói és még ma is jól látható, hogy a téglából és hullámpalából összetákolt lakóházak az egykori medencékben és fürdőpavilonok között állnak.

Yogyában  a fő attrakció ezzel együtt persze mégsem a szultán, hanem az, hogy a város közelében található Indonézia alighanem két legtöbbet fotózott építménye, a hindu-buddhista örökség két nagyszerű mementója: a Prambanani hindu templomegyüttes és a Borobudur a világ legnagyobb buddhista sztúpája. Vannak olyan épületek, melyeket ugyan sokszor láthatunk fényképen, aztán élőben mégis nagyot ütnek. A Prambanani templomokkal és a Borobudurral is ez a helyzet. Az előbbieket sajnos 2006-ban jelentősen megrongálta egy földrengés, így pont a középső torony felállványozva látható, ez mégis alig von le valamit az összhatásból. A Borobudurt pedig sikerült szakadó esőben megtekintenünk – ha még nem mondtam volna megkezdődött az esős évszak – így aztán szarrá áztunk, viszont legalább mi voltunk az egyetlen turisták, az amúgy zsúfolt helyen. A gomolygó köd és esőfelhők pedig remekül passzoltak az építmény kétségkívül misztikus hangulatához. A Borobudur kapcsán emlékezzünk meg röviden Sir Thomas Raffles-ről is. Miután a Majapahit birodalom széthullott a Borobudurt több évszázadra betemette a dzsungel. Raffles ásta ki és restaurálta elsőként valamikor a XIX. század elején.  Aki Délkelet-Ázsiában utazik, előbb-utóbb bele kell ütközzön a nevébe. A fickó volt Batávia angol kormányzója a napóleoni háborúk idején, amikor is az angolok elfoglalták Jávát egy rövid időre a francia csatlóssá vált hollandoktól. Raffles alapította mellesleg Szingapúrt is, valamint természetbúvárként is jeleskedett. Ő fedezte fel például Szumátrán a Föld legnagyobb virágát a Rafflesiát, mely leginkább egy óriási pöffeteg gombára hasonlít. Érdekessége, hogy a rothadó hús szagát árasztja, mivel döglegyekkel porozza be magát.

Yogyát, a szultán, Prambanan és a Borobudur mellett még két dolog miatt ajánlom figyelmébe a jelenlegi és leendő darmasiswásoknak. Egyrészt igazi egyetemváros, pezsgő kulturális élettel. Indonézia legjobb egyetemei Yogyában működnek, ennek köszönhetően a városban rengeteg a fiatal. Láthatóan sokkal nyugatiasabbak és liberálisabbak a matarami diákoknál, itt pl. az egyetemista csajokon elvétve látni csak fejkendőt. Ami pedig igazán felüdítő: a külföldieket látva sem kapnak „Hello Misterezés” rohamot. Legalább 30-40 darmasiswás diák is tanul a városban – ehelyütt mégegyszer külön köszönetünk Dórinak és Attilának a szállásért. Esténként összejönnek, söröznek, buliznak – a matarami száműzetés feeling után szinte alig hihető…Yogya a tradicionális indonéz művészetek központjának is számít. Bevallom ezt az oldalát a város kínálta örömöknek személy szerint én nem értékeltem annyira. Azért a rend kedvéért egyik este mi is elmentünk egy hamisítatlan jávai wayang kulit (tradicionális árnyjáték) előadásra: nagy sansszal bealudtam volna rajta, ha nem kiséri dobhártyarepesztő zene és csattogás. A mérhetetlen kultúra, ahogy ez már lenni szokott elég sok különc művészlelket is vonz a városba. Az itt tanuló darmasiswások között pl. van egy már legalább negyvenéves argentin csóka, aki állítólag már 3 éve van itt Indonéziában, úgy hogy nem beszél egy szót sem angolul, sem indonézül. Rajta is jócskán túltett személyes kedvencünk Pierro, aki Olaszországból biciklivel (!) jött el Indonéziába. Állítólag majdnem két évig tartott amíg átbiciklizett Ázsián, aztán annak örömére hogy ideért, úgy döntött, hogy marad egy évre darmasiswásként.

A másik nagy előnye Yogyának, amellett, hogy kulturális centrum a batik ruhakészítés központja is egyben. A batikolás, egy speciális textilfestési technika, részleteinek ismertetése már szétfeszítené e blog kereteit. A lényeg a mi szempontunkból az eredmény: nevezetesen Yogyában nevetségesen olcsón lehet nagyon jó minőségű, már-már művészi kivitelű ruhákhoz hozzájutni. Mondjuk én a hagyományosabb batik ingeket azért nem viselném otthon, de az európai divatnak megfelelő mintákból is óriási a választék. A városban egyébféle szuvenírek (fafaragások, álarcok, wayangbábuk stb.) is minőségi kivitelben és óriási választékban kaphatóak. Így aztán az itt töltött öt nap alatt letudtuk az ajándékvásárlás oroszlánrészét is.

Aztán ütött a visszatérés órája. Yogyából egész éjszakás buszozással jutottunk el Balira. A „shuttle bus” baromi kényelmetlen volt, egy percet sem sikerült éjszaka a buszon aludnunk. Minden megpróbáltatásért kárpótolt azonban, a hajnali átkompozás Jáváról Balira, a napfelkelte és a ködpárából kibontakozó vulkánok látványát pont a tengerszoros közepéről élvezhettük. Ezt csupán egy kicsivel múlta alul a Baliról Lombokra történő kompozás. Hajónk nem Mataramba, hanem Lombok fő kikőtőjébe Lembarba futott be, amely - mint azt megállapíthattuk – Indonézia, sőt alighanem a világ egyik legszebb fekvésű tengeröblében található.    

Mataramban ez alkalommal nem töltünk sok időt. Kb. két hétig tartott amíg elrendeztük itt a dolgokat. Aztán a hétvégén egy nagyobb lélegzetvételű és minden eddiginél bevállalósabb tripre indulunk. Lomboktól keletre hajózunk, meglátogatjuk a komodói sárkányokat, majd bejárjuk a vad Flores szigetét, ahonnan a hobbitok már régen kihaltak, viszont élnek óriás méretű patkányok és még az ötvenes években is ment a fejvadászat. Nem tudjuk belefér-e de Sumbára is szeretnénk eljutni, ahol állítólag még a bronzkor színvonalán álló falvakat találni, a helyiek pedig még mindig Stonehengeket építenek.  Kb. 3 hétig biztosan nem lesz frissités de lehet, hogy egy hónapig sem. Utána viszont igazi brutál kalandokkal térünk vissza!!! Maradjatok velünk: 2008 Indonesia Xtreme Xpedition

Az előző rész tartalmából: Miután túltettük magunkat a magic mushroom okozta megrázkódtatáson, valamint kihevertük az irdatlan Rinjani tripet Olenka visszautazott Jakartába, ahol reményeink szerint egy-két héten belül meg kellett kapnia az egyéves vízumát, mivel a varsói indonéz nagykövetségen bepecsételt hatvannapos vízuma csak november 2.-ig volt érvényes (akárcsak az én Budapesten bepecsételt vízumom). Abban is reménykedtünk – talán egy kissé naiv módon - hogy végre felveheti majd a szeptember és október havi ösztöndíját amiből addig még nem kapott egy árva petákot sem.

Jakartában azonban az indonéz bürokrácia minden addiginál meghökkentőbb ügyintézési szaltó mortálékat mutatott be. A jakartai egyetemen azt mondták, hogy az ösztöndíja sajnos „késik” és a vízuma sem készült még el. Erre ismét megkísérelt bejutni az oktatási minisztériumba és csodával határos módon ez alkalommal sikerült találkoznia azzal a kissé szétszórt ámde roppant kedves hölggyel, aki a darmasiswa ösztöndíjátutalások és vízum meghosszabbítások legfőbb felelőse. Az ügyintéző asszony kissé értetlenkedve kérdezte, hogy Olenka miért a jakartai egyetemtől követeli az ösztöndíját, hiszen ő a matarami egyetemre jár, a szeptemberi és októberi ösztöndíját is már oda utalták. Így derült ki tehát…mi is? Azt túlzás lenne állítani, hogy végül is jóváhagyták Olenka áthelyezési kérelmét, valójában a minisztériumban sem tudta senki pontosan hogy akkor most melyik egyetemre is jár. Mindenestre valamilyen rejtélyes oknál fogva az ösztöndíját Lombokra kezdték el utalni és innentől kezdve mindenki úgy kezdett viselkedni, mintha ő már hivatalosan is Mataramba járna. Minderről csupán magát a legfőbb érintettet felejtették el informálni…

Na sebaj. Arról persze Mr. Darman is mélyen hallgatott, hogy két havi plusz ösztöndíj érkezett Mataramba. A jó öreg Darmanról időközben lassacskán kiderült, hogy egy pitiáner kis svindler. A mi ösztöndíjukból is több alkalommal megpróbált sikkasztani, ráadásul elképesztően amatőr módon. Szeptember végén például mindenki ösztöndíjából lenyúlt húszezer rúpiát, arra hivatkozva, hogy „levonták a postaköltséget”. Mire közöltük vele, hogy a velünk kötött szerződés szerint kereken havi egymillió rúpiát kell kapnunk és amúgy sem hisszük, hogy Jakartából felnyitott borítékban küldenék az ösztöndíjunkat. Erre felröhögött mondván ,hogy csak „tréfált” és a saját zsebéből előszedte a hiányzó húszezreseket.

A legjobb az egészben, hogy miközben meglop minket, sosem mulasztja el, hogy kioktasson minket az indonéz etikettből. Az egyik vesszőparipája, hogy semmiért se nyúljunk balkézzel. Amikor átadta azt az ösztöndíj borítékot, amiből előzőleg lopta ki a zsét, akkor is rám szólt, hogy jobbkézzel vegyem el…azért nem szívbajos az öreg meg kell hagyni. A másik érzékeny témája az öltözködési kultúra. Mindig szóváteszi, hogy a harmincöt fokban sem illendő rövidnadrágban, neadjúristen szandálban mennünk az egyetemre, ehelyett öltönyt kellene viselnünk. A saját „öltönye” egyébként egy nadrág és egy Mao zubbony szabású ing, melyeknek a színe egy az egyben olyan mint a magyar büntetésvégrehajtásban az elítéltek számára rendszeresített „mákos” formaruha. Hát ha öreg Darmant egyszer végül tényleg lecsukják, mi nem fogunk mellette tanúskodni a tárgyaláson az tuti…

Nos mindezzel elhárulni látszott a legfőbb akadálya annak, hogy Olenka Mataramba kerüljön. Mivel azonban én már megvettem a Jakartába szóló repjegyet, úgy döntöttünk ,hogy nem változtatunk az eredeti terveken: először én utazom Jakartába, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a hírhedt indonéz fővárost és, hogy segítsek Olenkának a költözködésben. Jakartából pedig nem repülővel megyünk Lombokra, hanem először elvonatozunk Yogyakartába, hogy megtekintsük ami megmaradt az egykorvolt dicsőséges jávai hindu-buddhista birodalmakból. Ezután pedig valamilyen buszos-kompos megoldással jutunk vissza Lombokra.

Darmasiswás utazásunk eddigi mélypontja kétségkívül a már korábban megénekelt jakartai orientációs hét volt. Az indonéz fővárosról ekkor szerzett kedvezőtlen benyomásaimon az itt eltöltött újabb öt nap sem javított sokat. Jakarta tulajdonképpen ugyanolyan mint Mataram csak éppen hússzor akkora. Még pontosabban fogalmazva: olyan mintha egymás mellé tennénk húsz Mataramot. Ugyanazok a járdanélküli utcák, hiányzó csatornafedelekkel, ugyanazok a szójaolajtól és rohadó haltól bűzlő varungok. Minden városrész közepén egy gagyi bevásárlóközpont, benne a kötelező McDonaldsal. Sehol egy kirakat, sehol egy szép épület, sehol egy park…A különbség összesen a közlekedés volumenében érzékelhető: jakartai utcáin permanens közlekedési dugó van, a külső városrészekben is. Az úttesten autók és motorbiciklik egybefüggő, tülkölő folyama hömpölyög, az átkelés még tapasztalt versenyzők számára is életveszélyes. A matarami lovaskocsi angkotokat itt az ún. bajay-ok, a háromkerekű motorbiciklis riksák helyettesítik. Ezekben utazva megértheti az ember, mit érezhet a kávébab a kávédarálóban. Fülsiketítően zajosak és nem csak a lelket, hanem a reggelit is tutira kirázzák az utasból. Jakartában ha a város egy tetszőlegesen kiválasztott pontjáról bármelyik irányban elindulunk, biztos hogy néhány száz méter múlva egy kétszer négy sávos középen kerítéssel elválasztott autópályába ütközünk. Ezeken átkelni, gyalogos számára már elméletileg is lehetetlenség, sőt mi több tilos. Itt közlekednek viszont a Jakartában a metró szerepét betöltő „korridor buszok”. A korridor buszok a városi autópályák közepén, számukra leválasztott külön sávon közlekednek. Megállóikat csak egy rafinált beléptetőkapus, gyaloghidas rendszeren keresztül lehet megközelíteni. Nem járnak túl gyakran és jellemzően rajtuk utazva is legalább egy-másfél órába kerül amíg az ember egy átlagos, nem is túl távoli külvárosból bejut a centrumba.

Apropó centrum: mindaz amit az iméntiekben leírtam igaz Jakarta kilencvenkilenc százalékára. A maradék egy százalék az a kétségkívül reprezentatív főútvonal amely mentén csupa új építésű felhőkarcoló sorakozik. Bennük luxusszállodák, bevásárlóközpontok és a külföldi országok nagykövetségei. Teljesen véletlenül ráakadtam egyébként a magyar nagykövetség épületére is. Szigorú acékerítéssel, szögesdróttal és fegyveres kapuőrséggel védett fortress ez is. Szerencsétlen indonéz csórikáim ha elmennek mellette, az épület alapján simán katonai szuperhatalomnak gondolhatják kishazánkat…

Ellátogattunk „a főút” található ultraluxusos bevásárlóközpontok egyikébe is. Itt tényleg olyan tobzódás folyik ami Európában még talán Londonban vagy Párizsban sem. Csupa Gucci meg Luis Vuitton meg mittomén micsoda…A bevásárlóközpont kapcsán van még  egy jó és egy rossz hírem. Ami jóhír: Indonéziában tényleg vannak jó nők, sőt nagyon jók. Ami rossz: ők viszont  magasról szarnak a nyugati turisták fejére. Valószínűleg csak a retiküljük többe kerül mint egy hátizsákos turista egyéves világkörüli útjának teljes költségvetése…Szóval ha csajozni akarunk továbbra is menjünk inkább Ukrajnába.

Ennek a sugárútnak a déli végénél a található a Monument Nasional, ha Jakartának van egyáltalán szimbóluma, akkor talán ez az építmény nevezhető annak. A turisztikai kiadványokban legalábbis a Monas képével hirdeti magát leggyakrabban a város. A független Indonézia első elnöke, a kommunistákkal kacérkodó Sukarno elnök, állítólag a fallikus férfierőt hirdető obeliszkek megszállotja volt. Tele is szórta ilyen emlékművekkel az egész országot, a legnagyobbal természetesen a fővárost Jakartát ékesítette. A Monast körülvevő falakat a magyar szocreál rákosista korszakának stílusát idéző domborművek díszitik, az emlékmű tetejét  koronázó lángnyelvig lift visz fel, az itt kialakított kilátóteraszról pedig a közepesen lenyűgöző jakartai panoráma élvezhető.

A városban látványosságként hirdetik még a régi kikötőnegyedet, az egykori holland Batáviát. Ennél lehangolóbb, roskatagabb szarkupacot még aligha próbáltak meg bárhol a világon „óvárosként” a turistákra sózni.  Legfeljebb annyiban különbözik a város többi részétől, hogy az itteni épületek még az átlagosnál is sokkal rosszabb állapotban vannak, a falaik feketék, szó szerint rohadnak. A városrésznek állítólagosan „holland” jelleget kölcsönző csatornák (amelyek amúgy egész Jakartát behálózzák), itt is tele vannak szeméttel, penetráns bűzt árasztanak, és macska méretű patkányok számára szolgálnak kiváló élőhelyül. A jakartaiaknak láthatólag semmiféle ötlete nincs arra nézve, hogyan lehelhetnének új életet ebbe a negyedbe. Pedig, ha kicsit kipofoznák az épületeket, kitisztítanák a csatornákat, nyitnának egy-két kávézót, kiülős helyet, akár még hangulatos is lehetne…

Jakarta mindazonáltal tartogatott egy-két kellemes meglepetést is. Mindenekelőtt az alatt a két hét alatt, ameddig Olenka küzdött az ösztöndíjáért egész kellemes kis darmasiswás csapat jött itt össze. Leszámítva egy Jan Slota hívő-soviniszta, iszonyatosan buta és arrogáns szlovák picsát mindenki egész jó arcnak bizonyult. Volt itt például egy kimondottan intelligens brazil pár, akik igazán megdöbbentő sztorikat meséltek Rio-ról és Sao Paolo-ról. Elmondásuk  alapján Jakarta ezekhez képest, már-már szinte idillikus helyként, mint a béke szigete tűnt fel. Jakartában tanul darmasiswásként egy német lány, Samia is, aki ha jól értettük a jelenlegi német igazságügyminiszter lánya. Ő maga buzgó emberjogvédő aktivistaként érkezett Indonéziába, moralizáló fejtegetései az indonéz emberi jogi helyzetről és az idegen kultúrákkal  szembeni tolerancia szükségességéről (pl. WC vs. mandi kérdés) csak úgy másfél-két óra múlva kezdtek kifejezetten fárasztóvá válni.

Így aztán végül bármilyen hihetetlen, a végén egész elszontyolodtunk amikor is búcsút kellett intenünk Jakartának és elindultunk Yogya felé, ahol valaha az ősi jávai birodalmak szíve dobogott…

(Az elso kepen bajayok lathatok, a masodikon a centrum egy reszlete, a harmadikon a jakartai magyar erod, a negyediken Olenka fallikus szimbolum tarsasagaban, az otodiken pedig Old Batavia egy kis meghitt szeglete)

VEGRE VALAHARA sikerult feltolteni a fotokat is. Ha minden igaz megtekinthetoek ezen a linken:  http://picasaweb.google.com/gyepaller

Tudom, hogy már mindenki tűkön ülve várja a jávai kalandokról szóló érdekfeszítő folytatást, de előtte még egy kis kulináris kitérőt teszünk. Az indonéz kajahelyzetről ugyan már érintőlegesen írtam, de aztán úgy gondoltam, egy önálló bejegyzést is megér a téma. Mint azt már korábban fejtegettem matarami itt tartózkodásunk egyik központi problémája – egyben Gyuri és Soma egyik fő napi tevékenysége – a jó és olcsó indonéz kaják ill. kajáldák felkutatása. A két követelmény „jó” és „olcsó” egyébként szvsz kizárja egymást, az igazi gond, hogy Mataramban még drágán sem lehet igazán jót enni…

 

 

 

 

 

(A fotok tobbsege a matarami piacon keszult. Az elso ketto piaci eletkep. A harmadik nem tul jol sikerult de a nyarson egeszben megsutott jerceket volna hivatott abraolni. A negyedik es otodik az izletes jackfruit es a bunteto durjan).

Indonézia nem éppen alpesi országként él a köztudatban. Pedig, bár nem közismert de Pápua szigetén 5000 méternél is magasabb hegycsúcsok, sőt gleccserek is találhatóak – mindez az egyenlítőnél! Az erősen kétséges, hogy itt tartózkodásunk alatt ezekhez a hegyekhez eljutunk.

Ha viszont Pápuát nem számítjuk, akkor Indonézia legmagasabb hegycsúcsa a több mint 3800 méter magas Gunung Rinjani vulkán éppen itt, Lombok szigetén található (hogy pontosabb legyek, ezt csak a lombokiak állítják, szumátrai arcok szerint a Szumátrán lévő Kerinci vulkán a legmagasabb – akinek van Google Earth-e járjon utána).

Tulajdonképp Lombok egész szigete a vulkán meredekebb, lankásabb lejtőiből áll. Ennek ellenére Mataramból szinte soha nem látszik, az állandóan felhőkbe burkolózó Rinjani. Mint arra aztán később rádöbbentünk, voltaképpen nem is egy hegycsúcsról van szó, hanem magasabb-alacsonyabb csúcsok egész koszorújáról. A Rinjani eredetileg sokkal magasabb lehetett, csak valaha egyszerűen lerobbant a teteje. Így nincs olyan szép szabályos kúp alakja mint mondjuk Balin a Gunung Agung-nak. Ehelyett egy csonka gúlát képzeljünk el, ami sokkal inkább csonka mint gúla. A felső pereme erősen cakkos, minden egyes cakk ma már egy külön hegycsúcs, közülük a legmagasabb nyúlik 3800 fölé.

A Rinjani túrának a lehető legszimplább módon kezdtünk neki: elmentünk a Senggigin található számtalan turistavadász iroda egyikébe és befizettünk fejenként nem egész 100 dollárt egy három napos túrára. Az iroda ezért az összegért cserébe vállalta, hogy biztosítja számunkra a napi háromszori étkezést, sátrat, hálózsákokat, a mindezeket cipelő hordárokat valamint egy profi túravezetőt is. Ez így elég korrektnek tűnt és tulajdonképp tartották is minden vállalásukat – bár úgy indonéz módra. Az irodában arra az egy dologra mulasztottam el rákérdezni, hogy pontosan akkor milyen magasról is megyünk fel milyen magasra. Talán jobb is így, mert ha már ekkor megtudom a valóságot, talán be sem fizetünk a túrára…

A megbeszélt napon, hajnali ötkor  értünk is jött egy dzsipes csávó és elfuvarozott minket Mataramból a Rinjani északi lábánál fekvő Senaru faluig a világ egyik legdurvább hegyi szerpentin útján. Olenka számára ez a kocsikázás keményebb próbatételnek bizonyult mint az egész túra, olyan rosszul lett a sok hajtűkanyartól, hogy összerókázta az egész kocsit. Az erős kezdést még keményebb folytatás követte. Senaruban közölte velünk Ismail a túravezetőnk, hogy az első nap, a 600 méteren fekvő faluból 2600 méterre kellene feljutnunk a kráter pereméig. 2000 méter szintemelkedés egy nap alatt! Ez gyakorlatilag folyamatos fölfelé tartó menetelést jelentett, mindenfajta vízszintes szakasz nélkül….Ismail túravezetése kb. abból állt, hogy tíz perc alatt felszaladt egy olyan szakaszon ami Olenkának fél, nekem egy órába került. Mindig jó előre ment, majd aludt pár órát mire utólértük. Szerencsére eltévedni, vagy akár csak ösvénytől letérni lehetetlenség volt, mivel azt két oldalról vagy áthatolhatatlan dzsungel vagy szakadékok szegélyezték. Ismail kvalitásainál sokkal inkább elképesztett minket a teherhordók teljesítménye. Bambuszkosarakban cipelték az összes felszerelésünket, fejenként legalább ötven kilót. Így is csaknem olyan gyorsan haladtak mint a vezetőnk, mindezt ráadásul úgy adták elő, hogy még egy normális cipőjük sem volt. Ócska vietnami papucsokban nyomták végig a tripet, sőt az egyik hordár gyerek mezítláb (!) gyalogolt fel 2600 méter magasra. És ne kigyúrt sportembereket képzeljünk el, hanem a legszimplább beesett arcú, hiányos fogsorú lomboki falusiakatat, akik egyik cigarettát szívták el a másik után, és úgy néztek ki mint akiknek már attól tüdővérzésük lesz ha csúnyán rájuk nézünk.

Míg el nem felejtem: a túrán útitársunk volt, egy enyhén autistának tűnő spanyol páros is. Megérkezéskor elfelejtettek köszönni és bemutatkozni, a túra végén elköszönni, viszont legalább közben sem szóltak egy kurva szót sem. Mint kiderült hallgatásuk mély bölcsességet leplezett: ők csak egy kétnapos túrára fizettek be, és nem vállalták be a kráterbe való leereszkedést…

OFF Amúgy persze, nem kéne általánosítani, meg sztereotipizálni blablabla…De mostmár nagyon nehéz nem észrevenni mennyire DEBIL minden egyes nyugat-európai ill. angolszász turista akivel utunk során találkozunk. Feltűnően sok köztük a kattant, félőrült, a többiek meg csak szimplán balfaszok. Pédául kevés szánalmasabb látvány van azoknál a nagydarab, szőke germán férfiaknál akik helyi népviseletbe öltözve – amit megjegyzem az indonéz férfiak közül már alig hord valaki -, sőt virággal a hajukban (!) terelgetik félvér gyerekeiket. Mondjuk azt az egyet meg tudom érteni, hogy miért inkább délkelet-ázsiában keresnek maguknak feleséget. A nyugat-európai, ausztrál és amerikai nők ugyanis valami KA-TASZ-TRO-FÁ-LI-SAK .Terepszínű, oldalzsebes gatyákban nyomuló leszbikusok, vagy agyonpirszingezett-rasztahajú újhippi tehenek. Akkor már inkább tényleg egy konszolidált csadoros indonéz lányka….Nehéz elképzelni, hogy ezek a nemzetek valaha gyarmati igába hajtották az egész világot…Nem tudom eldönteni, hogy amit ma látunk az vajon az imperialimzus korszakát követő dekadencia jele, vagy már annak idején is ilyen kretének voltak és csak egymás elől menekültek…Asszem ez a kérdés is megérne még egy külön bejegyzést ON

Az első nap optimizmusának lendületével felfele haladva, arra is jutott még energiám, hogy megfigyeljem a trópusi flóra övezetességét. Utunk első egy-két kilómétere még banánültetvények között vezetett, majd ahogy áthaladtunk a Rinjani nemzeti park határát jelző kapun egyből megkezdődött a hardcore dzsungel. Az ösvényen már ekkor is nagyon nehéz volt haladni, a fák gyökerei néha természetes lépcsőket alkottak, de sokkal gyakrabban akadályozták a haladást, és legalább. 200 méterenként volt egy keresztbe fekvő fa is az „úton”. Úgy kb. 1000 méteres magasságtól különös bromélia szerű növények tűntek fel. Amilyeneket otthon is szoktunk cserépben nevelni, csak ezek itt kétszer akkorák voltak mint egy ember. Még magasabbra érve egészen valószerűtlen jelleget öltött az erdő. Itt már beértünk a „felhőbe”, mindenhol köd gomolygott, a fáknak mintha szakálla nőtt volna, sárgás moha lógott róluk, a földet páfrányok és óriás túlfejlett mohák borították. Az állatvilág jelenlétét leginkább csak kísérteties hangok formájában érzékeltük: rikoltások, csecsemősírás, robotpittyegés, minden volt. Láthatóan csak a majmok mutatkoztak meg. Az egyik pihenőt kimondottan ellepték a potya kajára utazó makákók. Már korábban is levágtuk, hogy a majmokkal nem árt vigyázni: ha egy kutyának dobunk egy darab kekszet, hálásan csóválja a farkát és várja a következőt. A majmok ezzel szemben ilyenkor egyből betámadnak minket és megpróbálják az egész zacskót kitépni a kezünkből. Egész váratlanul baromi agresszívek tudnak lenni. Az az öreg majom, akinek több kekszet is dobtunk, egyszer csak minden átmenet nélkül vicsorogva nekünk ugrott. A teherhordók szerencsére hamar befenyítették őket azzal a hatalmas virgács szerű rőzsenyalábbal, amiről addig nem tudtuk mivégre tartják maguknál.

A majmos pihenő után egyébként radikálisan megváltozott a táj képe: hirtelen  vége szakadt az esőerdőnek, a kopár hegyoldalt sárgás kiaszott fű borította,  furcsa az otthoni fenyőkre csak kevéssé emlékeztető tűlevelű fák tűntek fel szórványosan. Az idő is sokkal hidegebbre fordult, bár a szél ekkor még kimondottan kellemesnek tűnt a dzsungel szauna szerű hőségéhez képest. A talaj alól itt már sok helyen felszínre bukkantak az egykori lávafolyások, az ösvény is beszigorított, rohadt nehéz volt haladni a kőgörgeteges terepen. A kráter pereménél lévő táborhelyünket végül pont naplementére sikerült elérni több mint tízórás gyaloglás után. A látvány tényleg felséges volt: nem tudom nézett-e valaki fényképeket az interneten a Rinjaniról. Mindenesetre felejtse el őket. Élőben a látvány összehasonlíthatatlanul ütősebb, kimondottan monumentális. Több mint ezerméter magas vörösesbarna sziklafalak zuhannak bele egy türkizkék tóba, amelynek a közepén egy új és még napjainkban is aktív vulkáni kúp a Segera Anak növekszik. Mindez ráadásul a naplemente fényében a gomolygó felhőfoszlányokkal igazi boszorkánykonyhának tűnik. Az egésznek tájnak a hegyi tóval, meg a fenyőfákkal olyasmi jellege van, amit Alaszkába vagy a Yellowstone parkba képzel el az ember, de semmi esetre sem Indonéziába. Mindenestre nagyon furcsa volt belegondolnunk, hogy ugyanazon a szigeten vagyunk ahol pár napja még kókuszpálmák árnyékában beacheltünk. A halálosan kimerítő nap végén azzal az érzéssel tértem nyugovóra, hogy rám megérte a szenvedés, felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak és másnap a leereszkedés a kráterbe és a fürdőzés a melegforrásokban már csak amolyan lightos wellness progi lesz.

Ezt a wellnesst tuti emlegetem majd életem végéig…A kráter tripet hajnali ötkor kezdtük, hogy még elcsípjük a napfelkeltét. Utána kezdődött a leereszkedés a gyakorlatilag függőleges sziklafalon. Az ösvény már ahol egyáltalán létezett, életveszélyes volt, ha itt valaki rosszul lépett az ötszáz métert zuhant….Néha szó szerint hegyetmászni kellett, szóval igazi sokkterápia egy magamfajta tériszonyosnak. Az egész parázás közepette csak egyvalami vigasztalt: lám mi legalább lefelé megyünk ezen a terepen, nem úgy mint az a jakartai csoport akik szembe jöttek velünk és felfele másztak ugyanitt. Délután pedig vár minket a relaxálás a meleg forrásokban. Kb. délután kettőre értük el az áhított célt, úsztam a termálvízben és a boldogságban. Ekkor felbukkant Ismail aki fapofával de a hangjában érezhető kárörömmel közölte velünk, az addig gondosan elhallgatott infót: a Rinjani kráterbe igazából két út vezet, az egyik amelyiken jöttünk és a másik amelyik még igazából sokkal durvább, mivel ott háromezer méterre kell felmenni, mielőtt leereszkedne az ember a túloldalon. Ő tehát azt javasolja, hogy azon az úton menjünk vissza amelyiken jöttünk, ehhez viszont még aznap el kéne indulnunk, hogy a harmadik nap estéjére hazaérjünk.

BSSSZA MEG A QR%+!× !!!! De nem volt más választásunk. Még aznap megkezdhettünk visszamászni a halálszakaszon ahol a délelőtt ereszkedtünk le. Bennem ekkor elpattant valami, többször majdnem elbőgtem magam. Legendásan jó fizikai kondimmal tényleg kész csoda, hogy képes voltam ezt a több mint hatórás sziklamászást véghezvinni. Valószínűleg csak azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy innen tényleg nincs más kiút. Lombokon aztán nincs helikopteres mentőszolgálat, a Rinjanira kocsival sem lehet feljutni. Aki innen nem képes a saját lábán lemenni azt a keselyűk falják fel (de kb. tényleg ez a szitu: a túra végén az irodában megkérdeztük a szervezőket, mégis mi van ha valaki pl. eltöri a lábát, ami itt nagyon könnyen előfordulhat. A válasz az volt, hogy ilyenkor az illetőt, egy teherhordó viszi le a csinos kis bambuszkosárban…hmm). A harmadik nap már „csak” le kellett jutni a krátertől Senaruba. Ez alatt megállapíthattam: a folyamatos lefele tartó gyaloglás, a lábak, különösen a térd számára sokkal megerőltetőbb mint a felfele kapaszkodás. Két napig ezután nem is bírtam lépcsőn menni, de legalább nem a bambuszkosárban hoztak le minket…

Mint aztán a Lonely Planetben utánaolvastunk, ez a túra amit megtettünk 3 nap alatt, valójában 4 vagy 5 napos kirándulás. Az hogy végül a lenyűgöző panoráma megérte-e ezt az iszonyatos passiót nehéz kérdés. Mégegyszer én három nap alatt nem vállalnám be az tuti. Aki viszont valamennyit sportol évközben és jobb kondiban érzi magát, semmiesetre se hagyja ki. Olenkának pl. kutya baja nem volt – már azon kívül persze hogy folyton engem bszogatott, hogy miért vagyok ilyen borzasztó lassú.

Olenka amúgy pár nappal az expedíció után visszament Jakartába, hogy még megvívjon egy utolsó nagy csatát az indonéz bürokráciával a vízumáért. Én Mataramban maradtam, hogy szintén megkapjam a magam vízumát. A tervünk az volt, hogy ezután Jakartába  utazok, hogy majd onnan kiindulva bejárjuk Jáva szigetét. Bár éppen a napokban Olenka vízumügyében egy elképesztő fordulat következett be, az eredeti tervhez azért tartjuk magunkat. Legközelebb tehát ha minden igaz majd Jáváról jelentkezem! Maradjatok velünk!

2008 Darmasiswa Indonesia Exploring Project

( A fenykepek sorrendben: Olenka es Ismail az undok kis torpe; Teherhordok zuznak felfele; Spanyol turista akadallyal szembesul; Majom attack; A krater alkonyatkor; Rovidre sikerult relaxalas; Veszelyes videk egy kis baranynak; A krater reggeli fenyben)

 Történetünk fonalának gombolyítását, ott hagytam abba, hogy Olenka megérkezett Mataramba. Ezzel persze még minden probléma nem oldódott meg: két nappal ezután például egy bankautomata benyelte a kártyámat. Szerencsére ezt Gyuri, Soma és Mr. Darman hathatós közreműködésének köszönhetően már másnap sikerült visszaszerezni. Aztán átestem egy enyhe torokgyulladáson, aki volt már megfázva nyáron, az sejtheti hogy kevés idegesítőbb dolog létezik, mint náthásan kóvályogni a trópusokon. A mandinkban felnövekedett az első szúnyoglárva generáció – kiderült ugyanis, hogy az a fekete mutra ami szépen csendben, gyűlt a mandink aljában, nem homok volt mint hittük, hanem szúnyogpeték tömege. Ezután brutálisan lesavaztuk az egész fürdőszobát, arra pedig azóta is nagyon ügyelünk, hogy a mandiban egy csepp víz se álljon. Mindezek tetejébe már érezhetően közeleg az esős évszak. Mataram klímája mindez idáig meglepően kellemes volt: ahhoz képest, hogy majdnem az egyenlítőnél vagyunk, egyáltalán nem volt melegebb, mint nálunk nyáron, sőt a tenger felől, mindig friss szellő fujdogál. Mostanában viszont egyre fülledtebb a levegő, és minden második nap óriási zápor kerekedik délután.

Történtek persze jó dolgok is velünk. Mindenekelőtt véget ért az életünket megkeserítő ramadán. Az idul fitri ünnep alkalmából, még Rita asszony is vendégül látott minket egy ünnepi reggelire – itt ugyanis ünnepi reggeli van és nem vacsora, mint nálunk karácsonykor. Ismét nyugtázhattuk magunkban, hogy Indonéziában bizony még a gazdagok asztalára is nagyon szoftosan mérik a húst, a kaja pedig úgy általában itt sem volt kevésbé büntető mint a warungokban – azt hiszem a kajálásnak, mint ittlétünk egyik központi problémájának szentelek majdmég egy önálló bejegyzést. A ramadán utáni  vidám hangulatot még fokozza, hogy kiderült: a madagaszkári arcok zenei őstehetségek. Jellemzően nem mennek sehova, ezért a napjuk nagy része azzal telik, hogy a szobájukban madagaszkári malgas dalokat énekelnek. Reggelenként rendszeresen  arra ébredünk , hogy a srácok kánonban (!) nyomják a hazai slágereket.

Megkezdődött továbbá az egyetem. A tapasztalt darmasiswásoktól már sokat hallottuk, hogy nem érdemes otthoni szintű egyetemi oktatást várnunk. Ami persze, megintcsak erősen eufemisztikus jellemzése volt az indonéz valóságnak. A felsőoktatás színvonala itt kb. az othhoni általános iskola 7.-8. osztálynak felel meg. A matekszakosok pl. egyetemen tanulják a törteket. Mint azt Soma barátunk – aki rendkívül élénken kommunikál a helyiekkel – kiderítette, az angol szakosok úgy „tanulnak” angolul, hogy az egyetemi könyvtárban nincs egy darab szótár, angol nyelvű könyv, vagy hangkazetta sem. A könyvekkel Matarmaban, amúgy is hadilábon állnak: az egész városban – ami jó eséllyel azt is jelenti, hogy az egész szigeten -  egy azaz egy darab könyvesbolt található. Itt kizárólag a Korán példányait, imakönyveket, valamint gyermekek számára készült kifestőfüzeketet kapni. Egy példa, ami számomra talán a leginkább megvilágította, az indonéz felsőoktatás helyzetét: mielőtt idejöttem, hajlamos voltam azt hinni, hogy a manapság az egész iszlám világ a izraeli-palesztin konfliktus lázában ég. Ehhez képest még Jakartában az egyik „intercultural dialog” órán Olenka szemtanúja volt, annak, hogy a diákok, nem tudták, mi az hogy Izrael ill. Palesztina, mint ahogy arra sem tudták a választ, hogy Izrael és Palesztina közül vajon melyik a zsidók állama. Igazából arról sem nagyon, volt fogalmuk, hogy kik azok a zsidók. Azt, hogy ez most akkor a zsidók vagy az antiszemiták számára jóhír, döntse el minden kedves olvasóm maga.

A mi indonéz nyelvóráink is kb. abból állnak, hogy a tanár bejön és elkezd indonézül beszélni arról, ami éppen eszébe jut, aztán minndenki annyit ért meg az órából, amennyire már eleve tud indonézül. Egyik egyébként roppant barátságos tanárunk arról tudakozódott másfél órán keresztül, hogy hogyan készül Magyarországon a gulyásleves. A személyes névmásokat, számokat viszont elfelejtették megtanítani…Na sebaj, láthatólag ugyanis a hiányzásokat is pont annyira veszik a szívükre mint a nyelvtan megtanítását. 

Az egyetemet tehát nem érdemes túlzásba vinni. Az igazi bökkenő azonban, hogy itt Mataramban, az egyetemen kívül nem nagyon lehet mást csinálni. Számomra is az utóbbi hetekben kezdett megvilágosodni, hogy itt tartózkodásunk során a legnagyobb problémát messze nem a közlekedés vagy a mandizás de még csak nem is csak a kajálás jelentik majd. Ezek tulajdonképpen apróságok. Az igazi alapprobléma, hogy Mataramban – és alighanem az összes többi indonéz városban is, kivéve talán Balit – az élet borzasztó egyhangú és nyomasztóan UNALMAS. Gyakorlatilag semmiféle értelmes szabadidős elfoglaltságra nincs lehetőség. A városban nincs semmiféle néven nevezhető turistalátványosság, talán néhány nagyobbacska hindu templomot kivéve. Nincs  egyetlen nyugati stílusú kávézó, vagy étterem, bárról vagy diszkóról már ne is beszéljünk. Sétálni sem lehet hol: nincsenek parkok, vagy akár egy sétálóutca – soha nem gondoltam volna magamról, hogy az is hiányozhat, hogy kirakatokat nézegessek. De nincs a városban még egy nyomorult mozi sem. Mint arról már fentebb értekeztem, könyvekhez sem nagyon lehet hozzájutni. TV-nk ugyan nincs, de a warungokban néha lehet találni. Ez alapján ki merem jelenti, hogy Indonézia minden valószínűség szerint felzárkózott a latin-amerikai országok mellé, mint szappanopera gyártó nagyhatalom. AKÁR MIKOR rápillantunk a tv-re kizárólag saját gyártású gagyi sorozatok mennek. Nemtom van-e pl. tévéhíradó egyáltalán. A helyi fiatalok számára a szabadidős programok csúcsát itt tényleg a Meki jelenti. Az éjszakai élet meg kb. abban merül ki, hogy fel-alá száguldoznak a robogókkal és petárdákat durrogtatnak.

Mataramban az idő akkor telik legjobban amikor nem vagyunk ott. Hová is lehet menni innen? Meglehetősen idegtépő átszállós-alkudozós ankotozással kb. egyórányiran fekszik Mataramtól Senggigi Beach. Senggigi tulajdonképp nem egy település, hanem egy kis öblökkel tagolt partszakasz neve. Elvileg ez Lombok szigetének elsőszámú turistaövezete. Hát nem tudom, igaz már nem vagyunk a főszezonban, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy Senggigin bizony jóval többen próbálnak megélni a turizmusból, mint ahány turista van. Az éttermek láthatóan konganak az ürességtől. Igazából két szálloda fest úgy, mint ami ténylegesen is működik. Az egész hely hangulata jól passzol a mostani gazdasági világválsághoz. Mintha valaha nagyszabású fejlesztésekbe kezdtek volna, de aztán lassan mindenki becsődölt es lehúzta a rolót. Az itt lézengő kevés turista derékhadát néhány japán család, egy-két ausztrál nyugdíjas, valamint a világ elől elrejtőzni kivánó homokos párok képezik. Minden nyaralóra jut viszont fejenként vagy tíz helyi „Hello Misters” szuvenírárus, akik kendőket, fafaragást vagy nyakláncokat próbálnak fáradhatatlanul az emberre sózni. Ha viszont sikerül megszabadulni tőlük és bemegyünk a vízbe kicsit búvárkodni, simán lehet például, ilyen kagylókat, vagy ekkora tengericsillagot találni:

A beachelés és búvárkodás regionális fellegvárának, azonban nem Senggigi, hanem a Lombok és Bali közötti tengerszorosban – bár Lombok partjaihoz jóval közelebb – fekvő Gili szigetek számítanak. Gili Air, Gili Meno és Gili Trawangan három aprócska korallsziget. Itt végre tényleg olyan strandokat lehet találni, mint a prospektusokban. Türkizkék tenger, kókuszpálmák és hófehér korallhomok – Senggigin a homok vulkanikus eredetű és inkább sötétbarnás színe van. Az igazi attrakció azonban a víz alatt várja az embert. Búvárkodni búvárigazolvány hiányában nem volt lehetőségünk – a búvárkodást tényleg érdemes egy tanfolyamon normálisan megtanulni, mert nagyon veszélyes móka. Gilin viszont már egy egyszerű szemüveggel és pipával is fantasztikus korallformációkat lehet látni. A korall gyengébbek kedvéért: egy aprócska puhatestű, amely mészvázat választ ki maga köré, és mivel kolóniákban él, a mészvázak összetapadnak és hatalmas alakzatokat formáznak. Némelyik korall kimondottan növényszerű, óriási tengeralatti fákhoz hasonlít. Másoknak az alakja inkább hatalmas gombákra, vagy tányérokra emlékeztet. Van gömb alakú korall és olyan is amelyik leginkább úgy néz ki mint egy óriási emberi agy. A korallok között pedig ezerféle színpompás hal látható. Gilin búvárkodni tényleg olyan, mintha egy óriási akváriumban úszkálnánk. Én pl. még tengeri teknőst is láttam, sőt mi több együtt is úsztam vele vagy egy jó húsz percet! Kár, hogy mindezeket víz alatti fényképezőgép hiányában, sajnos nem tudtuk megörökíteni. Még nagyobb kár, hogy nem tudtunk az igazi búvárokkal mélyebbre merülni. Itt Gilin értettem meg, milyen csodálatos világ lehet a mélytenger. Kissé félelmetes is, ahogy a sekélyebb tengerrész szélére érve, hirtelen feltárul az ember alatt a kék mélység. Olyan mindent átható és erőteljes kékség, amihez foghatót tényleg nem lehet a szárazföldön látni. A mélységben pedig időnként tényleg hihetetlen, legalább borjú nagyságú halak sejlettek fel.

Ezek után nem meglepő, hogy Gili a búvárturista-szubkultúra – korábban nem gondoltam, hogy ilyen is van, pedig van de még mennyire – egyik Mekkája. A búvárok amúgy egy eléggé belterjes és nagyképű kasztként viselkednek, egymás között csak a búvárkodásról beszélnek, a kivülállókkal pedig baromi bunkók és lekezelőek. A búvárturista-szubkultúra tagjai között túlnyomó többségben vannak a holland, skandináv és angolszász nemzetek fiai és lányai. Ennek megfelelően erősen felülreprezentáltak soraikban a tetovált és szőke-rasztahajú férfiak valamint az ocsmány nagydarab nők. A búvárok este sem unatkoznak. Gilin  már működik jópár a nyugati standardoknak megfelelő étterem, halvány nyomokban buli is felfedezhető. Az  igazi helyi specialitás azonban a magic mushroom, amely Indonéziában teljesen legális és Gilin kb. minden második beülős hely ezzel hirdeti magát. Mindenestre elég tréfás egy olyan országban, ahol a jóval enyhébb marijuana árusítását viszont halállal büntetik.

A gomba hatásairól olyan ijesztő rémtörténeteket hallottunk, hogy mi be sem mertük vállalni. Bátor kis bárányunk – nevezzük lengyel nevén Owieczkának - egyik este viszont kipróbálta. Ez alapján azt tudom, mondani, hogy aki kipróbálja a gombát – az igazit és nem az amszterdamban kapható kiherélt változatot – az kösse fel a gatyát. Owieczka kb. este kilenckor tolta be a cuccot, tizenegyig nem is érzett semmit. Ekkor már el is könyvelte magában, hogy ez bizony szart sem ér, és elindult aludni. A gomba ekkor, kb. éjféltől kezdett beütni, Owieczka nem is tudott elaludni reggel hatig. Arra, hogy ez alatt mit csinált később nem is emlékezett, pedig Olenkának nem volt egy könnyű éjszakája miatta. Egyszer pl. amikor reggel négy körül Olenkával óvatlanul elaludtunk ötpercre, Owieczka eltűnt a szobából. Mint kiderült egy szál alsógatyában és mezítláb lesétált a kikötőbe az éjszaka közepén, onnan kellett összeszedni. Reggel persze ebből sem emlékezett semmire a kis kópé.

A gombázást pár nap alatt szerencsére kiheverte. Szükség is volt a jó erőnlétre, mert Gili után néhány nappal indultunk eddigi legnagyobb kalandunkra, a Rinjani vulkán meghódítására.

(Azon kedves olvasoim kedveert, akik szemelyesen nem ismernek minket: Igen,az utolso foton MI vagyunk, azaz Jomagam, Olenka, a harmadik szereplot gondolom mar nem kell bemutatni)

Itt tartózkodásunk közelgő egyhónapos jubileuma arra is kiváló alkalom, hogy az itt megismert helyi arcokból kiindulva, durva általánosításokon alapuló és sztereotip közhelyektől hemzsegő véleményt alkossunk az indonéz emberekről. Milyenek is tehát a helyi arcok?

Mindenekelőtt nagyon szegények. Az indonéz társadalom kilencven százaléka számunkra nehezen elképzelhető mértékű szegénységben éli mindennapjait. A nyomor azért nem olyan szintű mint Indiában, itt nem fetrengenek éhező leprások az utcán. De bizony a helyi lakosság többségének a napi betevő rizsen és valami hajlékon kívül nem sok más mindenre futja. Rita asszony panziójában például rajtunk kívül lakik még öt középiskolai tanár. Az ő fizetésük havi egymillió rúpia (tehát annyi mint a mi ösztöndíjunk, kevesebb mint húszezer forint). A múltkori bejegyzésben olvasható számításokat figyelembe véve könnyen belátható, hogy bizony a szállás és napi kaja kifizetése után, ők sem nagyon ugrálnak a havi fizetésből. És akkor ők itteni mércével mérve még a „középosztály”, a többiek ennél kevesebb pénzért, dolgoznak általában heti hét napot.

Ahogy ez már lenni szokott, létük határozza meg tudatukat. Pontosabban mélységes tudatlanságukat. Ismeretük a világról a zéróhoz konvergál. Utazni például soha nincs lehetőségük, az indonézek többsége jellemzően soha nem hagyja el azt a szigetet amelyiken született. Számomra sokkoló élmény volt amikor néhány kifőzdéssel beszélgetve megvilágosodott, hogy a lombokiak többsége életében nem járt még Balin, ami Mataramból kb. két óra komppal. A külföldiek éppen ezért teljesen lázba hozzák őket. Lombokon meglehetősen gyermekcipőben jár még az idegenforgalom, Mataramban pedig szinte egyáltalán nem találkozni turistákkal. Így aztán amikor végigmegyünk az utcán minden második járókelő elsüti, hogy „Hello Misters!” – az egyetlen angol mondat, ami a lombokiak többsége ismer. Azt is lelkesen tudakolják, hogy honnan jöttünk. Amikor azt válaszoljuk, hogy Hungaria, annak is nagyon örülnek, nem mintha halvány fogalmuk is lenne arról merre van – úgy általában két külföldi országot ismernek, Amerikát és Ausztráliát. A lányok persze nem mernek hozzánk szólni, de ők is vihognak ezerrel.

Segítőkészségük sok esetben már kimondottan alázatos, szolgai jelleget ölt: ellentmondani például láthatólag nem szeretnek. Ha megkérdezzük mondjuk „Közel van-e a kikötő?”,  tuti azt válaszolják: „Igen, közel” aztán gyalogolhatunk tíz kilómétert. Ha azt tudakoljuk „Nyitva lesz holnap ez az üzlet?”, a válasz megint csak „Igen, nyitva” aztán persze, hogy zárva egész héten.  Agresszivitást a részükről szinte sohasem tapasztalni, megbízhatatlanságot és gyerekes hazudozást viszont sajnos lépten-nyomon.

Amennyire kedvesek és naivak az egyszerű emberek, úgy az is jól megfigyelhető, hogy amint valakinek kicsit már magasabb a társadalmi pozíciója ill. a vagyoni helyzete, akkor a taplósága is hatványozott mértékben fog növekedni. Ezt lemérhettük személyes kedvencünk Mr. X. és beosztottjainak példáján. Ez utóbbiak kb. csak suttogva merték kiejteni Mr. X. nevét és akkor is úgy beszéltek róla mint valami félistenről, akinek délutáni sziesztáját főbenjáró bűn bármivel is megzavarni. Ezzel együtt még nem is az állami szférában a legrosszabb a helyzet. Az egyik warungban például szemtanúi voltunk, hogy a tulajdonos valósággal rabszolgaként bánik alkalmazottaival. Az egyik felszolgáló csajszi, suttogva mondta el nekünk, hogy egy olasz ngo-s tanította pár mondatra ingyen angolul. Mégis fél velünk beszélni, mert a főnöke megtiltotta (!), hogy külföldiekkel szóba álljon, és hogy angolul tanuljon.

Az osztályharc tehát fokozódik. A mindennapi viselkedéskultúra is tartogatott számunkra néhány meglepetést. Mint azt megállapíthattam Indonéziában (de nem csak itt, hanem Malajziában is és valószínűleg egész Kelet-Ázsiában) teljesen elfogadott dolog nyilvános helyen hangosan böfögni, orrottúrni, köpködni. Európai szemmel nézve különösen bizarr szokás, hogy az indonéz férfiak legalább a hüvelyk és kisujjukon – de van úgy, hogy min a tíz ujjukon – hosszúra növesztik a körmüket. Csak találgatni tudtunk, hogy ennek vajon praktikus – lásd orrtúrás – avagy esztétikai megfontolások állnak-e a hátterében. Mataramban egy olyan férfit is láttunk, akinek – bár egyéb vonatkozásokban láthatólag, nem volt transzvesztita vagy homokos – hosszú, pirosra festett körmei voltak.

Mindezekkel szemben felháborító tettnek számít, ha például bármiért is balkézzel nyúlunk. Még a helyi viszonylatban igen felvilágosult arcnak számító Mr. Darman is igen rossznéven vette, amikor bal kézzel nyúltam a repülőjegyért (amúgy balkezes vagyok, tehát mindenért balkézzel nyúlnék először).

Lombok lakossága amúgy a közepesen hardcore iszlám vonalat követi. A csajok nagy része itt is fejkendőben nyomul, napi egyszer legalább mindenki elmegy a mecsetbe. Ami meglepett, hogy Indonéziában is mindenki milyen komolyan veszi a ramadán havi böjt betartását (aminek lényege, hogy enni és inni csak sötétedés után lehet, napközben tilos, mindezt egy hónapon keresztül). Amilyen mázlink volt a ramadán ebben az évben pont szeptember hónapra esik, tehát az amúgy sem könnyű kezdetet még ez is megnehezítette. Végül gyakorlatilag mi is böjtöltünk, mert napközben a meki kivételével minden kajálda zárva tartott és lehetetlen volt ételhez jutnunk. Ezt még egyébként egész jól lehet viselni, ami igazán durva, hogy a helyiek nem is isznak napközben a harminc fokos hőségben. A kedvencünk a témában mindazonáltal az egyiptomi idegenvezetőnk, aki lelkesen bizonygatta, hogy mennyire egészséges a ramadán, ő sem iszik semmit napközben, amikor a sivatagban idegenvezet, ahol kb. félóra alatt egyliter a folyadékvesztés….Tényleg nem vágom, hogy bírják ott ezt fizikailag, főleg a nők, akik még be is vannak bugyolálva és úgy izzadnak mint a szaunában….

Apropó csajok…sokan kérdezték mi az ábra, mert hát Délkelet-Ázsia híresen könnyű terepnek számít ilyen szempontból. Hát nemtom, ízlések és pofonok. Nekem mondjuk az itteni gyereklány típusok nem az esetem. A magyar kollégák viszont ipari szinten nyomják a bepróbálkozást, úgy hogy volt lehetőségem lemérni a csajozási esélyeket. Ennek tükrében  azt tudom mondani, hogy nagyon siralmas a helyzet. A helyi lányok ha minket látnak egyből ezerrel pusmognak egymás között, ha odamegyünk vihogásban törnek ki. De kb. ennyi, ennél tovább nem nagyon lehet jutni. De hát, hogy is lehetne egy ilyen országban, ahol az egyetemista lányok nagy része olyan koleszban lakik, ahonnan az esti ima után már ki sem szabad menniük az utcára. A hinduknál csak annyival jobb a helyzet, hogy ott a csajok nem hordanak fejkendőt. De úgy általában semmivel sem kevésbé konzervatívok, sőt tulajdonképpen ők egy sokkal zártabb közösség, mint a muszlimok. A leginkább modern életvitelűek állítólag megint csak a kínaiak, de hát belőlük Mataramban meg eléggé kevés van…Szóval azt tudom mondani, hogy aki csajozni akar az inkább hagyja a p×csába egész Indonéziát és menjen inkább Thaiföldre vagy Ukrajnába!

Aki viszont brutál kalandokra vágyik jöjjön ide. Vagy legalábbis olvassa ezt a blogot. Folyt köv. 2008 Lombok X-treme X-pedtion

(Most kb. 2 hetig nem lesz frissites, mert belevetjuk magunkat a lomboki osvadonba, megmasszuk peldaul a 3800 meter magas Gunung Rinjani vulkant. Ha tuleljuk a blog folytatodik).

(Mindenki megnyugtatása végett: Bár ez a bejegyzés nem erről fog szólni, igen Olenka már itt van hétvége óta. Azóta már össze is vesztünk egyszer mint állat. Aztán kibékültünk. Hát így megy ez.)

Nos emberek, akárhogyan is, de lassan már egy hónapja itt tengetjük magunkat Indonéziában. Eljött tehát a számvetés ideje: mit, merre, mennyiért? Ki lehet-e jönni az ösztöndíjból, és megéri-e a dolog anyagilag, meg úgy egyáltalán? Röviden: milyen itt élni?

A darmasiswások elvileg egy hónapra 1 millió indonéz rúpia ösztöndíjban részesülnek. Ebből még nem láttunk egy fillért sem, de a veteránok azt  mondták, hogy az első havi ösztöndíj mindig késik. Cserébe még a jakartai orientációs hét alatt hozzánkvágtak 500 000  rúpia ruhapénzt. Csak viszonyításképpen. 1 dollár = 9000 rúpia. 1 euró = 13 000 rúpia. Az indonéz rúpia, tehát nem egy világverő valuta. A havi ösztöndíjunk tehát kb.75 eurónak ill. 100 dollárnak felel meg (itt a dollár erősebb valutának számít mint Európában). Mire is elég ez?

A szállás: Rita asszony panzójában egy kétágyas szobáért két embernek egy hónapra összesen 750 000-et, tehát fejenként valamivel kevesebb mint 400 000-et kell fizetnie. Fajlagosan tehát a szállásköltség baromi olcsó, kevesebb mint a felét teszi ki az ösztöndíjunknak. A magyarországi lakásbérlet ill. szállodai szoba árakkal összevetve meg kimondottan röhejes (egy hónapra kevesebb mint 8000 forint). A szobánk amúgy tágas, van saját fürdőnk – akarom mondani mandink is. Az már más kérdés, hogy Rita asszony a szobakiadáshoz kapcsolódó szolgáltatások terén nem erőlteti meg magát túlságosan: szabályosan könyörögni kellett neki, hogy cserélje le a koszos ágyneműt. A szobánkat pedig nem hajlandó kitakarítani még pénzért sem. Ezt nekünk kellett elvégezni a világ legundorítóbb felmosórongyával.

A kaja: Gyuri és Soma pajtásom a low-budget étkezés hívei, tehát olyan helyekre járnak kajálni, melyek még indonéz viszonylatban is olcsók. Többször is velük tartottam, ezáltal képet alkothattam róla mivel is laknak jól az indonéziai szegények. Nos: nem laknak jól. Vagy lehet, hogy ők igen, de mi biztos nem. A warung-oknak nevezett olcsó indonéz kifőzdék jellemzői: a kiszolgálás csigalassúságú, az adagok lehetetlenül kicsik, az ételek siralmasan egyhangúak  Az indonéz alapkaja a rizs. Lényegében kizárólag rizst esznek, minden más összetevő csak halvány nyomokban lelhető fel. A leggyakoribb fogás az ún. nasi goreng (szó szerint fordítva sült rizs). Ez lényegében fűszerezett, pirított rizs ami önmagában nem is rossz dolog, kár, hogy az indonézek semmilyen értelmes feltétet nem képesek rá kitalálni. A hangzatos nevű nasi goreng spesial pl. annyiban különbözök a sima nasi gorengtől, hogy adnak hozzá még egy csoffadt tükörtojás szerűséget. Ugyanezen kajáknak megvan a tésztás variációja is mie goreng ill. mie goreng spesial néven. A hús itt a legnagyobb luxus. Még a drágább helyeken sem lehet hozzájutni (legalábbis itt Lombokon nem) egy normális szelet húshoz. Ha csirkével kéri az ember a nasi gorenget valszeg kap egy kis darab bőrt és csontot. Aztán ha meglátja az iszonyatosan mocskos, szó szerint szemetet evő alien szerű csirkéket, úgyis elmegy tőlük a gusztusa. A szemétben guberáló csirkéknél már csak a másik kapható húsféle, a rohadó halak  gusztustalanabbak. A warungos étkezésnek azért két előnye ezzel együtt megvan: 1 tényleg hihetetlenül olcsó! Egy-egy nasi gorengért 3000-5000 rúpia körüli összeget kell fizetni. 3 ember tehát úgy-ahogy de megkajálhat nem egész egy euróért!!! 200 forintért könyörgöm! A másik: ez az indonéz trip eddigi legnagyobb meglepetése. Akármilyen koszlott odúban is kajáltunk eddig, egyszer sem lett harcifosásunk! Emberek itt vagyunk három hete Indonéziában és nincs harcifosásom!!! Impossible is nothing

Mindehhez hozzáteszem: kicsit drágábban, olyan 20-30 000 rúpiáért, normálisabb helyeken is lehet enni gusztusosabban kinéző kajákat és főleg nagyobb adagokat. Egész Mataramban amúgy a McDonalds a legdrágább étterem, a trendi csajok csak idejárnak. A rizs indonéziai egyeduralmát ugyanakkor mi sem példázza jobban, hogy itt még a mekiben is lehet rizst kapni McRice néven! Egy rizsgombóc ami úgy van becsomagolva mint egy hamburger és úgy is harapnak belőle. Messze több fogy belőle mint a krumpliból.

Bolt: A normális bolt még a normális kajáldánál is ritkább jószág. A bolt itt általában egy koszos odút jelent ahol ásványvizet, kólát meg chipset árulnak semmi mást. Egész Mataramban egy valamire való szupermarket található a város büszkeségének számító új bevásárlóközpontban (itt található természetesen a McDonalds is). Ennek árai bizonyos termékek (pl. gyümölcslé) vonatkozásában majdhogynem megegyeznek a magyarországiakkal. Vannak olyan élelmiszerek is, amikhez egész Indonéziában lehetetlenség hozzájutni. Nem ismerik például a kenyeret, nincs semmiféle pékáru (zsömle, kifli). Nem is gondoltam volna, hogy ezek mennyire tudnak hiányozni az embernek. Mivel nincs kenyér, nincsenek felvágottak és sajtok sem. Mivel a tej a trópusokon nagyon hamar megromlik, néhány borzasztó tartóstej szerűséget leszámítva tejtermékek sincsenek. Más kérdés, hogy ha lennének akkor sem tudnánk őket hová rakni, mert hűtőszekrényünk az természetesen nincs. Mindezek után figyelmesebb olvasóimban joggal merül fel a kérdés: ha mindezek a termékek hiányoznak az indonéz háztartásokból, akkor vajon mit esznek a helyiek pl. reggelire? Na mit, hármat találhattok! Hát természetesen rizst, basszameg! Rizs és rizs, mindjárt behányok…sürgősen váltsunk témát!

Mosoda: Fajlagosan szintén nagyon olcsó szolgáltatás. Nekem legalábbis 20 000 rúpiát bőven megér, hogy korrektül kimossák a cuccaimat és nem a mandiban kell birkóznom a szennyessel.

Internet: szintén olcsó kb. 3-5000 rúpia egy óra. Viszont baromi idegesítő hogy Lombokon mindenhol iszonyat lassú az internet. Nagyobb mennyiségű fényképet feltölteni egyenesen lehetetlenség. Fényképeket majd Jakartából próbálok meg felrakni. Esetleg Baliról ha eljutunk oda.

Utazás: na ez az ami viszont nem olyan nagyon olcsó. Egy Jakarta-Mataram belföldi járatra szóló jegy legkevesebb egymillió rúpia. Ez különösen a szállásköltséggel összevetve igen nagy összeg. Tehát aki darmasiswásként nemcsak a neki kijelölt városban szeretne ücsörögni, hanem utazgatni is akar, mint pl. mi, az biztos, hogy csak az ösztöndíjból nem tudja ezt megoldani. A városon belüli ankotozás 3000 rúpiát kóstál. Az ankotoskkal azonban résen kell lenni. Az pl. alap, hogy ha külföldiek vagyunk és nem kereken 3000 rúpiát adunk, akkor a nagyobb pénzből nem akarnak visszaadni. Na ilyenkor jön jól Gyuri perfekt indonéz nyelvtudásával és nagykésével.

Mindent összevetve Indonéziában tényleg nagyon kis pénzből, kevesebb mint havi húszezer forintból meg lehet élni. Ugyanakkor a minőséget itt is meg kell fizetni. Persze az európai árakkal összevetve még így is minden olcsó, ugyanakkor az ösztöndíjunkhoz viszonyítva a jobb kajáldák és főleg az utazás kimondottan drágák. Szóval aki pusztán az ösztöndíjából akar kijönni, annak nagyon basic szintre kell leszorítania az igényeit, és nem fog látni az országból semmit. Vannak persze olyanok mint pl. a madagaszkári kollégák akiknek nincs is nagyon más választásuk.

A darmasiswa tehát jó lehetőség, ha szeretnénk világot látni és még van egy kevés saját pénzünk, amivel kipótoljuk az ösztöndíjat.  De persze még ennél is sokkal jobb, ha kurva sok saját pénzünk van, nem kell semmiféle ösztöndíjra várnunk és kilóra megvehetünk bármit, ami megtetszik nekünk. 

A jakartai drámai napok azzal értek véget, hogy Mr. Darman a matarami egyetem Jakartába kiküldött koordinátora, az orientációs hét utolsó napján közölte velünk: másnapra már meg is vette nekünk a repjegyet. Így nekem sem maradt más választásom, mint a többiekkel együtt Lombokra repülni, remélve, hogy Olenka is mihamarabb csatlakozik hozzánk.

Mataramban aztán kiderült, hogy Mr. Darmannak – aki indonéz viszonylatban egyébként kiemelkedően jó arc -  igazán nem kellett volna ennyire sietnie. Az egyetemen még azt sem tudták, mikor, hol, kikkel lesznek majd az óráink. Biztos ami biztos, egyből adtak két hét szünetet. A tervek szerint majd szept. utolsó hetében lesznek az első órák, utána viszont megint két hét szünet következik, mivel ekkor ér véget a ramadán (a ramadán vége az ún. idul fitri ünnep amolyan szilveszter szerűség az iszlám világban – már amennyiben bármiféle szilveszter elképzelhető alkohol nélkül). Úgy tűnik tehát a matarami egyetem nem lesz túl jelentékeny zavaró tényező indonéziai tartózkodásunk során…

Az első két hétben így kényelmesen berendezkedhettünk, valamint körbenézhettünk Mataramban. A szálláskereséssel Mr. Darman jóvoltából nem kellett sokat vesződnünk, már az első este leszervezett nekünk két szobát Rita asszony panziójában (mint utólag kiderült persze ez sem volt véletlen, Rita asszony Mr. Darman titkárnőjének a sógornője).

Jakarta után, Mataram úgy általánosságban is elég családias hangulatú helynek tűnt. Egyáltalán nincs nagyvárosi jellege, mindenhol nagyon sok a zöld, a főutakat kellemes árnyas fasorok szegélyezik. A közlekedés – bár össze sem mérhető a jakartai infernóval – azért itt is eléggé egzotikus: gyalogosforgalom gyakorlatilag nem létezik. Tulajdonképpen járda sincsen, az úttest mellett futó csatornát teljesen ötletszerűen fedik le vagy hagyják nyitva. Gyakori, hogy a „járda” közepén óriási fedetlen csatornanyílás tátong. Komolyan mondom kész csoda, hogy idáig még egyszer sem léptem bele éjszaka az egyik ilyen halálcsapdába.

Aki húsz méternél messzebbre kénytelen eltávolodni otthonról az itt egyből motorra száll. A helyi motorosok pedig teljesen őrültek – láthatólag nincs semmiféle veszélyérzetük. Úgy száguldoznak, hogy minimum ketten, de gyakran inkább hárman ülnek egy járművön. Az elsőbbségadás kizárólag az erősebb kutya bszik elve alapján történik: legyél gyorsabb vagy legyen nagyobb a motorod. Kisebb-nagyobb baleseteket mindennap látni: egyszer egy lány esett le a barátja háta mögül a robogóról és patogott utána még vagy öt métert, máskor a kanyarban két kókuszdió repült le egy motrról: az egyiket nekem sikerült elkapnom!

Európai értelemben vett tömegközlekedés a legtöbb indonéz városhoz hasonlóan Mataramban sincs. Akinek nincs saját motorja, az az ankot-nak nevezett iránytaxikat veheti igénybe. Az ankotok általában sárgára festett, felspécizett minibusznak látszó tárgyak: belülről mutatkozik csak meg igazán valódi rozsdásodó konzervdoboz énjük. Útvonaluk csak hozzávetőlegesen  meghatározott: akkor indulnak, mikor összegyűlik két-három utas (de szükség esetén nyolc-tíz embert is bezsúfolnak), majd attól függően, hogy ki hova megy, tesznek hosszabb-rövidebb kitérőket. Matarami specialitásnak számítanak a lovaskocsi ankotok. A csengettyűkkel feldíszített lovacskák kimondottan feldobják az utcaképet. Állítólag olcsóbbak, mint a minibusz ankot, de kocsisaik valószínűleg úgy vélik turista attrakcióról van szó, mivel külföldieket pl. engem soha nem voltak hajlandóak a normál árért elvinni.

Lombok szigetének lakossága legnagyobb részben a muszlim vallású sasak etnikumhoz tartozik. Mataram városában is ők alkotják a többséget, de mellettük számottevő balinéz hindu kisebbség is él itt. A város nagyon sok pontján lehet találkozni a díszes faragásokkal borított balinéz stílusú hindu szentélyekkel. A hinduk mellett kínai kisebbség is él a városban, bár az ő jelenlétük kevésbé szembetűnő. Rejtőzködésük érthető: az ő kezükben van Indonézia többi városához hasonlóan Mataramban is szinte az összes zálogház, pénzváltó, mosoda és normális bolt. Éppen ezért pl. a nagy benzináremelések alkalmával a helyi csőcselék itt is először a kínai negyedbe megy feszültséget levezetni egy kis gyújtogatással és lincseléssel. A mataramiak amúgy is hajlamosak a szélsőjobbos elhajlásra. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egész Délkelet Ázsiában elterjedt horogkereszt mellett, itt igen népszerű motívum a nyilaskereszt is. Majdnem az összes vagányabb ankotos szélvédőjén felbukkan. Nem is értem hol tétlenkedik ilyenkor a Magyar Charta?!

Éshamár a helyi lakosokról szó esett, nem hagyhatom ki, hogy pár szóval be ne mutassam darmasiswás pajtásaimat, akikkel egy szigetre vetett a sors. „Blackman” Gyuriról a legkevesebb ami elmondható, hogy nem mindennapi jelenség. Választott becenevéhez méltón, mindig fekete cuccokban jár, hord magával egy nagykést is, hogy szükség esetén bevédjen minket. Egyébként már lehúzott egy évet darmasiswásként Szumátrán, itt van egy menyasszonya is a minangkabao törzsből. Amúgy perfekt beszéli az indonéz nyelvet, ami tényleg óriási segítség volt számunkra az első napokban. Gyuri emellett fáradhatatlan alkudozó, napjának nagy része azzal telik, hogy összespanol a legkülönbözőbb helyi arcokkal és az árakról tudakozódik tőlük. Indonéziában szeretne letelepedni és családot alapítani. Amikor nem éppen alkudozik, azt latolgatja, hogy internet kávézót, motorbicikli kölcsönzőt vagy szörfiskolát nyisson-e majd.

Soma ezzel szemben inkább szemlélődő alkat. Az indonéz életritmusra pár nap alatt sikerült ráhangolódnia, nekem ehhez, az itt halálbüntetéssel sújtott tudatmódosító szerek több száz grammja  sem lenne elég. Tényleg irigylésre méltó, hogy láthatólag egyáltalán nem idegesíti fel az a lassúság, tökölődés és mismásolás amiben itt lépten-nyomon ütközik az ember. Ja és lássatok csodát, ő is politológus! Ez persze sok mindent megmagyaráz...

Csak hogy teljes legyen az összkép, néhány nappal utánunk Mataramba érkezett még két további darmasiswás arc is Madagaszkárról, akik lekésték a jakartai orientációs hetet. Mint kiderült a srácoknak ez életükben az első útjuk külföldre. A legnagyobb parájuk egyébként, hogy eltévednek a városban, ezért még két hét elteltével sem merészkedtek tovább a sarki netcafénál.

Mialatt mi Mataramban alkudoztunk és terelgettük a madagaszkári arcokat, Olenka tovább hadakozott az indonéz bürokráciával, mondanom sem kell, teljesen hiába. Még az egyébként viszonylag segítőkész lengyel konzul sem tudta neki kilobbizni a cserét. Úgy döntöttünk tehát, hogy stratégiát váltunk: eddig akármilyen úton fordultunk az illetékes indonéz minisztériumhoz, magasról szartak a fejünkre. Olenka ezért hétvégén „látogatóba” jön Lombokra, és jó sokáig marad. Remélhetőleg erre is éppúgy szarni fognak mint a kérvényeinkre. Az egyetlen para, hogy csupán három hónapra kaptunk vízumot, az egyéves vízumot mindenkinek október folyamán állítják ki, és az egyetemeknek küldik meg. Tehát legalább egyszer még sajnos vissza kell mennünk Jakartába. A nagy kérdés, hogy elkezd-e bekavarni a jakartai egyetem Olenka vízuma körül, az előre látható hosszú hiányzás miatt avagy győz a mindent átható lustaság…A hétvégén ha minden igaz, megtörténik tehát a nagy viszontlátás és végre elkezdhetjük amiért idejöttünk: bejárni az indonéz szigetvilág világhíres csodáit és legrejtetebb zugait. Maradjatok velünk: 2008 Indonesia Hardcore Expedition Team

 (Az utolso kepen balrol jobbra: Soma, ket madagaszkari tag, Mr. Darman es Blackman)

Jakarta legjellemzőbb tulajdonsága már a repülőgépről szembetűnik: megdöbbentő  ahogy türkizkék tenger felett haladva egyszer csak jól láthatóan belerepülünk a várost beburkoló szürkésbarna szmogfelhőbe. Landolásunkat követően az egész darmasiswás szervezés leggördülékenyebb mozzanataként begyűjtöttek minket a reptérről, majd egy buszon jópár sorstársunkkal egyetemben keresztülfuvaroztak minket egész Jakartán, a városnak a reptérhez viszonyított átellenes pontján lévő szállásunkig.

Előre bocsátom, hogy magából Jakarta városból többet nem is láttam, mint ekkor a busz ablakából de azt hiszem ennyi is éppen elég volt. Kuala Lumpur egy jól működő modern nagyváros. Kairó hihetetlenül szutykos és lepukkant úgy általában, de vannak kimondottan impozáns részei és még a több méter vastag mocsokrétegen is átsugárzik, hogy bizony egy olyan helyen járunk amely már évezredek óta az emberi civilizáció és kultúra egyik központja. Jakarta ezzel szemben lényegében az utóbbi ötven évben burjánzott holland kereskedőtelepből egy kb. húszmilliós metropolisszá. A város lényegében nem más mint egy gigantikus közlekedési csomópont. Többszintes kereszteződések, felüljárok fonódnak egymásba amerre a szem ellát, ennek ellenére a város belső részein gyakorlatilag áll a forgalom. Nekünk is több mint egy órát volt szerencsénk vesztegelni a dugóban az egész várost kettészelő négyszer négy sávos „gyors”forgalmi (muhahaha) úton. A városkép - még a Jakartában figyelmen kívül hagyhatatlan közlekedési helyzetet figyelmen kívül hagyva is - elég lehangoló. A lakóházak a lehető legrondább és legsivárabb egyemeletes betonkockák – általában bádog reklámtáblákkal beborítva, a külsőbb részeken ezeket felváltják a hullámpala ill. bambuszkunyhók. A házak között elképesztően mocskos fedetlen csatornák kanyarognak. A központban ugyan jópár felhőkarcolót felhúztak, de a Petronas tornyok után ezek sem tudtak igazán meghatni.

A szállás igazi gyenge pontját a vizesblokk képezte. Itt szembesültünk először az ázsiai fürdőkultúra széleskörben elterjedt elemével, amelynek az indonéz neve „mandi” és amelyet mintha direkt a nyugati turisták idegesítésére találtak volna ki – más funkcionális előnye a normális zuhannyal szemben ugyanis nincs. A mandi egy kicsempézett ojjektum, amely egy fürdőkádnál valamivel jobban emlékeztet egy tehénitató vájúra. Ez egy csapon keresztül tölthető meg hideg vízzel – meleg víz természetesen nincs. A mandi szélén található egy műanyag csöbör, ezzel kell magára mernie a vizet a mandiból annak, aki le szeretne mosakodni. El lehet képzelni, hogy nézett ki a mandiban álló víz, miután három napig használta azt tíz kínai diák…Ráadásul azuhany mellett a WC is mandi rendszerben volt megoldva, tehát nemcsak hogy ráülni nem lehetett hanem lehúzni sem, egy vödröt kellett mindig feltölteni vízzel és azzal leöblíteni. Indonéziában különben a wc papír sem használatos, a szebbik felüket is egy csöbör vízzel öblítik le. Ennek következtében viszont – mint azt a tapasztaltabb darmasiswásoktól megtudtuk -  az indonézek minden alkalommal, meztelenre vetkőznek a klotyón mikor a nagydolgukat végzik, hogy ne legyen vizes a ruhájuk. Éppen ezért található még a leglepukkantabb budiban is minden esetben ruhaakasztó. 

A kairói dzsumbujból Kuala Lumpurba megérkezni, olyan volt mint az utcai hőségből belépni egy kényelmes légkondicionált szobába. A hasonlat csak azért sántít, mert Malajzia fővárosának egyetlen kellemetlen tulajdonsága a fullasztóan párás és meleg klíma. Azt, hogy belecsöppentünk a frankóságba már a reptéren kezdtük kapizsgálni, ahol a repülőtől egy mini metró visz az útlevélvizsgálathoz, melyen minden sorbanállás nélkül rekordsebességgel estünk át. Innen taxival egy vadiújnak kinéző autópályán, mindössze harminc perc alatt beértünk Kuala Lumpurba, mely egyébként a reptértől hetven (!) kilométer távolságban fekszik (a Ferihegyre mikor csinálnak már meg egy normális bevezetőt vazze?!).

 

No hát kedves gyerekek, ezeket a sorokat már Dzsakartában írom, egy minden képzeletet alulmúlóan puttó szállásról, de a dzsakartai sztori előtt essék szó kairói és kuala lumpuri kalandjainkról.

Nos hát ebben a bejegyzésben, gondoltam sorra vesszük kicsit, hogy elutazásunkkal kapcsolatban még az indulás előtt milyen költségek és problémák merültek fel, ill. hogy kiérkezésünkkor majd milyenek várnak ránk. Elolvasása tehát nemcsak az előzőhöz és a következőekhez hasonlóan szórakoztató, hanem HASZNOS is lesz mindazok számára akik hasonló kaliberű expedíciót terveznek.

Kiutazás: Eleinte azzal számoltunk, hogy ez lesz a legkomolyabb tétel, de végül is relatíve ezt úsztuk meg messze a legolcsóbban. A Budapest-Djakarta útvonal vonatkozásában, a repülőn kívül más közlekedési eszköz nem nagyon jön szóba ugyebár...Arra számítottam, hogy a repjegyet fejenként 200e, de legjobb esetben 150e HUF alatt semmiképpen sem ússzuk meg. Igaz eredeti terveinkben még egy kis Dubaji kitérővel is kalkuláltunk, hogy meglátogassuk unokatesvérkémet a szépséges Veronikát, aki jelenleg is Dubajban él és az Emirates légitársaság utaskísérőinek csapatát erősíti. Aztán az Emirates légitársaság jegyárai, plusz a rohadt drága (kb. 30-40e HUF) dubaji vízum, plusz Veronika legendás vendégszeretete és szervezőkézsége végül is eltérítettek minket eredeti szándékunktól. Így viszont repülőjegyünket Budapest-Kairó és Kairó-KualaLumpur útvonalra végül is az EgyptAir légitársaságnál vásároltuk meg fejenként potom 89e forintért!!! Így még arra is lesz lehetőségünk, hogy Kairóban és Kuala Lumpurban (Malajzia fővárosa) freestylozzunk pár napot. Kuala Lumpurból pedig az Air Asia nevű malaziai illetőségű "fapados" légitársasággal ficcenünk át Djakartába. A kiutazást tehát végül is fejenként 100e HUF alatt sikerült kihoznunk, ami legoptimistább korábbi várakozásainkat is felülmúlta.

Kinntartózkodás: A Darmasiswa ösztöndíj anyagi vonatkozásairól, az előző postban nem is írtam! Nos tehát: információink szerint minden darmasiswás arc havi 100 USD-nek megfelelő indonéz rúpiát kap az indonéz államtól. Ez nem hangzik egetrengetően soknak, még akkor sem ha jól tudjuk, hogy 100 dollár odakint jóval többet ér mint akár nálunk Magyarországon. Az igazán nagy kérdés, hogy mennyiben lesz a szállásunk. Forrásaink beszámolói alapján végképp nem tudhatjuk, mire számítsunk ezen a téren. Bizonyos egyetemek ugyanis ingyen szállást biztosítanak a darmasiswás diákoknak valamilyen vendégházban vagy kollégiumban. Máshol a nem szerveznek le semmit, a diákonak kell bérelni lakást vhol az adott városban drága rúpiáért. Ebben az esetben az ösztöndíj legjelentősebb hányada értelemszerűen a lakásbérletre megy el. Ha viszont az egyetem biztosítja a szállást, a havi 100 dolláros díjazás több mint nagyvonalú. Az étel például forrásaink egybehangzó állítása szerint fillérekben kerül még Djakartában is, ami pedig a legdrágább város az egész országban. Lombok pedig annyira olcsó, hogy ott majd nekem fizetnek az őslakosok ha eszem valamit.

Betegségek, biztosítás: Igazából ez a legkomolyabb para. Indonéziában az összes ocsmány trópusi betegség fellelhető, sőt az a benyomásom támadt mintha néhány ocsmány trópusi betegség kizárólag Indonéziában lenne fellelhető. Az Indonéziába (és általában Délkelet-Ázsiába) utazóknak ajánlott alap védőoltás csomag (hepatitis A-B, hastífusz, tetanusz) beadásáért az ÁNTSZ Gyáli úti oltóközpontjában 40e csengő magyar forintot gombolnak le a páciensekről  (ez ám az OLTÁS mi???! muhahaha).

Vannak aztán olyan betegségek, amelyek ellen Magyarországon nem kapható vakcina, de kinnt Indonéziában beadatható védőoltás. Hosszabb kinntartózkodás esetén állítólag ajánlott beoltatni magunkat egy nemrégiben felbukkant vírus az ún. japán B encephalitis ellen (járványos agyvelőgyulladás, ha megkapod 50% esélyed van arra h kimurdálsz, ennél is nagyobb h maradandó agykárosodást szenvedsz). Ezt a cukiságot olyan szúnyogok terjesztik, melyek embereket és malacokat csípnek. A megbetegedés kockázata így disznótelepek és rizsföldek környékén a legnagyobb. Ezek közül remélhetőleg a disznótelepekhez nem sok szerencsénk lesz, a rizsföldeket viszont nehezen tudjuk majd elkerülni.

No de ez még csak a bemelegítés. Lombok szigetén állítólag a malária (váltóláz) is előfordul(hat), ami ellen - a közhiedelmmel ellentétben - egyáltalán nem létezik védőoltás. Gyógyszerek vannak a megelőzésére, ezeket azonban hosszú hónapokon át nem ajánlatos szedni, mert szétbasszák a májat. Ezzel együtt Lombokon el lehet kerülni a maláriaszúnyogokat ha az ember nem kommandózik éjszakánként a susnyásban az esősévszak közepén. Egy másik betegséget a Dengue-lázat viszont fényes nappal a városi pocsolyákból kikelő szúnyogok terjesztik. Ez ellen nemcsakhogy védőoltás, de tulajdonképpen gyógyszer sincs. Egyik forrásunk konkrétan el is kapta, de túlélte, úgyhogy mi is bízunk az egyszázalékunkban.

Ha mégis kikapnánk a Dengue lázat vagy valami más trópusi meglepetést, a legjobb ha olyan betegbiztosítással rendelkezünk, amely szükség esetén a Szingapúrba szállításunk költségeit is fedezi (normális kórház állítólag legközelebb ott van). Végül is a biztosítás megkötése bizonyult ily módon a legvastagabb tételnek. Én végül az AXA biztosítót válaszottam, ők kínálták az egyik legolcsóbb csomagot, de így is egy kövér tízessel drágább volt a buli mint a repjegy.

Keleti kényelem: A szállás kapcsán a költégvonzatokon túl, valszeg néhány idehaza megszokott kényelmi tartozékról is le kell majd mondani. Ezek közül messze a legfenyegetőbbnek az angol wc-k Indonézia területén várható totális hiánya tűnik. Ez majd különösen az előre bekalkulált - a betegségek között éppen ezért fel sem sorolt -szigorú harcifosások idején ad majd okot bosszankodásra. Indonéziában állítólag a melegvíz sem nagyon dívik, bár a trópusokon a hidegvíz is langyos. Ennél nagyobb para a légkondi megléte vagy hiánya. A légkondi a lakásbérleti díjakat meghatározó egyik legfontosab tényező, és nélküle az ország egyes részeinek (pl. konrétan Djakartának) a klímája állítólag elviselhetetlen.

Kaják. Harcifosás. Amúgy majd meglátjuk milyen. Ja és állítólag hihetetlenül olcsó.

Társaság: A jelentkezők névsorának átböngészése után úgy tűnik, hogy a darmasiswa ösztöndíjasok legnagyobb része - nem túl meglepő módon -távol-keleti országokból érkezik, úgy mint: Kína, Japán, Thaiföld, Fülöp szigetek. Ami ennél jóval meglepőbb, hogy létszámukat tekintve jelentős csoportot alkotnak a fekete-afrikaiak, ők főleg olyan jelentősebb muszlim népességű országokból érkeznek mint Nigéria, Tanzánia, Elefántcsontpart. Mint ahogy már említettem az európaiak közül a legnépesebb kontingenst a magyarok képezik. Bár kishazánk fiainak és lányainak külföldön egymás iránt tanúsított legendás - és már általam is sajnos megtapasztalt - taplóságából kiindulva ez nem biztos, hogy annyira jóhír. Na majd meglátjuk. Nyugat-Európából amúgy nem túl sokan jönnek, viszont lesz még jópár diák az USA-ból, Latin-Amerikából és Ausztráliából. Amúgy mindez inkább csak statisztikai szempontból érdekes, mivel az egész társaság csak az első djakartai felkészítő hét alatt lesz így együtt. Utána már végül is az számít, hogy kikkel kerülsz egy egyetemre. Mi még egyenlőre azt sem tudjuk biztosan melyik egyetemen leszünk, úgyhogy erről majd akkor.

Helyi arcok: Erről is végletesen eltérő véleményeket hallottunk forrásainktól. Volt akinek az indonézek nem lopták be túlságosan magukat a szívébe. Másvalaki szerint viszont annyira jófejek, hogy majd egyből "medencés kertpartikat szerveznek a tiszteletünkre, ahova beszervezik a legjobb p*nákat". Hát így legyen!

Najólvan gyerekek, ennyit előljáróban. Aug 26.-án felszedjük a horgonyt. Az első egy-két hétben valszeg kisebb gondom is nagyobb lesz annál mint, hogy ezt a blogot frissítsem, de aztán majd csapatom a frankóságot. Csak győzzétek kivárni!

Hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keres a lóf*sz a lakodalomban? Mi a túrót akarunk mi éppen Indonéziában? A válasz röviden: DARMASISWA.

Olenkával már hosszú ideje latolgattuk, hogy lehetne összehozni egy hosszabb időtartamú együttes külföldi tartózkodást távkapcsolatunk hosszú és gyötrelmes várakozásokkal teli két éve után. Mivel, mint azt sokan sejtik rólam, a munka nem az én világom, a "menjünk ki melózni egy évre Amerikába" - lengyel diákok körében egyébként roppantul népszerű - opcióját hamar elvetettük. A különböző tanulmányi ösztöndíjak közül először legkézenfekvőbbnek, természetesen az Erasmus tűnt. De aztán kiderült, hogy az egyes európai egyetemek Erasmus szervezésének gyakorlata még korántsem olyan szinten harmonizált mint az uborkák görbülete. A varsói egyetemen ősszel kell beadni a jelentkezéseket, az ELTE BTK-n tavasszal és nagyon valószínűnek látszott, hogy nem lesz olyan helyszín ahova mindketten tudunk jelentkezni (mint aztán tavasszal kiderült az Eltés desztinációk senki által nem várt kibővülése miatt lett volna ilyen helyszín, de akkor már eső után késő bánat). Az Erasmuson kívül persze vannak még mindenféle Möbös és nem Möbös ösztöndíjak, ezek megszerzésének feltétele viszont valamilyen tudományos kutatás és/vagy az akadémiai körökkel ápolt meghitt kapcsolatok. Ez sem tűnt tehát igazán járható útnak.

 Ekkor merült fel először komolyabban, hogy megjátszuk a Darmasiswát. Én először Katona Noémitól hallottam róla, aki részt is vett rajta, sőt mi több túlélte! Sőt mi több tetszett is neki. Hasonlóan biztató szellemben nyilatkozott róla másik forrásunk Kepes Júlia. Nem könnyű egy mondatban összefoglalni, hogy mi is a Darmasiswa program. Első közelítésben egyfajta tanulmányi ösztöndíjnak tűnik, mely azonban valójában az indonéz állam részéről inkább valamiféle, ösztöndíj formájába burkolt országimázs kampány. Mottója akár így is hangozhatna "Tárjuk szélesre egyetemeink kapuit a külföldi fiatalok előtt és ismertessük meg velük hazánk kultúrális örökségét és sokszínűségét! Ők majd jó hírünket viszik ezután szerte a világban!" Ennek jegyében a programban résztvevő külföldi diákok olyan egyetemi kurzusban merülhetnek nyakig mint pl. balinéz táncok, gamelán zene (tradicionális indonéz zenei stílus, melynek érdekessége, hogy kizárólag ütős hangszerekkel adják elő) és a híres-neves wayang-kulit, azaz bábokkal előadott indonéz árnyjáték. Ebből a szigorú kultúrális felhozatalból számomra egyedül az indonéz nyelv tanulása tűnt vállalható projectnek. Esetemben tehát az elkövetkező 9 hónapban indonéz nyelvórák képezik majd  az ürügyet a kinntartózkodásra (aztán lehet, hogy még vmi szakdolgozat is kisül a dolgoból, ki tudja?).

Azt nem tudom pontosan hány országból lehet jelentkezni a Darmasiswa programra. Magyaországról és Lengyelországról biztos. De ahogy láttuk, Latin Amerikától Japánig a világ minden szegletéből érkeznek diákok. A jelentkezésnek nincs különösebb előfeltétele (talán csak egyetemi hallgatói jogviszony vagy diploma, de ebben sem vagyok biztos), tehát bárki aki kedvet érez magában egy év Indonéziához csak jelentkezzen bátran, tuti elnyeri a Darmasiswát. Valamilyen rejtélyes oknál fogva egyébként úgy tűnik Európában messze nálunk a legnépszerűbb a program. Magyarországról több mint ötvenen (!) mennek, szerintem többen mint a többi európai országból összesen (Lengyelorszából pl. össz-vissz ketten). Azt sem tudom, mennyi a magyarországi keretszám, de nem hallottam olyan emberről aki jelentkezett és nem nyerte el. Az már más kérdés, hogy hova...

Úgy működik a dolog, hogy erről a honlapról: darmasiswa.diknas.go.id ki kell választani a kb. 50 indonéz egyetem közül 3 szimpatikusat, majd az ember elnyeri az ösztöndíjat egy negyedik helyszínre. Részünkről ugye a koncepció lényege épp abban gyökeredzett, hogy EGY HELYRE kerüljünk. Ki is néztünk e célból 3 egyetemet, a kellemes hely hírében álló jávai Yogyakarta városában. Ehhez képest Olenka elnyerte az ösztöndíjat, a nagyon nem kellemes hely hírében álló indonéz fővárosba Jakartába, én pedig az érintetlen trópusi paradicsom hírében álló Lombok szigetére, Mataram város egyetemére. Ez utóbbival a fennt vázoltak tükrében csak annyi a gond hogy lényegesen messzebb esik Djakartától, mint Varsó Budapesttől...

P*CSÁBA az egésszel! - felkiáltással aztán úgy döntöttünk, hogy a  qrva száját az indonéz bürokráciának, majd egyikünk megpróbálja átszervezni magát ha már kiértünk. Ha pedig ez nem sikerülne folytatjuk a távkapcsolatot ott kinnt is, abban már úgyis nagy a gyakorlatunk. Meg végül is sokat akartunk utazni...Az elvi elhatározás tehát megszületett: a következő tanévre megyünk Indonéziába! De ennek gyakorlai megvalósításához persze még idehaza is sok problémát kellett leküzdeni...