Itt tartózkodásunk közelgő egyhónapos jubileuma arra is kiváló alkalom, hogy az itt megismert helyi arcokból kiindulva, durva általánosításokon alapuló és sztereotip közhelyektől hemzsegő véleményt alkossunk az indonéz emberekről. Milyenek is tehát a helyi arcok?

Mindenekelőtt nagyon szegények. Az indonéz társadalom kilencven százaléka számunkra nehezen elképzelhető mértékű szegénységben éli mindennapjait. A nyomor azért nem olyan szintű mint Indiában, itt nem fetrengenek éhező leprások az utcán. De bizony a helyi lakosság többségének a napi betevő rizsen és valami hajlékon kívül nem sok más mindenre futja. Rita asszony panziójában például rajtunk kívül lakik még öt középiskolai tanár. Az ő fizetésük havi egymillió rúpia (tehát annyi mint a mi ösztöndíjunk, kevesebb mint húszezer forint). A múltkori bejegyzésben olvasható számításokat figyelembe véve könnyen belátható, hogy bizony a szállás és napi kaja kifizetése után, ők sem nagyon ugrálnak a havi fizetésből. És akkor ők itteni mércével mérve még a „középosztály”, a többiek ennél kevesebb pénzért, dolgoznak általában heti hét napot.

Ahogy ez már lenni szokott, létük határozza meg tudatukat. Pontosabban mélységes tudatlanságukat. Ismeretük a világról a zéróhoz konvergál. Utazni például soha nincs lehetőségük, az indonézek többsége jellemzően soha nem hagyja el azt a szigetet amelyiken született. Számomra sokkoló élmény volt amikor néhány kifőzdéssel beszélgetve megvilágosodott, hogy a lombokiak többsége életében nem járt még Balin, ami Mataramból kb. két óra komppal. A külföldiek éppen ezért teljesen lázba hozzák őket. Lombokon meglehetősen gyermekcipőben jár még az idegenforgalom, Mataramban pedig szinte egyáltalán nem találkozni turistákkal. Így aztán amikor végigmegyünk az utcán minden második járókelő elsüti, hogy „Hello Misters!” – az egyetlen angol mondat, ami a lombokiak többsége ismer. Azt is lelkesen tudakolják, hogy honnan jöttünk. Amikor azt válaszoljuk, hogy Hungaria, annak is nagyon örülnek, nem mintha halvány fogalmuk is lenne arról merre van – úgy általában két külföldi országot ismernek, Amerikát és Ausztráliát. A lányok persze nem mernek hozzánk szólni, de ők is vihognak ezerrel.

Segítőkészségük sok esetben már kimondottan alázatos, szolgai jelleget ölt: ellentmondani például láthatólag nem szeretnek. Ha megkérdezzük mondjuk „Közel van-e a kikötő?”,  tuti azt válaszolják: „Igen, közel” aztán gyalogolhatunk tíz kilómétert. Ha azt tudakoljuk „Nyitva lesz holnap ez az üzlet?”, a válasz megint csak „Igen, nyitva” aztán persze, hogy zárva egész héten.  Agresszivitást a részükről szinte sohasem tapasztalni, megbízhatatlanságot és gyerekes hazudozást viszont sajnos lépten-nyomon.

Amennyire kedvesek és naivak az egyszerű emberek, úgy az is jól megfigyelhető, hogy amint valakinek kicsit már magasabb a társadalmi pozíciója ill. a vagyoni helyzete, akkor a taplósága is hatványozott mértékben fog növekedni. Ezt lemérhettük személyes kedvencünk Mr. X. és beosztottjainak példáján. Ez utóbbiak kb. csak suttogva merték kiejteni Mr. X. nevét és akkor is úgy beszéltek róla mint valami félistenről, akinek délutáni sziesztáját főbenjáró bűn bármivel is megzavarni. Ezzel együtt még nem is az állami szférában a legrosszabb a helyzet. Az egyik warungban például szemtanúi voltunk, hogy a tulajdonos valósággal rabszolgaként bánik alkalmazottaival. Az egyik felszolgáló csajszi, suttogva mondta el nekünk, hogy egy olasz ngo-s tanította pár mondatra ingyen angolul. Mégis fél velünk beszélni, mert a főnöke megtiltotta (!), hogy külföldiekkel szóba álljon, és hogy angolul tanuljon.

Az osztályharc tehát fokozódik. A mindennapi viselkedéskultúra is tartogatott számunkra néhány meglepetést. Mint azt megállapíthattam Indonéziában (de nem csak itt, hanem Malajziában is és valószínűleg egész Kelet-Ázsiában) teljesen elfogadott dolog nyilvános helyen hangosan böfögni, orrottúrni, köpködni. Európai szemmel nézve különösen bizarr szokás, hogy az indonéz férfiak legalább a hüvelyk és kisujjukon – de van úgy, hogy min a tíz ujjukon – hosszúra növesztik a körmüket. Csak találgatni tudtunk, hogy ennek vajon praktikus – lásd orrtúrás – avagy esztétikai megfontolások állnak-e a hátterében. Mataramban egy olyan férfit is láttunk, akinek – bár egyéb vonatkozásokban láthatólag, nem volt transzvesztita vagy homokos – hosszú, pirosra festett körmei voltak.

Mindezekkel szemben felháborító tettnek számít, ha például bármiért is balkézzel nyúlunk. Még a helyi viszonylatban igen felvilágosult arcnak számító Mr. Darman is igen rossznéven vette, amikor bal kézzel nyúltam a repülőjegyért (amúgy balkezes vagyok, tehát mindenért balkézzel nyúlnék először).

Lombok lakossága amúgy a közepesen hardcore iszlám vonalat követi. A csajok nagy része itt is fejkendőben nyomul, napi egyszer legalább mindenki elmegy a mecsetbe. Ami meglepett, hogy Indonéziában is mindenki milyen komolyan veszi a ramadán havi böjt betartását (aminek lényege, hogy enni és inni csak sötétedés után lehet, napközben tilos, mindezt egy hónapon keresztül). Amilyen mázlink volt a ramadán ebben az évben pont szeptember hónapra esik, tehát az amúgy sem könnyű kezdetet még ez is megnehezítette. Végül gyakorlatilag mi is böjtöltünk, mert napközben a meki kivételével minden kajálda zárva tartott és lehetetlen volt ételhez jutnunk. Ezt még egyébként egész jól lehet viselni, ami igazán durva, hogy a helyiek nem is isznak napközben a harminc fokos hőségben. A kedvencünk a témában mindazonáltal az egyiptomi idegenvezetőnk, aki lelkesen bizonygatta, hogy mennyire egészséges a ramadán, ő sem iszik semmit napközben, amikor a sivatagban idegenvezet, ahol kb. félóra alatt egyliter a folyadékvesztés….Tényleg nem vágom, hogy bírják ott ezt fizikailag, főleg a nők, akik még be is vannak bugyolálva és úgy izzadnak mint a szaunában….

Apropó csajok…sokan kérdezték mi az ábra, mert hát Délkelet-Ázsia híresen könnyű terepnek számít ilyen szempontból. Hát nemtom, ízlések és pofonok. Nekem mondjuk az itteni gyereklány típusok nem az esetem. A magyar kollégák viszont ipari szinten nyomják a bepróbálkozást, úgy hogy volt lehetőségem lemérni a csajozási esélyeket. Ennek tükrében  azt tudom mondani, hogy nagyon siralmas a helyzet. A helyi lányok ha minket látnak egyből ezerrel pusmognak egymás között, ha odamegyünk vihogásban törnek ki. De kb. ennyi, ennél tovább nem nagyon lehet jutni. De hát, hogy is lehetne egy ilyen országban, ahol az egyetemista lányok nagy része olyan koleszban lakik, ahonnan az esti ima után már ki sem szabad menniük az utcára. A hinduknál csak annyival jobb a helyzet, hogy ott a csajok nem hordanak fejkendőt. De úgy általában semmivel sem kevésbé konzervatívok, sőt tulajdonképpen ők egy sokkal zártabb közösség, mint a muszlimok. A leginkább modern életvitelűek állítólag megint csak a kínaiak, de hát belőlük Mataramban meg eléggé kevés van…Szóval azt tudom mondani, hogy aki csajozni akar az inkább hagyja a p×csába egész Indonéziát és menjen inkább Thaiföldre vagy Ukrajnába!

Aki viszont brutál kalandokra vágyik jöjjön ide. Vagy legalábbis olvassa ezt a blogot. Folyt köv. 2008 Lombok X-treme X-pedtion

(Most kb. 2 hetig nem lesz frissites, mert belevetjuk magunkat a lomboki osvadonba, megmasszuk peldaul a 3800 meter magas Gunung Rinjani vulkant. Ha tuleljuk a blog folytatodik).