Szumátrától Pápuáig

 

Az indonéz konyha úgy általánosságban a leggyengébbnek számít egész délkelet-ázsiában, talán még a Fülöp-szigeteki van vele egy szinten. Ennek oka igazi rejtély, hiszen itt is megteremnek mindazok az alapanyagok és fűszerek, melyek olyan remekké teszik a kínai avagy thai konyhát. Indonéziában ezzel szemben sajnos alig képesek valami normális ételt összehozni. Mikor az előző bejegyzésben az indonéz konyha kapcsán a rizs egyeduralmáról írtam, kissé felületes voltam. Mint arra azóta rájöttem, az indonéz konyhát inkább egy triumvirátus uralja. Ebben a szentháromságban persze az Atya továbbra is a rizs, AZ alapkaja, a legszegényebbek ill. a falusiak tényleg szinte kizárólag ezt eszik. A Fiú, a XX. Századi indonéz modernizáció legsikeresebb vívmánya, mely mára a rizs legkomolyabb riválisává nőtte ki magát: az instant tésztaleves. Sokáig találgattuk, hogy van az, hogy itt az összes tésztás ételnek ugyanaz a kellemetlen műanyag íze van. Aztán rájöttünk, hogy Indonéziában a mie goreng (sült tészta) variációi és a különböző levesek valójában mind ugyanabból a fajta zacskós tésztalevesből készülnek. Ez egyben arra is magyarázatul szolgál, hogy miért borítják az ország minden négyzetméterét, az instant leves eldobált műanyag zacskói. A mindent átható Szentlélek pedig a chilipaprika. Bár az újkorban, Kolombusz és Magellán idején, éppen a mai Indonézia keleti felét, többek között Lombok és környékét emlegették úgy mint a legendás „Fűszer szigeteket”, a mai indonéz konyhában a fűszerezéssel sincsenek a toppon. Pontosabban két véglet van vagy teljesen ízetlen az étel, vagy telekúrják méregerős chilipaprikával. Azt, hogy mennyire központi szerepet játszik a chili a régió konyhájában, kellően megvilágítja, hogy maga a „lombok” szó is chilipaprikát jelent sasak nyelven. A chilit amúgy szeretjük, tiszteljük, sőt kimondottam gyógyhatású készítménynek tartjuk. Nem viccelek (sosem szoktam): a chilinek tényleg van egyfajta baktréiumölő hatása. A légkondi okozta megfázások és torokfájás esetén pl. a legjobb torokfertőtlenítő. De kezdjük gyanítani, hogy a harcifosást is alighanem a chili bélfertőtlenítő hatásának köszönhetően úsztuk meg eddig. Ahogy mondani szokás: az indonéz chili tényleg kétszer csíp, sőt háromszor is, ha nem vigyázunk és belelépünk, ami a mandiban könnyen előfordulhat. 

 

A helyi kifőzdékben, a warungokban kapható fogások tehát a rizs, a tésztaleves és a chili kombinációiból állnak össze. A csirkeshús ill. a hal inkább csak dekorációs elemként van jelen, bár annak meg nem túl szép. A warungok érdekessége egyébként, hogy rendszerint egyféle ételre specializálódnak. Vannak nasi gorenges (sült rizs) és mie gorenges (sült tészta) warungok, vannak ahol kizárólag különféle tésztalevesek (bakso) kaphatóak. A bakso levesben rendszerint felbukkannak májgaluskának látszó tárgyak is, melyek összetételét azonban mindezidáig nem mertük analizálni. A sate warungokban pedig a rizs mellé az „indonéz rablóhúst” adják. Na azért ne vizionáljunk óriási nyársakra tűzött ökröket: a sate húrkapálcákra húzott félkörömnyi csirkehúscafatokból áll, amit még megforgatnak valami elég bizarr édeskés-égett ízű földimogyoró szószban. Elég népszerű még Lombokon, hogy fiatal csirkéket, már nem kiscsibéket, de még nem is kifeljett példányokat, egészben megsütnek nyárson, aztán csőröstül-karmostul mindenestül megesznek. Jó étvágyat!

 

Az indonéz élelmiszerüzletek választéka is tartogat néhány kellemetlen, és jóval kevesebb kellemes meglepetést az európai utazónak. Mint ahogy már írtam, mivel ezen a vidéken nem termesztik az Európából ismerős gabonaféléket, ezért a pékáruk (normális kenyér, kifli, zsömle) teljesen hiányoznak a boltokból. Egyedül valami borzasztó holland toast kenyér féleség kapható aminek viszont édes (!) íze van. A tejtermékek is hiányoznak, mivel a trópusokon a tej hamar megromlik. A helyiek nem is isznak tejet egyáltalán. Ezek után már kevéssé meglepő, hogy sajtokat, joghurtokat vagy éppen felvágottat sem érdemes keresni a matarami üzletek polcain. Az indonéz élelmiszeriparnak általánosságban nagy átka, hogy itt a rizsen kívül szinte mindent kizárólag exportra termelnek. Így fordulhat elő, hogy bár Lomboknon kiterjedt ültetvényeken folyik kakaó termesztés, normális csokit sem lehet kapni a boltokban egyáltalán, ami nekem különösen személyes szívfájdalmam. Érdekes módon óriási a választák viszont chipsekből. A chipset a helyiek amúgy főfogásként fogyasztják, a nasi gorenget pl. gyakran chipssel eszik. A chips itt nem krumpliból készül, hanem rákból (!). Baromi sós és állítólag olyan sok folyadékot von el a szervezetből, hogy ha nem iszunk mellé vizet akkor kiszáradást is okozhat.

 

Azt gondolhatnánk, hogy trópusi gyümölcsökből is biztosan bőséges a kínálat. Ezzel szemben  a gyümölcstermesztés is elsősorban exportra megy. Mataramban igazából egy olyan piac van a kikötőnél, ahol nagyobb mennyiségben árulnak gyümölcsöt. A mi környékünkön pl. egy darab gyümölcsárus vagy zöldséges sincs. Amúgy még a banánhoz lehet a legkönyebben hozzájutni, bár azt itt igazából nem is veszik gyümölcsszámba. Leggyakrabban olajban sütve vagy kirántva fogyasztják. Az indonéz banán egyébként kb. feleakkora vagy még kisebb mint az otthoni. Az íze viszont sokkal intenzívebb, sőt finom illata is van! Az ananász is sokkal jobb mint odahaza, nekem személy szerint ez itt a kedvenc gyümölcsöm. Szintén finom a mangó, bár ennek már van egy enyhén samponos mellékíze (érdekes módon egyébként a legtöbb trópusi gyümölcsnek van valamiféle tusfürdős bukéja). Kaphatóak aztán olyan gyümölcsök is, amikkel soha nem találkozhatunk Európában. Pl. a jackfruit, ami itt egészen közönségesnek számít, minden második útszéli fán ez terem. Óriási rücskös zöld termés, némelyik nagyobb mint egy dinnye. Ha megnyitják, belül tele van olyasmikkel amik leginkább kis sárga hagymákra emlékeztetnek, de egész finom savanykás ízük van. Van egy olyan fura kis körte vagy hagyma alakú kis gyümölcs aminek a nevét sem tudom. Kívül mintha kígyóbőr borítana és száz százalékig samponízű fehér húsa van. Minden idők legbüntetőbb gyümölcse azonban a durján. Nem is értem, miért nem hallani róla Európában, annyira iszonyú. Itt Indonéziában egyébként a nyugati turisták körében kimondott rémtörténetek keringenek a durjánról. Állítólag, ha alkoholt iszunk mellé akkor toxikus anyagok szabadulnak fel belőle és halálosan mérgező lehet. Ennek a sztorinak már hallottam egy másik verzióját is szénsavas italokkal. Nem tudom mi ebből az igaz, mindenestre a durján enélkül is épp elég borzasztó. Kb. sárgadinnye méretű tüskés termés, ami ha állni hagyják néhány nap alatt magától szétnyílik és feltárulnak óriási magjai. Elvileg a magokat borító kocsonyás burok az ami ehető. Mi lenyelni sem bírtuk, leírhatatlan íze van! Mondjuk ha egyszer legyártanák a fokhagymás sampont az kb. ilyen lenne, egész pályás letámadás az ízlelőbimbók ellen!

 

Végezetül még néhány szót a bűnös élvezeti cikkekről. Bár én nem élek vele, az indonéz cigaretta állítólag jó minőségű és olcsó. Lombok síkabb keleti és déli területein kiterjedt dohányföldek is vannak. Az alkoholos italok közül az üzletekben egyedül sört kapni. Az ország élelmiszeriparának általános állapotához képest az indonéz Bintang sör meglepően jó minőségű. Nem túl keserű, még én is le tudom nyelni, ez a mutatvány pl. a hazai Dreherrel sohasem sikerült. Töményeket csak a szállodákban kapni. A falvakban viszont rizsből ill. az egyik fajta pálmagyümölcsből házilag erjesztenek alkoholos italokat. Egyszer én is bekóstoltam a helyi pálmabort, meglepően hasonlít az íze az igazi boréhoz csak kicsit édeskésebb. Soma barátunk be is ruházott egy palackra. Másnap reggel óriási robbanásra ébredtünk. Komolyan, már azt hittük, hogy valami helyi radikál arcok aknavetővel betámadták a panziót. Aztán kiderült, hogy olyan durván erjedt a jóféle lomboki muskotályos, hogy az robbantotta szét a palackot, beterítve pálmaboros dzsuvával a kinnt száradó cuccainkat.

 

No hát gyerekek, mostantól kb. két hétig Jáván utazgatunk, ezalatt nem lesz frissités. Addig is azért bírjátok ki valahogy, majd jelentkezünk!