Az előző rész tartalmából: Miután túltettük magunkat a magic mushroom okozta megrázkódtatáson, valamint kihevertük az irdatlan Rinjani tripet Olenka visszautazott Jakartába, ahol reményeink szerint egy-két héten belül meg kellett kapnia az egyéves vízumát, mivel a varsói indonéz nagykövetségen bepecsételt hatvannapos vízuma csak november 2.-ig volt érvényes (akárcsak az én Budapesten bepecsételt vízumom). Abban is reménykedtünk – talán egy kissé naiv módon - hogy végre felveheti majd a szeptember és október havi ösztöndíját amiből addig még nem kapott egy árva petákot sem.

Jakartában azonban az indonéz bürokrácia minden addiginál meghökkentőbb ügyintézési szaltó mortálékat mutatott be. A jakartai egyetemen azt mondták, hogy az ösztöndíja sajnos „késik” és a vízuma sem készült még el. Erre ismét megkísérelt bejutni az oktatási minisztériumba és csodával határos módon ez alkalommal sikerült találkoznia azzal a kissé szétszórt ámde roppant kedves hölggyel, aki a darmasiswa ösztöndíjátutalások és vízum meghosszabbítások legfőbb felelőse. Az ügyintéző asszony kissé értetlenkedve kérdezte, hogy Olenka miért a jakartai egyetemtől követeli az ösztöndíját, hiszen ő a matarami egyetemre jár, a szeptemberi és októberi ösztöndíját is már oda utalták. Így derült ki tehát…mi is? Azt túlzás lenne állítani, hogy végül is jóváhagyták Olenka áthelyezési kérelmét, valójában a minisztériumban sem tudta senki pontosan hogy akkor most melyik egyetemre is jár. Mindenestre valamilyen rejtélyes oknál fogva az ösztöndíját Lombokra kezdték el utalni és innentől kezdve mindenki úgy kezdett viselkedni, mintha ő már hivatalosan is Mataramba járna. Minderről csupán magát a legfőbb érintettet felejtették el informálni…

Na sebaj. Arról persze Mr. Darman is mélyen hallgatott, hogy két havi plusz ösztöndíj érkezett Mataramba. A jó öreg Darmanról időközben lassacskán kiderült, hogy egy pitiáner kis svindler. A mi ösztöndíjukból is több alkalommal megpróbált sikkasztani, ráadásul elképesztően amatőr módon. Szeptember végén például mindenki ösztöndíjából lenyúlt húszezer rúpiát, arra hivatkozva, hogy „levonták a postaköltséget”. Mire közöltük vele, hogy a velünk kötött szerződés szerint kereken havi egymillió rúpiát kell kapnunk és amúgy sem hisszük, hogy Jakartából felnyitott borítékban küldenék az ösztöndíjunkat. Erre felröhögött mondván ,hogy csak „tréfált” és a saját zsebéből előszedte a hiányzó húszezreseket.

A legjobb az egészben, hogy miközben meglop minket, sosem mulasztja el, hogy kioktasson minket az indonéz etikettből. Az egyik vesszőparipája, hogy semmiért se nyúljunk balkézzel. Amikor átadta azt az ösztöndíj borítékot, amiből előzőleg lopta ki a zsét, akkor is rám szólt, hogy jobbkézzel vegyem el…azért nem szívbajos az öreg meg kell hagyni. A másik érzékeny témája az öltözködési kultúra. Mindig szóváteszi, hogy a harmincöt fokban sem illendő rövidnadrágban, neadjúristen szandálban mennünk az egyetemre, ehelyett öltönyt kellene viselnünk. A saját „öltönye” egyébként egy nadrág és egy Mao zubbony szabású ing, melyeknek a színe egy az egyben olyan mint a magyar büntetésvégrehajtásban az elítéltek számára rendszeresített „mákos” formaruha. Hát ha öreg Darmant egyszer végül tényleg lecsukják, mi nem fogunk mellette tanúskodni a tárgyaláson az tuti…

Nos mindezzel elhárulni látszott a legfőbb akadálya annak, hogy Olenka Mataramba kerüljön. Mivel azonban én már megvettem a Jakartába szóló repjegyet, úgy döntöttünk ,hogy nem változtatunk az eredeti terveken: először én utazom Jakartába, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a hírhedt indonéz fővárost és, hogy segítsek Olenkának a költözködésben. Jakartából pedig nem repülővel megyünk Lombokra, hanem először elvonatozunk Yogyakartába, hogy megtekintsük ami megmaradt az egykorvolt dicsőséges jávai hindu-buddhista birodalmakból. Ezután pedig valamilyen buszos-kompos megoldással jutunk vissza Lombokra.

Darmasiswás utazásunk eddigi mélypontja kétségkívül a már korábban megénekelt jakartai orientációs hét volt. Az indonéz fővárosról ekkor szerzett kedvezőtlen benyomásaimon az itt eltöltött újabb öt nap sem javított sokat. Jakarta tulajdonképpen ugyanolyan mint Mataram csak éppen hússzor akkora. Még pontosabban fogalmazva: olyan mintha egymás mellé tennénk húsz Mataramot. Ugyanazok a járdanélküli utcák, hiányzó csatornafedelekkel, ugyanazok a szójaolajtól és rohadó haltól bűzlő varungok. Minden városrész közepén egy gagyi bevásárlóközpont, benne a kötelező McDonaldsal. Sehol egy kirakat, sehol egy szép épület, sehol egy park…A különbség összesen a közlekedés volumenében érzékelhető: jakartai utcáin permanens közlekedési dugó van, a külső városrészekben is. Az úttesten autók és motorbiciklik egybefüggő, tülkölő folyama hömpölyög, az átkelés még tapasztalt versenyzők számára is életveszélyes. A matarami lovaskocsi angkotokat itt az ún. bajay-ok, a háromkerekű motorbiciklis riksák helyettesítik. Ezekben utazva megértheti az ember, mit érezhet a kávébab a kávédarálóban. Fülsiketítően zajosak és nem csak a lelket, hanem a reggelit is tutira kirázzák az utasból. Jakartában ha a város egy tetszőlegesen kiválasztott pontjáról bármelyik irányban elindulunk, biztos hogy néhány száz méter múlva egy kétszer négy sávos középen kerítéssel elválasztott autópályába ütközünk. Ezeken átkelni, gyalogos számára már elméletileg is lehetetlenség, sőt mi több tilos. Itt közlekednek viszont a Jakartában a metró szerepét betöltő „korridor buszok”. A korridor buszok a városi autópályák közepén, számukra leválasztott külön sávon közlekednek. Megállóikat csak egy rafinált beléptetőkapus, gyaloghidas rendszeren keresztül lehet megközelíteni. Nem járnak túl gyakran és jellemzően rajtuk utazva is legalább egy-másfél órába kerül amíg az ember egy átlagos, nem is túl távoli külvárosból bejut a centrumba.

Apropó centrum: mindaz amit az iméntiekben leírtam igaz Jakarta kilencvenkilenc százalékára. A maradék egy százalék az a kétségkívül reprezentatív főútvonal amely mentén csupa új építésű felhőkarcoló sorakozik. Bennük luxusszállodák, bevásárlóközpontok és a külföldi országok nagykövetségei. Teljesen véletlenül ráakadtam egyébként a magyar nagykövetség épületére is. Szigorú acékerítéssel, szögesdróttal és fegyveres kapuőrséggel védett fortress ez is. Szerencsétlen indonéz csórikáim ha elmennek mellette, az épület alapján simán katonai szuperhatalomnak gondolhatják kishazánkat…

Ellátogattunk „a főút” található ultraluxusos bevásárlóközpontok egyikébe is. Itt tényleg olyan tobzódás folyik ami Európában még talán Londonban vagy Párizsban sem. Csupa Gucci meg Luis Vuitton meg mittomén micsoda…A bevásárlóközpont kapcsán van még  egy jó és egy rossz hírem. Ami jóhír: Indonéziában tényleg vannak jó nők, sőt nagyon jók. Ami rossz: ők viszont  magasról szarnak a nyugati turisták fejére. Valószínűleg csak a retiküljük többe kerül mint egy hátizsákos turista egyéves világkörüli útjának teljes költségvetése…Szóval ha csajozni akarunk továbbra is menjünk inkább Ukrajnába.

Ennek a sugárútnak a déli végénél a található a Monument Nasional, ha Jakartának van egyáltalán szimbóluma, akkor talán ez az építmény nevezhető annak. A turisztikai kiadványokban legalábbis a Monas képével hirdeti magát leggyakrabban a város. A független Indonézia első elnöke, a kommunistákkal kacérkodó Sukarno elnök, állítólag a fallikus férfierőt hirdető obeliszkek megszállotja volt. Tele is szórta ilyen emlékművekkel az egész országot, a legnagyobbal természetesen a fővárost Jakartát ékesítette. A Monast körülvevő falakat a magyar szocreál rákosista korszakának stílusát idéző domborművek díszitik, az emlékmű tetejét  koronázó lángnyelvig lift visz fel, az itt kialakított kilátóteraszról pedig a közepesen lenyűgöző jakartai panoráma élvezhető.

A városban látványosságként hirdetik még a régi kikötőnegyedet, az egykori holland Batáviát. Ennél lehangolóbb, roskatagabb szarkupacot még aligha próbáltak meg bárhol a világon „óvárosként” a turistákra sózni.  Legfeljebb annyiban különbözik a város többi részétől, hogy az itteni épületek még az átlagosnál is sokkal rosszabb állapotban vannak, a falaik feketék, szó szerint rohadnak. A városrésznek állítólagosan „holland” jelleget kölcsönző csatornák (amelyek amúgy egész Jakartát behálózzák), itt is tele vannak szeméttel, penetráns bűzt árasztanak, és macska méretű patkányok számára szolgálnak kiváló élőhelyül. A jakartaiaknak láthatólag semmiféle ötlete nincs arra nézve, hogyan lehelhetnének új életet ebbe a negyedbe. Pedig, ha kicsit kipofoznák az épületeket, kitisztítanák a csatornákat, nyitnának egy-két kávézót, kiülős helyet, akár még hangulatos is lehetne…

Jakarta mindazonáltal tartogatott egy-két kellemes meglepetést is. Mindenekelőtt az alatt a két hét alatt, ameddig Olenka küzdött az ösztöndíjáért egész kellemes kis darmasiswás csapat jött itt össze. Leszámítva egy Jan Slota hívő-soviniszta, iszonyatosan buta és arrogáns szlovák picsát mindenki egész jó arcnak bizonyult. Volt itt például egy kimondottan intelligens brazil pár, akik igazán megdöbbentő sztorikat meséltek Rio-ról és Sao Paolo-ról. Elmondásuk  alapján Jakarta ezekhez képest, már-már szinte idillikus helyként, mint a béke szigete tűnt fel. Jakartában tanul darmasiswásként egy német lány, Samia is, aki ha jól értettük a jelenlegi német igazságügyminiszter lánya. Ő maga buzgó emberjogvédő aktivistaként érkezett Indonéziába, moralizáló fejtegetései az indonéz emberi jogi helyzetről és az idegen kultúrákkal  szembeni tolerancia szükségességéről (pl. WC vs. mandi kérdés) csak úgy másfél-két óra múlva kezdtek kifejezetten fárasztóvá válni.

Így aztán végül bármilyen hihetetlen, a végén egész elszontyolodtunk amikor is búcsút kellett intenünk Jakartának és elindultunk Yogya felé, ahol valaha az ősi jávai birodalmak szíve dobogott…

(Az elso kepen bajayok lathatok, a masodikon a centrum egy reszlete, a harmadikon a jakartai magyar erod, a negyediken Olenka fallikus szimbolum tarsasagaban, az otodiken pedig Old Batavia egy kis meghitt szeglete)