(Mindenki megnyugtatása végett: Bár ez a bejegyzés nem erről fog szólni, igen Olenka már itt van hétvége óta. Azóta már össze is vesztünk egyszer mint állat. Aztán kibékültünk. Hát így megy ez.)

Nos emberek, akárhogyan is, de lassan már egy hónapja itt tengetjük magunkat Indonéziában. Eljött tehát a számvetés ideje: mit, merre, mennyiért? Ki lehet-e jönni az ösztöndíjból, és megéri-e a dolog anyagilag, meg úgy egyáltalán? Röviden: milyen itt élni?

A darmasiswások elvileg egy hónapra 1 millió indonéz rúpia ösztöndíjban részesülnek. Ebből még nem láttunk egy fillért sem, de a veteránok azt  mondták, hogy az első havi ösztöndíj mindig késik. Cserébe még a jakartai orientációs hét alatt hozzánkvágtak 500 000  rúpia ruhapénzt. Csak viszonyításképpen. 1 dollár = 9000 rúpia. 1 euró = 13 000 rúpia. Az indonéz rúpia, tehát nem egy világverő valuta. A havi ösztöndíjunk tehát kb.75 eurónak ill. 100 dollárnak felel meg (itt a dollár erősebb valutának számít mint Európában). Mire is elég ez?

A szállás: Rita asszony panzójában egy kétágyas szobáért két embernek egy hónapra összesen 750 000-et, tehát fejenként valamivel kevesebb mint 400 000-et kell fizetnie. Fajlagosan tehát a szállásköltség baromi olcsó, kevesebb mint a felét teszi ki az ösztöndíjunknak. A magyarországi lakásbérlet ill. szállodai szoba árakkal összevetve meg kimondottan röhejes (egy hónapra kevesebb mint 8000 forint). A szobánk amúgy tágas, van saját fürdőnk – akarom mondani mandink is. Az már más kérdés, hogy Rita asszony a szobakiadáshoz kapcsolódó szolgáltatások terén nem erőlteti meg magát túlságosan: szabályosan könyörögni kellett neki, hogy cserélje le a koszos ágyneműt. A szobánkat pedig nem hajlandó kitakarítani még pénzért sem. Ezt nekünk kellett elvégezni a világ legundorítóbb felmosórongyával.

A kaja: Gyuri és Soma pajtásom a low-budget étkezés hívei, tehát olyan helyekre járnak kajálni, melyek még indonéz viszonylatban is olcsók. Többször is velük tartottam, ezáltal képet alkothattam róla mivel is laknak jól az indonéziai szegények. Nos: nem laknak jól. Vagy lehet, hogy ők igen, de mi biztos nem. A warung-oknak nevezett olcsó indonéz kifőzdék jellemzői: a kiszolgálás csigalassúságú, az adagok lehetetlenül kicsik, az ételek siralmasan egyhangúak  Az indonéz alapkaja a rizs. Lényegében kizárólag rizst esznek, minden más összetevő csak halvány nyomokban lelhető fel. A leggyakoribb fogás az ún. nasi goreng (szó szerint fordítva sült rizs). Ez lényegében fűszerezett, pirított rizs ami önmagában nem is rossz dolog, kár, hogy az indonézek semmilyen értelmes feltétet nem képesek rá kitalálni. A hangzatos nevű nasi goreng spesial pl. annyiban különbözök a sima nasi gorengtől, hogy adnak hozzá még egy csoffadt tükörtojás szerűséget. Ugyanezen kajáknak megvan a tésztás variációja is mie goreng ill. mie goreng spesial néven. A hús itt a legnagyobb luxus. Még a drágább helyeken sem lehet hozzájutni (legalábbis itt Lombokon nem) egy normális szelet húshoz. Ha csirkével kéri az ember a nasi gorenget valszeg kap egy kis darab bőrt és csontot. Aztán ha meglátja az iszonyatosan mocskos, szó szerint szemetet evő alien szerű csirkéket, úgyis elmegy tőlük a gusztusa. A szemétben guberáló csirkéknél már csak a másik kapható húsféle, a rohadó halak  gusztustalanabbak. A warungos étkezésnek azért két előnye ezzel együtt megvan: 1 tényleg hihetetlenül olcsó! Egy-egy nasi gorengért 3000-5000 rúpia körüli összeget kell fizetni. 3 ember tehát úgy-ahogy de megkajálhat nem egész egy euróért!!! 200 forintért könyörgöm! A másik: ez az indonéz trip eddigi legnagyobb meglepetése. Akármilyen koszlott odúban is kajáltunk eddig, egyszer sem lett harcifosásunk! Emberek itt vagyunk három hete Indonéziában és nincs harcifosásom!!! Impossible is nothing

Mindehhez hozzáteszem: kicsit drágábban, olyan 20-30 000 rúpiáért, normálisabb helyeken is lehet enni gusztusosabban kinéző kajákat és főleg nagyobb adagokat. Egész Mataramban amúgy a McDonalds a legdrágább étterem, a trendi csajok csak idejárnak. A rizs indonéziai egyeduralmát ugyanakkor mi sem példázza jobban, hogy itt még a mekiben is lehet rizst kapni McRice néven! Egy rizsgombóc ami úgy van becsomagolva mint egy hamburger és úgy is harapnak belőle. Messze több fogy belőle mint a krumpliból.

Bolt: A normális bolt még a normális kajáldánál is ritkább jószág. A bolt itt általában egy koszos odút jelent ahol ásványvizet, kólát meg chipset árulnak semmi mást. Egész Mataramban egy valamire való szupermarket található a város büszkeségének számító új bevásárlóközpontban (itt található természetesen a McDonalds is). Ennek árai bizonyos termékek (pl. gyümölcslé) vonatkozásában majdhogynem megegyeznek a magyarországiakkal. Vannak olyan élelmiszerek is, amikhez egész Indonéziában lehetetlenség hozzájutni. Nem ismerik például a kenyeret, nincs semmiféle pékáru (zsömle, kifli). Nem is gondoltam volna, hogy ezek mennyire tudnak hiányozni az embernek. Mivel nincs kenyér, nincsenek felvágottak és sajtok sem. Mivel a tej a trópusokon nagyon hamar megromlik, néhány borzasztó tartóstej szerűséget leszámítva tejtermékek sincsenek. Más kérdés, hogy ha lennének akkor sem tudnánk őket hová rakni, mert hűtőszekrényünk az természetesen nincs. Mindezek után figyelmesebb olvasóimban joggal merül fel a kérdés: ha mindezek a termékek hiányoznak az indonéz háztartásokból, akkor vajon mit esznek a helyiek pl. reggelire? Na mit, hármat találhattok! Hát természetesen rizst, basszameg! Rizs és rizs, mindjárt behányok…sürgősen váltsunk témát!

Mosoda: Fajlagosan szintén nagyon olcsó szolgáltatás. Nekem legalábbis 20 000 rúpiát bőven megér, hogy korrektül kimossák a cuccaimat és nem a mandiban kell birkóznom a szennyessel.

Internet: szintén olcsó kb. 3-5000 rúpia egy óra. Viszont baromi idegesítő hogy Lombokon mindenhol iszonyat lassú az internet. Nagyobb mennyiségű fényképet feltölteni egyenesen lehetetlenség. Fényképeket majd Jakartából próbálok meg felrakni. Esetleg Baliról ha eljutunk oda.

Utazás: na ez az ami viszont nem olyan nagyon olcsó. Egy Jakarta-Mataram belföldi járatra szóló jegy legkevesebb egymillió rúpia. Ez különösen a szállásköltséggel összevetve igen nagy összeg. Tehát aki darmasiswásként nemcsak a neki kijelölt városban szeretne ücsörögni, hanem utazgatni is akar, mint pl. mi, az biztos, hogy csak az ösztöndíjból nem tudja ezt megoldani. A városon belüli ankotozás 3000 rúpiát kóstál. Az ankotoskkal azonban résen kell lenni. Az pl. alap, hogy ha külföldiek vagyunk és nem kereken 3000 rúpiát adunk, akkor a nagyobb pénzből nem akarnak visszaadni. Na ilyenkor jön jól Gyuri perfekt indonéz nyelvtudásával és nagykésével.

Mindent összevetve Indonéziában tényleg nagyon kis pénzből, kevesebb mint havi húszezer forintból meg lehet élni. Ugyanakkor a minőséget itt is meg kell fizetni. Persze az európai árakkal összevetve még így is minden olcsó, ugyanakkor az ösztöndíjunkhoz viszonyítva a jobb kajáldák és főleg az utazás kimondottan drágák. Szóval aki pusztán az ösztöndíjából akar kijönni, annak nagyon basic szintre kell leszorítania az igényeit, és nem fog látni az országból semmit. Vannak persze olyanok mint pl. a madagaszkári kollégák akiknek nincs is nagyon más választásuk.

A darmasiswa tehát jó lehetőség, ha szeretnénk világot látni és még van egy kevés saját pénzünk, amivel kipótoljuk az ösztöndíjat.  De persze még ennél is sokkal jobb, ha kurva sok saját pénzünk van, nem kell semmiféle ösztöndíjra várnunk és kilóra megvehetünk bármit, ami megtetszik nekünk.