Történetünk fonalának gombolyítását, ott hagytam abba, hogy Olenka megérkezett Mataramba. Ezzel persze még minden probléma nem oldódott meg: két nappal ezután például egy bankautomata benyelte a kártyámat. Szerencsére ezt Gyuri, Soma és Mr. Darman hathatós közreműködésének köszönhetően már másnap sikerült visszaszerezni. Aztán átestem egy enyhe torokgyulladáson, aki volt már megfázva nyáron, az sejtheti hogy kevés idegesítőbb dolog létezik, mint náthásan kóvályogni a trópusokon. A mandinkban felnövekedett az első szúnyoglárva generáció – kiderült ugyanis, hogy az a fekete mutra ami szépen csendben, gyűlt a mandink aljában, nem homok volt mint hittük, hanem szúnyogpeték tömege. Ezután brutálisan lesavaztuk az egész fürdőszobát, arra pedig azóta is nagyon ügyelünk, hogy a mandiban egy csepp víz se álljon. Mindezek tetejébe már érezhetően közeleg az esős évszak. Mataram klímája mindez idáig meglepően kellemes volt: ahhoz képest, hogy majdnem az egyenlítőnél vagyunk, egyáltalán nem volt melegebb, mint nálunk nyáron, sőt a tenger felől, mindig friss szellő fujdogál. Mostanában viszont egyre fülledtebb a levegő, és minden második nap óriási zápor kerekedik délután.

Történtek persze jó dolgok is velünk. Mindenekelőtt véget ért az életünket megkeserítő ramadán. Az idul fitri ünnep alkalmából, még Rita asszony is vendégül látott minket egy ünnepi reggelire – itt ugyanis ünnepi reggeli van és nem vacsora, mint nálunk karácsonykor. Ismét nyugtázhattuk magunkban, hogy Indonéziában bizony még a gazdagok asztalára is nagyon szoftosan mérik a húst, a kaja pedig úgy általában itt sem volt kevésbé büntető mint a warungokban – azt hiszem a kajálásnak, mint ittlétünk egyik központi problémájának szentelek majdmég egy önálló bejegyzést. A ramadán utáni  vidám hangulatot még fokozza, hogy kiderült: a madagaszkári arcok zenei őstehetségek. Jellemzően nem mennek sehova, ezért a napjuk nagy része azzal telik, hogy a szobájukban madagaszkári malgas dalokat énekelnek. Reggelenként rendszeresen  arra ébredünk , hogy a srácok kánonban (!) nyomják a hazai slágereket.

Megkezdődött továbbá az egyetem. A tapasztalt darmasiswásoktól már sokat hallottuk, hogy nem érdemes otthoni szintű egyetemi oktatást várnunk. Ami persze, megintcsak erősen eufemisztikus jellemzése volt az indonéz valóságnak. A felsőoktatás színvonala itt kb. az othhoni általános iskola 7.-8. osztálynak felel meg. A matekszakosok pl. egyetemen tanulják a törteket. Mint azt Soma barátunk – aki rendkívül élénken kommunikál a helyiekkel – kiderítette, az angol szakosok úgy „tanulnak” angolul, hogy az egyetemi könyvtárban nincs egy darab szótár, angol nyelvű könyv, vagy hangkazetta sem. A könyvekkel Matarmaban, amúgy is hadilábon állnak: az egész városban – ami jó eséllyel azt is jelenti, hogy az egész szigeten -  egy azaz egy darab könyvesbolt található. Itt kizárólag a Korán példányait, imakönyveket, valamint gyermekek számára készült kifestőfüzeketet kapni. Egy példa, ami számomra talán a leginkább megvilágította, az indonéz felsőoktatás helyzetét: mielőtt idejöttem, hajlamos voltam azt hinni, hogy a manapság az egész iszlám világ a izraeli-palesztin konfliktus lázában ég. Ehhez képest még Jakartában az egyik „intercultural dialog” órán Olenka szemtanúja volt, annak, hogy a diákok, nem tudták, mi az hogy Izrael ill. Palesztina, mint ahogy arra sem tudták a választ, hogy Izrael és Palesztina közül vajon melyik a zsidók állama. Igazából arról sem nagyon, volt fogalmuk, hogy kik azok a zsidók. Azt, hogy ez most akkor a zsidók vagy az antiszemiták számára jóhír, döntse el minden kedves olvasóm maga.

A mi indonéz nyelvóráink is kb. abból állnak, hogy a tanár bejön és elkezd indonézül beszélni arról, ami éppen eszébe jut, aztán minndenki annyit ért meg az órából, amennyire már eleve tud indonézül. Egyik egyébként roppant barátságos tanárunk arról tudakozódott másfél órán keresztül, hogy hogyan készül Magyarországon a gulyásleves. A személyes névmásokat, számokat viszont elfelejtették megtanítani…Na sebaj, láthatólag ugyanis a hiányzásokat is pont annyira veszik a szívükre mint a nyelvtan megtanítását. 

Az egyetemet tehát nem érdemes túlzásba vinni. Az igazi bökkenő azonban, hogy itt Mataramban, az egyetemen kívül nem nagyon lehet mást csinálni. Számomra is az utóbbi hetekben kezdett megvilágosodni, hogy itt tartózkodásunk során a legnagyobb problémát messze nem a közlekedés vagy a mandizás de még csak nem is csak a kajálás jelentik majd. Ezek tulajdonképpen apróságok. Az igazi alapprobléma, hogy Mataramban – és alighanem az összes többi indonéz városban is, kivéve talán Balit – az élet borzasztó egyhangú és nyomasztóan UNALMAS. Gyakorlatilag semmiféle értelmes szabadidős elfoglaltságra nincs lehetőség. A városban nincs semmiféle néven nevezhető turistalátványosság, talán néhány nagyobbacska hindu templomot kivéve. Nincs  egyetlen nyugati stílusú kávézó, vagy étterem, bárról vagy diszkóról már ne is beszéljünk. Sétálni sem lehet hol: nincsenek parkok, vagy akár egy sétálóutca – soha nem gondoltam volna magamról, hogy az is hiányozhat, hogy kirakatokat nézegessek. De nincs a városban még egy nyomorult mozi sem. Mint arról már fentebb értekeztem, könyvekhez sem nagyon lehet hozzájutni. TV-nk ugyan nincs, de a warungokban néha lehet találni. Ez alapján ki merem jelenti, hogy Indonézia minden valószínűség szerint felzárkózott a latin-amerikai országok mellé, mint szappanopera gyártó nagyhatalom. AKÁR MIKOR rápillantunk a tv-re kizárólag saját gyártású gagyi sorozatok mennek. Nemtom van-e pl. tévéhíradó egyáltalán. A helyi fiatalok számára a szabadidős programok csúcsát itt tényleg a Meki jelenti. Az éjszakai élet meg kb. abban merül ki, hogy fel-alá száguldoznak a robogókkal és petárdákat durrogtatnak.

Mataramban az idő akkor telik legjobban amikor nem vagyunk ott. Hová is lehet menni innen? Meglehetősen idegtépő átszállós-alkudozós ankotozással kb. egyórányiran fekszik Mataramtól Senggigi Beach. Senggigi tulajdonképp nem egy település, hanem egy kis öblökkel tagolt partszakasz neve. Elvileg ez Lombok szigetének elsőszámú turistaövezete. Hát nem tudom, igaz már nem vagyunk a főszezonban, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy Senggigin bizony jóval többen próbálnak megélni a turizmusból, mint ahány turista van. Az éttermek láthatóan konganak az ürességtől. Igazából két szálloda fest úgy, mint ami ténylegesen is működik. Az egész hely hangulata jól passzol a mostani gazdasági világválsághoz. Mintha valaha nagyszabású fejlesztésekbe kezdtek volna, de aztán lassan mindenki becsődölt es lehúzta a rolót. Az itt lézengő kevés turista derékhadát néhány japán család, egy-két ausztrál nyugdíjas, valamint a világ elől elrejtőzni kivánó homokos párok képezik. Minden nyaralóra jut viszont fejenként vagy tíz helyi „Hello Misters” szuvenírárus, akik kendőket, fafaragást vagy nyakláncokat próbálnak fáradhatatlanul az emberre sózni. Ha viszont sikerül megszabadulni tőlük és bemegyünk a vízbe kicsit búvárkodni, simán lehet például, ilyen kagylókat, vagy ekkora tengericsillagot találni:

A beachelés és búvárkodás regionális fellegvárának, azonban nem Senggigi, hanem a Lombok és Bali közötti tengerszorosban – bár Lombok partjaihoz jóval közelebb – fekvő Gili szigetek számítanak. Gili Air, Gili Meno és Gili Trawangan három aprócska korallsziget. Itt végre tényleg olyan strandokat lehet találni, mint a prospektusokban. Türkizkék tenger, kókuszpálmák és hófehér korallhomok – Senggigin a homok vulkanikus eredetű és inkább sötétbarnás színe van. Az igazi attrakció azonban a víz alatt várja az embert. Búvárkodni búvárigazolvány hiányában nem volt lehetőségünk – a búvárkodást tényleg érdemes egy tanfolyamon normálisan megtanulni, mert nagyon veszélyes móka. Gilin viszont már egy egyszerű szemüveggel és pipával is fantasztikus korallformációkat lehet látni. A korall gyengébbek kedvéért: egy aprócska puhatestű, amely mészvázat választ ki maga köré, és mivel kolóniákban él, a mészvázak összetapadnak és hatalmas alakzatokat formáznak. Némelyik korall kimondottan növényszerű, óriási tengeralatti fákhoz hasonlít. Másoknak az alakja inkább hatalmas gombákra, vagy tányérokra emlékeztet. Van gömb alakú korall és olyan is amelyik leginkább úgy néz ki mint egy óriási emberi agy. A korallok között pedig ezerféle színpompás hal látható. Gilin búvárkodni tényleg olyan, mintha egy óriási akváriumban úszkálnánk. Én pl. még tengeri teknőst is láttam, sőt mi több együtt is úsztam vele vagy egy jó húsz percet! Kár, hogy mindezeket víz alatti fényképezőgép hiányában, sajnos nem tudtuk megörökíteni. Még nagyobb kár, hogy nem tudtunk az igazi búvárokkal mélyebbre merülni. Itt Gilin értettem meg, milyen csodálatos világ lehet a mélytenger. Kissé félelmetes is, ahogy a sekélyebb tengerrész szélére érve, hirtelen feltárul az ember alatt a kék mélység. Olyan mindent átható és erőteljes kékség, amihez foghatót tényleg nem lehet a szárazföldön látni. A mélységben pedig időnként tényleg hihetetlen, legalább borjú nagyságú halak sejlettek fel.

Ezek után nem meglepő, hogy Gili a búvárturista-szubkultúra – korábban nem gondoltam, hogy ilyen is van, pedig van de még mennyire – egyik Mekkája. A búvárok amúgy egy eléggé belterjes és nagyképű kasztként viselkednek, egymás között csak a búvárkodásról beszélnek, a kivülállókkal pedig baromi bunkók és lekezelőek. A búvárturista-szubkultúra tagjai között túlnyomó többségben vannak a holland, skandináv és angolszász nemzetek fiai és lányai. Ennek megfelelően erősen felülreprezentáltak soraikban a tetovált és szőke-rasztahajú férfiak valamint az ocsmány nagydarab nők. A búvárok este sem unatkoznak. Gilin  már működik jópár a nyugati standardoknak megfelelő étterem, halvány nyomokban buli is felfedezhető. Az  igazi helyi specialitás azonban a magic mushroom, amely Indonéziában teljesen legális és Gilin kb. minden második beülős hely ezzel hirdeti magát. Mindenestre elég tréfás egy olyan országban, ahol a jóval enyhébb marijuana árusítását viszont halállal büntetik.

A gomba hatásairól olyan ijesztő rémtörténeteket hallottunk, hogy mi be sem mertük vállalni. Bátor kis bárányunk – nevezzük lengyel nevén Owieczkának - egyik este viszont kipróbálta. Ez alapján azt tudom, mondani, hogy aki kipróbálja a gombát – az igazit és nem az amszterdamban kapható kiherélt változatot – az kösse fel a gatyát. Owieczka kb. este kilenckor tolta be a cuccot, tizenegyig nem is érzett semmit. Ekkor már el is könyvelte magában, hogy ez bizony szart sem ér, és elindult aludni. A gomba ekkor, kb. éjféltől kezdett beütni, Owieczka nem is tudott elaludni reggel hatig. Arra, hogy ez alatt mit csinált később nem is emlékezett, pedig Olenkának nem volt egy könnyű éjszakája miatta. Egyszer pl. amikor reggel négy körül Olenkával óvatlanul elaludtunk ötpercre, Owieczka eltűnt a szobából. Mint kiderült egy szál alsógatyában és mezítláb lesétált a kikötőbe az éjszaka közepén, onnan kellett összeszedni. Reggel persze ebből sem emlékezett semmire a kis kópé.

A gombázást pár nap alatt szerencsére kiheverte. Szükség is volt a jó erőnlétre, mert Gili után néhány nappal indultunk eddigi legnagyobb kalandunkra, a Rinjani vulkán meghódítására.

(Azon kedves olvasoim kedveert, akik szemelyesen nem ismernek minket: Igen,az utolso foton MI vagyunk, azaz Jomagam, Olenka, a harmadik szereplot gondolom mar nem kell bemutatni)