Indonézia nem éppen alpesi országként él a köztudatban. Pedig, bár nem közismert de Pápua szigetén 5000 méternél is magasabb hegycsúcsok, sőt gleccserek is találhatóak – mindez az egyenlítőnél! Az erősen kétséges, hogy itt tartózkodásunk alatt ezekhez a hegyekhez eljutunk.

Ha viszont Pápuát nem számítjuk, akkor Indonézia legmagasabb hegycsúcsa a több mint 3800 méter magas Gunung Rinjani vulkán éppen itt, Lombok szigetén található (hogy pontosabb legyek, ezt csak a lombokiak állítják, szumátrai arcok szerint a Szumátrán lévő Kerinci vulkán a legmagasabb – akinek van Google Earth-e járjon utána).

Tulajdonképp Lombok egész szigete a vulkán meredekebb, lankásabb lejtőiből áll. Ennek ellenére Mataramból szinte soha nem látszik, az állandóan felhőkbe burkolózó Rinjani. Mint arra aztán később rádöbbentünk, voltaképpen nem is egy hegycsúcsról van szó, hanem magasabb-alacsonyabb csúcsok egész koszorújáról. A Rinjani eredetileg sokkal magasabb lehetett, csak valaha egyszerűen lerobbant a teteje. Így nincs olyan szép szabályos kúp alakja mint mondjuk Balin a Gunung Agung-nak. Ehelyett egy csonka gúlát képzeljünk el, ami sokkal inkább csonka mint gúla. A felső pereme erősen cakkos, minden egyes cakk ma már egy külön hegycsúcs, közülük a legmagasabb nyúlik 3800 fölé.

A Rinjani túrának a lehető legszimplább módon kezdtünk neki: elmentünk a Senggigin található számtalan turistavadász iroda egyikébe és befizettünk fejenként nem egész 100 dollárt egy három napos túrára. Az iroda ezért az összegért cserébe vállalta, hogy biztosítja számunkra a napi háromszori étkezést, sátrat, hálózsákokat, a mindezeket cipelő hordárokat valamint egy profi túravezetőt is. Ez így elég korrektnek tűnt és tulajdonképp tartották is minden vállalásukat – bár úgy indonéz módra. Az irodában arra az egy dologra mulasztottam el rákérdezni, hogy pontosan akkor milyen magasról is megyünk fel milyen magasra. Talán jobb is így, mert ha már ekkor megtudom a valóságot, talán be sem fizetünk a túrára…

A megbeszélt napon, hajnali ötkor  értünk is jött egy dzsipes csávó és elfuvarozott minket Mataramból a Rinjani északi lábánál fekvő Senaru faluig a világ egyik legdurvább hegyi szerpentin útján. Olenka számára ez a kocsikázás keményebb próbatételnek bizonyult mint az egész túra, olyan rosszul lett a sok hajtűkanyartól, hogy összerókázta az egész kocsit. Az erős kezdést még keményebb folytatás követte. Senaruban közölte velünk Ismail a túravezetőnk, hogy az első nap, a 600 méteren fekvő faluból 2600 méterre kellene feljutnunk a kráter pereméig. 2000 méter szintemelkedés egy nap alatt! Ez gyakorlatilag folyamatos fölfelé tartó menetelést jelentett, mindenfajta vízszintes szakasz nélkül….Ismail túravezetése kb. abból állt, hogy tíz perc alatt felszaladt egy olyan szakaszon ami Olenkának fél, nekem egy órába került. Mindig jó előre ment, majd aludt pár órát mire utólértük. Szerencsére eltévedni, vagy akár csak ösvénytől letérni lehetetlenség volt, mivel azt két oldalról vagy áthatolhatatlan dzsungel vagy szakadékok szegélyezték. Ismail kvalitásainál sokkal inkább elképesztett minket a teherhordók teljesítménye. Bambuszkosarakban cipelték az összes felszerelésünket, fejenként legalább ötven kilót. Így is csaknem olyan gyorsan haladtak mint a vezetőnk, mindezt ráadásul úgy adták elő, hogy még egy normális cipőjük sem volt. Ócska vietnami papucsokban nyomták végig a tripet, sőt az egyik hordár gyerek mezítláb (!) gyalogolt fel 2600 méter magasra. És ne kigyúrt sportembereket képzeljünk el, hanem a legszimplább beesett arcú, hiányos fogsorú lomboki falusiakatat, akik egyik cigarettát szívták el a másik után, és úgy néztek ki mint akiknek már attól tüdővérzésük lesz ha csúnyán rájuk nézünk.

Míg el nem felejtem: a túrán útitársunk volt, egy enyhén autistának tűnő spanyol páros is. Megérkezéskor elfelejtettek köszönni és bemutatkozni, a túra végén elköszönni, viszont legalább közben sem szóltak egy kurva szót sem. Mint kiderült hallgatásuk mély bölcsességet leplezett: ők csak egy kétnapos túrára fizettek be, és nem vállalták be a kráterbe való leereszkedést…

OFF Amúgy persze, nem kéne általánosítani, meg sztereotipizálni blablabla…De mostmár nagyon nehéz nem észrevenni mennyire DEBIL minden egyes nyugat-európai ill. angolszász turista akivel utunk során találkozunk. Feltűnően sok köztük a kattant, félőrült, a többiek meg csak szimplán balfaszok. Pédául kevés szánalmasabb látvány van azoknál a nagydarab, szőke germán férfiaknál akik helyi népviseletbe öltözve – amit megjegyzem az indonéz férfiak közül már alig hord valaki -, sőt virággal a hajukban (!) terelgetik félvér gyerekeiket. Mondjuk azt az egyet meg tudom érteni, hogy miért inkább délkelet-ázsiában keresnek maguknak feleséget. A nyugat-európai, ausztrál és amerikai nők ugyanis valami KA-TASZ-TRO-FÁ-LI-SAK .Terepszínű, oldalzsebes gatyákban nyomuló leszbikusok, vagy agyonpirszingezett-rasztahajú újhippi tehenek. Akkor már inkább tényleg egy konszolidált csadoros indonéz lányka….Nehéz elképzelni, hogy ezek a nemzetek valaha gyarmati igába hajtották az egész világot…Nem tudom eldönteni, hogy amit ma látunk az vajon az imperialimzus korszakát követő dekadencia jele, vagy már annak idején is ilyen kretének voltak és csak egymás elől menekültek…Asszem ez a kérdés is megérne még egy külön bejegyzést ON

Az első nap optimizmusának lendületével felfele haladva, arra is jutott még energiám, hogy megfigyeljem a trópusi flóra övezetességét. Utunk első egy-két kilómétere még banánültetvények között vezetett, majd ahogy áthaladtunk a Rinjani nemzeti park határát jelző kapun egyből megkezdődött a hardcore dzsungel. Az ösvényen már ekkor is nagyon nehéz volt haladni, a fák gyökerei néha természetes lépcsőket alkottak, de sokkal gyakrabban akadályozták a haladást, és legalább. 200 méterenként volt egy keresztbe fekvő fa is az „úton”. Úgy kb. 1000 méteres magasságtól különös bromélia szerű növények tűntek fel. Amilyeneket otthon is szoktunk cserépben nevelni, csak ezek itt kétszer akkorák voltak mint egy ember. Még magasabbra érve egészen valószerűtlen jelleget öltött az erdő. Itt már beértünk a „felhőbe”, mindenhol köd gomolygott, a fáknak mintha szakálla nőtt volna, sárgás moha lógott róluk, a földet páfrányok és óriás túlfejlett mohák borították. Az állatvilág jelenlétét leginkább csak kísérteties hangok formájában érzékeltük: rikoltások, csecsemősírás, robotpittyegés, minden volt. Láthatóan csak a majmok mutatkoztak meg. Az egyik pihenőt kimondottan ellepték a potya kajára utazó makákók. Már korábban is levágtuk, hogy a majmokkal nem árt vigyázni: ha egy kutyának dobunk egy darab kekszet, hálásan csóválja a farkát és várja a következőt. A majmok ezzel szemben ilyenkor egyből betámadnak minket és megpróbálják az egész zacskót kitépni a kezünkből. Egész váratlanul baromi agresszívek tudnak lenni. Az az öreg majom, akinek több kekszet is dobtunk, egyszer csak minden átmenet nélkül vicsorogva nekünk ugrott. A teherhordók szerencsére hamar befenyítették őket azzal a hatalmas virgács szerű rőzsenyalábbal, amiről addig nem tudtuk mivégre tartják maguknál.

A majmos pihenő után egyébként radikálisan megváltozott a táj képe: hirtelen  vége szakadt az esőerdőnek, a kopár hegyoldalt sárgás kiaszott fű borította,  furcsa az otthoni fenyőkre csak kevéssé emlékeztető tűlevelű fák tűntek fel szórványosan. Az idő is sokkal hidegebbre fordult, bár a szél ekkor még kimondottan kellemesnek tűnt a dzsungel szauna szerű hőségéhez képest. A talaj alól itt már sok helyen felszínre bukkantak az egykori lávafolyások, az ösvény is beszigorított, rohadt nehéz volt haladni a kőgörgeteges terepen. A kráter pereménél lévő táborhelyünket végül pont naplementére sikerült elérni több mint tízórás gyaloglás után. A látvány tényleg felséges volt: nem tudom nézett-e valaki fényképeket az interneten a Rinjaniról. Mindenesetre felejtse el őket. Élőben a látvány összehasonlíthatatlanul ütősebb, kimondottan monumentális. Több mint ezerméter magas vörösesbarna sziklafalak zuhannak bele egy türkizkék tóba, amelynek a közepén egy új és még napjainkban is aktív vulkáni kúp a Segera Anak növekszik. Mindez ráadásul a naplemente fényében a gomolygó felhőfoszlányokkal igazi boszorkánykonyhának tűnik. Az egésznek tájnak a hegyi tóval, meg a fenyőfákkal olyasmi jellege van, amit Alaszkába vagy a Yellowstone parkba képzel el az ember, de semmi esetre sem Indonéziába. Mindenestre nagyon furcsa volt belegondolnunk, hogy ugyanazon a szigeten vagyunk ahol pár napja még kókuszpálmák árnyékában beacheltünk. A halálosan kimerítő nap végén azzal az érzéssel tértem nyugovóra, hogy rám megérte a szenvedés, felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak és másnap a leereszkedés a kráterbe és a fürdőzés a melegforrásokban már csak amolyan lightos wellness progi lesz.

Ezt a wellnesst tuti emlegetem majd életem végéig…A kráter tripet hajnali ötkor kezdtük, hogy még elcsípjük a napfelkeltét. Utána kezdődött a leereszkedés a gyakorlatilag függőleges sziklafalon. Az ösvény már ahol egyáltalán létezett, életveszélyes volt, ha itt valaki rosszul lépett az ötszáz métert zuhant….Néha szó szerint hegyetmászni kellett, szóval igazi sokkterápia egy magamfajta tériszonyosnak. Az egész parázás közepette csak egyvalami vigasztalt: lám mi legalább lefelé megyünk ezen a terepen, nem úgy mint az a jakartai csoport akik szembe jöttek velünk és felfele másztak ugyanitt. Délután pedig vár minket a relaxálás a meleg forrásokban. Kb. délután kettőre értük el az áhított célt, úsztam a termálvízben és a boldogságban. Ekkor felbukkant Ismail aki fapofával de a hangjában érezhető kárörömmel közölte velünk, az addig gondosan elhallgatott infót: a Rinjani kráterbe igazából két út vezet, az egyik amelyiken jöttünk és a másik amelyik még igazából sokkal durvább, mivel ott háromezer méterre kell felmenni, mielőtt leereszkedne az ember a túloldalon. Ő tehát azt javasolja, hogy azon az úton menjünk vissza amelyiken jöttünk, ehhez viszont még aznap el kéne indulnunk, hogy a harmadik nap estéjére hazaérjünk.

BSSSZA MEG A QR%+!× !!!! De nem volt más választásunk. Még aznap megkezdhettünk visszamászni a halálszakaszon ahol a délelőtt ereszkedtünk le. Bennem ekkor elpattant valami, többször majdnem elbőgtem magam. Legendásan jó fizikai kondimmal tényleg kész csoda, hogy képes voltam ezt a több mint hatórás sziklamászást véghezvinni. Valószínűleg csak azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy innen tényleg nincs más kiút. Lombokon aztán nincs helikopteres mentőszolgálat, a Rinjanira kocsival sem lehet feljutni. Aki innen nem képes a saját lábán lemenni azt a keselyűk falják fel (de kb. tényleg ez a szitu: a túra végén az irodában megkérdeztük a szervezőket, mégis mi van ha valaki pl. eltöri a lábát, ami itt nagyon könnyen előfordulhat. A válasz az volt, hogy ilyenkor az illetőt, egy teherhordó viszi le a csinos kis bambuszkosárban…hmm). A harmadik nap már „csak” le kellett jutni a krátertől Senaruba. Ez alatt megállapíthattam: a folyamatos lefele tartó gyaloglás, a lábak, különösen a térd számára sokkal megerőltetőbb mint a felfele kapaszkodás. Két napig ezután nem is bírtam lépcsőn menni, de legalább nem a bambuszkosárban hoztak le minket…

Mint aztán a Lonely Planetben utánaolvastunk, ez a túra amit megtettünk 3 nap alatt, valójában 4 vagy 5 napos kirándulás. Az hogy végül a lenyűgöző panoráma megérte-e ezt az iszonyatos passiót nehéz kérdés. Mégegyszer én három nap alatt nem vállalnám be az tuti. Aki viszont valamennyit sportol évközben és jobb kondiban érzi magát, semmiesetre se hagyja ki. Olenkának pl. kutya baja nem volt – már azon kívül persze hogy folyton engem bszogatott, hogy miért vagyok ilyen borzasztó lassú.

Olenka amúgy pár nappal az expedíció után visszament Jakartába, hogy még megvívjon egy utolsó nagy csatát az indonéz bürokráciával a vízumáért. Én Mataramban maradtam, hogy szintén megkapjam a magam vízumát. A tervünk az volt, hogy ezután Jakartába  utazok, hogy majd onnan kiindulva bejárjuk Jáva szigetét. Bár éppen a napokban Olenka vízumügyében egy elképesztő fordulat következett be, az eredeti tervhez azért tartjuk magunkat. Legközelebb tehát ha minden igaz majd Jáváról jelentkezem! Maradjatok velünk!

2008 Darmasiswa Indonesia Exploring Project

( A fenykepek sorrendben: Olenka es Ismail az undok kis torpe; Teherhordok zuznak felfele; Spanyol turista akadallyal szembesul; Majom attack; A krater alkonyatkor; Rovidre sikerult relaxalas; Veszelyes videk egy kis baranynak; A krater reggeli fenyben)