Jakarta legjellemzőbb tulajdonsága már a repülőgépről szembetűnik: megdöbbentő  ahogy türkizkék tenger felett haladva egyszer csak jól láthatóan belerepülünk a várost beburkoló szürkésbarna szmogfelhőbe. Landolásunkat követően az egész darmasiswás szervezés leggördülékenyebb mozzanataként begyűjtöttek minket a reptérről, majd egy buszon jópár sorstársunkkal egyetemben keresztülfuvaroztak minket egész Jakartán, a városnak a reptérhez viszonyított átellenes pontján lévő szállásunkig.

Előre bocsátom, hogy magából Jakarta városból többet nem is láttam, mint ekkor a busz ablakából de azt hiszem ennyi is éppen elég volt. Kuala Lumpur egy jól működő modern nagyváros. Kairó hihetetlenül szutykos és lepukkant úgy általában, de vannak kimondottan impozáns részei és még a több méter vastag mocsokrétegen is átsugárzik, hogy bizony egy olyan helyen járunk amely már évezredek óta az emberi civilizáció és kultúra egyik központja. Jakarta ezzel szemben lényegében az utóbbi ötven évben burjánzott holland kereskedőtelepből egy kb. húszmilliós metropolisszá. A város lényegében nem más mint egy gigantikus közlekedési csomópont. Többszintes kereszteződések, felüljárok fonódnak egymásba amerre a szem ellát, ennek ellenére a város belső részein gyakorlatilag áll a forgalom. Nekünk is több mint egy órát volt szerencsénk vesztegelni a dugóban az egész várost kettészelő négyszer négy sávos „gyors”forgalmi (muhahaha) úton. A városkép - még a Jakartában figyelmen kívül hagyhatatlan közlekedési helyzetet figyelmen kívül hagyva is - elég lehangoló. A lakóházak a lehető legrondább és legsivárabb egyemeletes betonkockák – általában bádog reklámtáblákkal beborítva, a külsőbb részeken ezeket felváltják a hullámpala ill. bambuszkunyhók. A házak között elképesztően mocskos fedetlen csatornák kanyarognak. A központban ugyan jópár felhőkarcolót felhúztak, de a Petronas tornyok után ezek sem tudtak igazán meghatni.

A szállás igazi gyenge pontját a vizesblokk képezte. Itt szembesültünk először az ázsiai fürdőkultúra széleskörben elterjedt elemével, amelynek az indonéz neve „mandi” és amelyet mintha direkt a nyugati turisták idegesítésére találtak volna ki – más funkcionális előnye a normális zuhannyal szemben ugyanis nincs. A mandi egy kicsempézett ojjektum, amely egy fürdőkádnál valamivel jobban emlékeztet egy tehénitató vájúra. Ez egy csapon keresztül tölthető meg hideg vízzel – meleg víz természetesen nincs. A mandi szélén található egy műanyag csöbör, ezzel kell magára mernie a vizet a mandiból annak, aki le szeretne mosakodni. El lehet képzelni, hogy nézett ki a mandiban álló víz, miután három napig használta azt tíz kínai diák…Ráadásul azuhany mellett a WC is mandi rendszerben volt megoldva, tehát nemcsak hogy ráülni nem lehetett hanem lehúzni sem, egy vödröt kellett mindig feltölteni vízzel és azzal leöblíteni. Indonéziában különben a wc papír sem használatos, a szebbik felüket is egy csöbör vízzel öblítik le. Ennek következtében viszont – mint azt a tapasztaltabb darmasiswásoktól megtudtuk -  az indonézek minden alkalommal, meztelenre vetkőznek a klotyón mikor a nagydolgukat végzik, hogy ne legyen vizes a ruhájuk. Éppen ezért található még a leglepukkantabb budiban is minden esetben ruhaakasztó.