Szumátrától Pápuáig

„A tudomány művelése mégis kifizetődő lehet?” – igaz a képet jelentősen árnyalja, hogy nem Dan Bilzerian Las Vegasba tartó magángépén tettem fel magamnak a kérdést, nem is Snoop Dogg egyik medencés partyján – hanem a yogyakartai tömegközlekedés zászlóshajójának számító városi buszon, szállásomról a Gadjah Mada egyetem kampusza felé zötykölődve és próbáltam valahogy kivédekezni az elkerülhetetlennek tűnő homloküreg gyulladást a maxra tekert légkondik alatt.

Mint ahogy arról az egykor szebb napokat megélt Szumpapu blog olvasói törzsközönségének egy része már értesülhetett, idén nyáron egy kutatói ösztöndíj jóvoltából visszatértem a kályhához, a blog megszületésének ihletet adó spirituális ősforráshoz, azaz Indonéziába. Ennek örömére gondoltam reaktiváljuk magát a jóöreg Szumpaput is, noha a travelblogolás ma már nem olyan úttörő műfaj mint 10 évvel ezelőtt, amikor még sem a Facebook, sem az Insta nem nagyon szuperált és ugyebár még az iwiwen (!) értesítettük a nagyérdeműt a fejleményekről.

Ez alkalommal nem a festői – és éppen itt tartózkodásom napjaiban pusztító földrengés által sújtott – Lombok szigetén, hanem Yogyakartában ütöttem fel a főhadiszállást. Ide láncolt  a kötelesség az ösztöndíj fejében elvárt kutatói és vendégoktatói munka. Azért szerencsére a tudomány szolgálatát – enyhén szólva –rugalmas időbeosztás mellett végezhettem így most is jutott idő, hogy kicsit alaposabban körülnézzek a városban és környékén.

Yogyát annak idején, mint az indonéz viszonylatban egyik „legélhetőbb nagyvárost” énekeltük meg. Ezt a megállapítást továbbra is tartom, noha kicsit jobban megismerve a várost, inkább mostmár az „indonéz viszonylatra” helyezném a hangsúlyt. Ha Jakarta Indonézia Budapestje, akkor Yogya amolyan indonéz Szentendreként fogható fel, a város a jávai kultúra centruma és a környékére összpontosul indonéz szigetvilág hindu-buddhista múltjából fennmaradt történelmi emlékek javarésze. Ezzel együtt azért ne valami bohém művésztelepet képzeljünk el, Yogyának az agglomerációval együtt mostmár több mint 3 millió lakosa van. Ennek ellenére kétségtelenül van valami kisvárosias feelingje a helynek, ami talán annak is köszönhető hogy Yogyát még nem érte el a nagy délkelet-ázsia felhőkarcoló építési láz. A városban – valószínűleg a fokozott földrengésveszély miatt – egyáltalán nincsenek magas toronyépületek. Az autóforgalom tekintetében viszont mostmár Yogyának is sikerült felnőnie a többi teljességgel élhetetlen indonéz metropoliszhoz: míg korábban főleg a robogók és a háromkerekű motoros riksák (az ún bajayok) hasítottak a yogyai utcákon, ezeket mára  részben kiszorították a terepjárók, a belvárosban pedig állandósultak a forgalmi dugók. Olyannyira, hogy az ehető élelem felkutatása mellett Yogyában a közlekedési logisztika jelenti alighanem a legkomolyabb kihívást.

Ha nem bérelünk autót vagy robogót – ami az indonéz közlekedési morál viszonyai közepette mindenképp csak a merészebb versenyzőknek javasolnánk – akkor vagy be kell vállalni a csak halvány nyomokban létező és állandó forgalmi dugókban meglehetősen idegörlő tömegközlekedést: ez a többi indonéz nagyvároshoz hasonlóan kizárólag bszokat jelent, Yogyában sincs sem metró, sem a kötöttpályás közlekedés semmilyen egyéb formája – szóval Vitézy Dávid testett öltött rémálma a város. A másik opció az itt mostmár nagyon elterjedt, helyi Uber szerű alkalmazások igénybevétele. Ebben a tekintetben viszont Yogya mostmár Budapest előtt jár: az applikációknak úgy látszik sikerült teljesen megfojtania a helyi taxismaffiát: sőt taxit, mint olyat gyakorlatilag egyáltalán nem lehet fogni már a belvárosban. A gyaloglást mint olyat pedig jobb ha elfelejtjük, ez gyakorlatilag fizikailag is lehetetlen próbálkozás lenne, a legtöbb yogyai utcán egyszerűen nincs is járda, a helyiek meg klotyóra is inkább motorral járnak.

A forgalom szemmel látható brutális megnövekedése mellett a másik jól érzékelhető- szerencsére örvendetes – változás az internet tekintetében tapasztalható. Míg tíz évvel ezelőtt a Szumpapu blog posztjait még különböző, kizárólag műholdas hozzáféréssel rendelkező netkávézókból kellett véres-verítékes, kínkeserves munkával feltölteni,  a betárcsázós modemek hőskorát idéző sebesség mellett. Addig mostmár a legutolsó warungban is kifogástalan wifi hasít, e tekintetben semmiféle lemaradás nem érzékelhető Európához képest.

Mindezeken kívül, tulajdonképpen az a meglepő mennyire nem változott tíz év alatt semmi – különösen fájó ezt kimondani az étkezi lehetőségek tekintetében. A világon végigsöprő streetfood forradalom úgy tűnik Indonéziát elkerülte. Továbbra sem lehet mondjuk egy normális kebabhoz,  egy szelet rántotthúshoz vagy palacsintához hozzájutni, még egy olyan hárommilliós nagyvárosban sem mint Yogya. Az amerikai junkfoodon – például a néha kétségkívül életmentő Big Mac menün – kívül továbbra is alapvetően a nasi goreng azaz a „sült rizs” az egyetlen elérhető opció. Nasi goreng tojással vagy tojás nélkül, csirekhús vagy kacsahús cafatokkal. Egy valamiben legalább biztosak lehetünk: bármit is rendeljünk Indonéziában az étlapról az végül így vagy úgy, de nasi goreng lesz. A nasi goreng fölénye nyomasztóbb mint Mészáros Lőrinc érdekeltségeinek dominanciája a vidéki magyar lappiacon, és éppúgy lehetetlen tenni ellene bármit is. Ha Indonéziába  jössz, tiszteld a nasi gorenget!!!

A rendelkezésemre álló – nem kevés! – szabadidőből még arra is futotta, hogy megmerítkezzem a yogyai éjszakai élet feneketlennek azért nem nevezhető bugyraiban. Egy hárommilliós délkelet-ázsiai városhoz képest Yogyakarta bulikínálata meglehetősen szerény, amiben persze nyilván szerepet játszik az „iszlám” címen ismert szociokulturális faktor. Ami kevés szórakozóhely van az főként a gazdag kínaiak prédája. A kínai bulikultúra befolyása abban is tetten érhető , hogy a yogyai diszkók táncterét is előszeretettel zsúfolják tele asztalokkal. A „buli tehát itt nagyjából úgy működik, hogy megérkezik egy társaság, majd a jobbára előre kibérelt asztaloknál töltik az egész estét. Normálisan beszélgetni persze képtelenség az üvöltő zene mellett, de legalább táncolni sem lehet az asztalok miatt. Aki pedig otthon egyes belvárosi szórakozóhelyeket „sznobnak” tart, azt biztosíthatom, hogy a bérelt asztaloknál, fizetett hölgybarátaik körében terpeszkedő Kim-Dzson-Il kinézetű kínai vállalkozókhoz képest odahaza a Bob vagy a Ötkert közönsége egy csapat kéregető , dobozgitáros hippinek tűnik. Azt viszont az itteni bulihelyek javára kell írni, hogy a személyzet részéről nyoma sincs a kelet-európában általánosan tapasztalható flegma/fenyegető mentalitásnak. Itt  vendéget  valóban vendégként, nem potenciális bűnelkövetőként kezelik,  még a kidobók is kifejezetten előzékenyek, sőt kedvesek a betérővel.

Ami a „felhozatalt” illeti, minden ellenkező híreszteléssel szemben egyébként az indonéz lányok között akadnak kimondottan csinosak, főként ha nem viselnek éppen hidzsábot – ilyennel buliban is lehet találkozni! – vagy egy másik igen elterjedt és teljességgel érthetetlen helyi divatot követve nem sminkelik magukat hullafehérre és hordanak hozzá kék(!) kontaklencsét, ami viszont az esetek többségében egészen ijesztő vámpírszerű megjelenést kölcsönöz számukra.

A Yogya környéki nevezetesebb látnivalók ismertetésére ezúttal nem térnénk ki bővebben, megtettük ezt tíz évvel ezelőtti posztunkban. Azóta Prambanan vagy a Borobudur szerencsére nem sokat változott, magamat ismételni viszont nem szeretem. Sort kerítettem viszont néhány olyan turistaattrakcióra is ami a múltkor kimaradt. Ezek között mindenképpen első helyen említeném a Borobudur közelében található, méltán híres Csirke Templomot. A közelről egyáltalán nem mókás, inkább kissé ijesztő építményt, a kilencvenes években kezdte el felhúzni egy gazdag helyi vállalkozó, miután látomása támadt. Az építmény egyébként nem csirkét, hanem egy galambot formáz és nem is templom a szó szorosabb értelmében, hanem minden vallás követőinek „közös imádkozó” helyéül szánták. A kétezres évekre elfogyott a lelkesedés és legfőképpen a pénz, úgyhogy a templom építését félbehagyták, az építmény enyészetnek indult, aztán állítólag tavaly teljesen felújították. Mostmár fel lehet menni a csirke – pontosabban galamb – csőrébe, sőt koronájába is, ahonnan egyébként gyönyörű panoráma nyílik a környékre, nem utolsó sorban a Borobudurra. Aki ezután úgy érezné, hogy a hely szürrealitása már nem fokozható, annak figyelmébe ajánlanám, hogy az épülethez egy kiterjedt labirintusszerű pincerendszer is tartozik. Itt az alagsorban elvileg helyi drogos fiatalok számára tartanak fenn rehabilitációs centrumot, de működik lent egy komplett mecset, számos obskurús rendeltetésű imádkozó (?) kamra, de bele lehet futni néhány random Buddha ábrázolásba és vizesblokkba is. A komplexum tehát meglehetősen multifunkcionális rendeltetésűnek tűnik. Nekem az alagsorban lenn töltött mintegy húszperc után leginkább olyan érzésem támadt mintha bemindenezve bolyonganék a Lärm kazamatáiban valami félrecsúszott technoparty után.

Yogya központjától alig egyórás autóútra található a tengerpart. De ahogy Yogya nem lesz egyhamar a buliturizmus Mekkája, úgy a tenger szerelmesei sem ide fognak özönleni. Ez persze részben adottság. A városhoz legközelebbi partszakaszon Parangtritis beachen nem lehet fürödni, a partot ostromló 9 méteres !) hullámok – ezek élőben egyébként elég látványosak – valamint a vízben rejtőzködő pengeéles korallszirtek miatt. A partszakaszt egyébként nem fehér, hanem koromfekete vulkáni homok borítja és sajnos az sem használ neki sokat, hogy a helyiek - mint Indonéziában a legtöbb beachet -  hajlamosak szemétlerakóként használni. Legalábbis minden négyzetmétert eldobált nejlonszatyrok és rothadó banánhéjak borítanak.

 Ha már kirándulás akkor szerintem Parangrtitis beachnél jobb választás a város felett magasodó Merapi vulkán felé venni az irányt. A Merapi hivatalosan is Indonézia legaktívabb vulkánja, ami jó eséllyel azt jeelnti, hogy a legaktívabb tűzhányó a világon. Ez nem valami olcsó marketing szöveg: az utolsó komolyabb kitörésre 2010-ben került sor, akkor a 300km/h sebességgel lezúdúló lávafolyamok le is taroltak jópár Yogya környéki falvat. Jelenleg a tűzhányó szunnyad, úgyhogy szakszerű túravezetést igénybevéve akár a a hegycsúcs is meghódítható. Egy újabb Rinjani szintű expedícióhoz ez alkalommal nem volt meg a lelkierő, úgyhogy ezúttal csak egy kis dzsipes körtúrára neveztem be a hegy lejtőin: azontúl, hogy egy kiszuperált második világháborús (!) amerikai dzsipbe ültetnek, még egy a vulkáni hamu ellen védő orvosi gézmaszkot is kapunk, bónuszként pedig  náci rohamsisakot is nyomnak az ember fejébe, tehát már önmagában ezért is megéri a móka. A túrán megcsodálhatjuk az indonéz Pompejit, a 2010-es kitörés során megsemmisült Kaliadem falu romjait, benne egy bunkerrel, ahol a láva elől menekülők állítólag annak idején elevenen megsültek.

Csak egy jótanács: ha a Merapihoz látogatunk, jobban tesszük ha megfogadjuk házigazdánk tanácsát és ezt a korareggeli órákban tesszük, később ugyanis az egéybként igen látványos vulkáni kúp mindig felhőkbe burkolózik és olyan remek felvételeket készíthetünk a hegyről mint amit nekem sikerült:

Na de hogy a címben beharangozott óriási nagy kalanddal kapcsolatban se hagyjuk kétségek között vergődni olvasóinkat: az út igazi nagy dobásának nem a háromhetes yogyai tartózkodás ígérkezik. Kiderült, hogy pont augusztus második hetében rendezik a Pápua Magasföldön a híres-neves Baliem-völgyi fesztivált. Azért ne egy Balaton Soundot képzeljünk el, valami olyasmiről van szó, hogy évente egyszer összegyűlnek itt a felföldi pápua törzsek és valamiféle hagyományos harci játékokat adnak elő. Hogy mennyire lehet autentikus ez a mai világban, vagy mennyire degradálódott valamiféle tursitacsalogató vásári komédiává az jövő héten reméljük kiderül. Tehát törlesztjük a Szumpapu blog régi adósságát és legalább a blognévadó egyik végpontig eljutunk, ha már tíz éve nm jött össze. Holnap tehát indulunk egy hétre Pápuára, Indonézia legvégső határait feszegetni. Aztán még Balin jöhet egy kis levezetés. Amint tudok beszámolok, stay tuned!

2018 Indonesia X-treme X-pedtion