Szumátrától Pápuáig

Mint ahogy az előző posztból is kitűnik Iránban – mindenfajta nyugati értelemben vett szórakozási lehetőség hiányában – igazából nem is lehet mást csinálni, mint végiglátogatni a nevezetességeket. Kezdjük az elején!

Teherán: rosszabb indítást aligha lehetne elképzelni egy országban, mint amilyet Iránba a teheráni belépő jelent. Teherán a világ egyik legélhetetlenebb nagyvárosa, mondom ezt úgy, hogy már olyan ázsiai városszörnyeket is megjártam mint Jakarta vagy Mumbai. Ám míg az előbbiben akad legalább néhány szemrevaló felhőkarcoló, az utóbbiban pedig kurvajókat lehet enni, addig Teheránban az életveszélyes közlekedési káoszért, a városra telepedő szmogért, állandó zajért és elviselhetetlen klímáért nem sok minden kárpótol. A város eleve emberi megtelepedésre lapvetően teljességgel alkalmatlan helyre épült: a Kaszpi partjai mentén futó Albroz hegység 4000 méteres vonulatának esőárnyékos oldalára, ahol a kopár hegyoldalak egy lakhatatlan sós sivatagba mennek át. A városban minél lejjebb megyünk délre fizikailag, szociálisan is annál alacsonyabb státusú régiókba jutunk, de például a közlekedés az elvileg gazdag Észak-Teheránban is éppolyan kibírhatatlan mint bárhol máshol a városban. Teheránban van legalább egy-két kétségkívül érdekes múzeum (pl. a sah egykori palotái, vagy a mostani Nemzeti Bankban őrzött a híres-neves pávatrónt is gyűjteményében tudó egykori kincstár) ezek azonban lehetetlen nyitvatartási idejükkel borzolják az egyszeri turista idegeit. Akinek mindenképp el kell töltenie két-három napot a városban, annak tudjuk ajánlani Khomeini ajatollah monumentális – bár még félkész – mauzóleumát, az egykori amerikai nagykövetség épületét, melynek kerítése a kortárs iráni politikia propagandaművészet grandiózus szabadtéri tárlataként is funkcionál, illetve a város fölé magasodó Tochal hegyet, mely a világ negyedik legmagasabbra (3800m) vivő sífelvonójának is otthon ad – sajnos ez ottjártunkkor éppen nem üzemelt, de a felvonó aljáról így is nagyszerű kilátás nyílt az épp ésszel nehezen befogadható méretű metropoliszra.  Óvva intenénk mindenkit viszont Teherán „Normafájától” a város legnépszerűbb kirándulóhelyének számító Darband szurdoktól, ahol a látkép már rég élvezhetetlen a guberált hulladékfémből összetákolt teraszoktól, melyek alatt a szeméttel teledobált patakmederben bűzlő szennyvíz csordogál. Bónusz: itt találkoztunk a legborzasztóbb állapotban lévő kóbor kutyával is, amit életemben valaha láttam, szerencsétlen teljesen kopasz volt, viszont a füléről szó szerint fürtökben lógtak a kullancsok.

Qom: az út előtt volt aki kimondottan eltanácsolt, minket a tizenkét imámos iráni síitizmus második legszentebb városától, mondván, hogy a hiperkonzervatív vallási központban úgy sem fognak minket beengedni a mecsetekbe. Ezzel szemben még a főszentélybe is simán bejutottunk – csak fényképezni nem lehetett bent – amelynek aranykupolája és minaretjei nagyon rendben voltak, különösen éjszakai kivilágításban. Szóval Qomot szerintünk nem érdemes kihagyni, bár Teherán után valószínűleg bármilyen hely megkönnyebbüléssel ér fel.

Kashan: egyértelműen az egyik top destination. A kis oázisváros középkori struktúrája szinte teljesen intakt maradt, az egész belváros tele van tradtitonal guest houseokkal, egykori hamamokkal, mecsetekkel. Viszont a sivatag közepén van, úgyhogy itt volt az egész úton az egyik legmelelgebb és itt fáztunk meg rohadtul a légkonditól.

Iszfahán: vagyis perzsásan írva Eszfahán. A középkori Perzsia fővárosa, Irán leginkább promózott történelmi városa. Egy életre szóló túladagolást lehet szerezni türkizcsempés mecsetekből és a középkori főtér a Naks-e Dzsahan is igencsak rendben van, de aki – mint pl. én – olyasfajta egybefüggő középkori bazárnegyedre számít mint pl. Kairóban a Khal-el Khalili az bizony csalódni fog. Eszfahán alapvetően egy modern arculatú nagyváros, ráadásul utunk egyik legfrusztrálóbb csalódását is itt kellett elszenvednünk. A negyvenfokos hőségben való egész napos mászkálást követően már szinte főnyereményként vártuk, hogy teázhassunk egyet a középkori hídjairól híres Zajande folyó partján, vagy még inkább a „33 lyukú” Si-o-Se híd boltívei alatt. Aki látott már Iránról szóló úti filmet, könyvet annak gondolom megvan ez a kép:

Na sürgősen felejtsük el, mert a valóság ezzel szemben ilyen:

És erről persze a Lonely Planet sem ejtett egy szót sem: hogy a folyó már nyolc éve kiszáradt, de még ha valakinek lenne is kedve teázni a poszt-apokaliptikus radioaktív sivatagra hajazó kiszáradt folyómeder mellett, akkor sem teheti meg, mivel az Ahmedinedzsád kormányzat idején az utolsó működő teázókat is bezáratták a folyóparton és a hidak alatt. Úgyhogy maradt a bírkózás a wifivel és a nyolcvanas évek Bambi cukrászdájának ízvilágát idéző süteményekkel az egykori Sheraton udvarán, Iszfahán egyetlen kiülős helyén.

Siráz: az elmaradhatatlan türkizcsempés nagymecseten és az itt is elég kiábrándító kínai gagyisággal teli bazáron kívül maga a város nem sok látnivalót rejt. De környéken van néhány kötelező látnivaló: Nagy Kürosz sírja, ahol már világhódító Nagy Sándor is turistáskodott, a sziklába vájt Akhamenida királysírok. És persze – persze értitek muhaha – Perszepolisz. A kor előrehaladtával valahogy egyre kevésbé lelkesedem az antik romvárosok látogatásáért, pláne ha azok a gyakorlatban térdig sem érő „falakat” jelentenek, ami alapján teljesen reménytelen elképzelni, hogyan is festhetett egykoron a helyszín. Perszepolisz azért ennél nagyobb szám, főleg, hogy a domborművekről visszaköszön a fél gimnazista kilencedikes törikönyv. Vagy inkább a domborművek köszönnek vissza a törikönyvről? A megoldást meghagyom a nyelvtannáciknak. Perszepoliszban azért azt hiszem ezzel együtt a legmenőbbek azok a falakba vésett XIX. századi graffitik voltak, amelyek között megtaláltuk például honfitársunkét, gróf Széchenyi Andorét is.

Jazd: amikorra a sivatagi klímájáról rettegett Jazd városába érkeztünk, már szerencsére enyhült valamelyest az augusztusi hőség. Így az éghajlat egész elviselhető volt, amugy pedig a nagyobb iráni vársosok közül nekem egyértelműen Jazd tetszett a legjobban. Teheránnal, Iszfahánnal vagy Sirázzal ellentétben itt viszonylag intakt módon megmaradt a belváros történelmi arculata, a város környéki hegyek pedig itt már-már szürreálisan kopárak, valamiféle nehezen megfogalmazható holdbéli hangulatot kölcsönözve a tájnak. Amúgy Jazd környéke is tele van érdekes látnivalókkal, amik közül a város körüli hegyek tetejét elfoglaló egykori zoroasztriánus madhabok azaz a „Hallgatás Tornyai” voltak személyes kedvenceim (aki nem tudná miről van szó, ezek egykori „temetkezési helyek, de a zoroasztriánus valásnak pont az volt a lényege, hogy a halottakkal nem szabad sem a tüzet, sem a földet beszennyezni, így ezekbe a sajátos tornyokba, vagy inkább teraszokra rakták ki a holttesteket, hogy ragadozómadarak takarításk el a maradványokat). Az iráni madhabok már nem működnek, de például Mumbaiban van még 1 funkcionáló – lásd az indiai posztot. De errefelé található Irán egyetlen még működő zoroasztriánus kegyhelye is, vagy éppen a meybodi „galamb torony” ami gigantikus galambdúcként működött valaha.

Alamut völgy: Jazd után a klasszikus perzsiai „történelmi kör” befejezése után visszamentünk Teheránba, de szigorúan csak 1 éjszakára, majd a hazaútig hátralévő három napot a fővárostól északnyugatra, az Albroz hegység vonulatai között fekvő Alamut völgyben töltöttük el. Teherán és az Alamut völgy között útba esik Kazvin városa, amelyet Iránban mindenhol csak mint a „buzik városát” emlegetnek. Többen is figyelmeztettek minket félig tréfásan – félig komolyan, hogy ne időzzünk sokáig Kazvinban, de ha mégis, semmi esetre se hajoljunk leejtett pénztárcánk után. Sejtelmünk sincs mivel vívta ki Kazvin sajátos hírnevét a többi iráni város között ahol éppúgy lehetetlen csajozni -  de nem is akartuk kideríteni. Úgyhogy kazvini megállás nélkül vágtunk neki az Alamut völgybe tartó, 2500 méteres hágón átvezető szerpentinnek. Az utazást egy kis szerecével épphogy - de tényleg épphogy - sikerült túlélnünk (lásd előző poszt). Az Alamut völgy mindenek előtt az asszaszinok kastélyairól híres: Az asszaszinok félig-meddig legendás bérgyilkos rendjét a keresztes háborúk idején állítólag valóban ebben a - egy sajátos síita szekta uralma alatt álló - völgyben képezték ki. A kastélyokból mára lényegében semmilyen értékelhető rom nem maradt, de a völgy maga rendkívül pihentető környezetnek bizonyult, a sivatagi napok után, az élénkzöld cseresznyefa ligeteivel és rizsföldjeivel, valamint a völgyben mindenhol fellelhető bizarr sziklaalakzatokkal, amelyek kicsit a törökországi Kappadókia vidékéhez tették hasonlatossá a tájat. Egy háromhetes iráni út végére mindenkinek csak ajánlani tudjuk a környéket!