Szumátrától Pápuáig

Pápua miért is olyan nagy szám? Nagy szám-e egyáltalán? Méretét tekintve mindenképpen, hiszen a mégiscsak a világ második legnagyobb szigetéről beszélünk (Grönland után). Pápua szigetének háromnegyedét még mindig összefüggő esőerdő borítja, ami ma már szintén elég nagy szó (gondoljunk csak az orángutánoknak otthont adó, egykor szintén végeláthatatlan dzsungeleiről híres Borneóra, ahol ma már őserdőket szinten teljesen kiirtották, helyüket bevetve – ha nem is sóval – de olajpálma ültetvényekkel). Pápuát ezenkívül Óceánia legmagasabb hegyláncai is szabdalják, az ún. Központi-hegység vonulatai helyenként a 4-5000 méteres magasságot is elérik, a legmagasabb csúcsok környékén még gleccserekkel is találkozhatunk, mindezt gyakorlatilag az egyenlítőnél! Ilyen domborzati és terepviszonyok mellett, nem csoda, hogy a sziget birtokbavétele nem bizonyult egyszerű feladatnak a Homo Sapiens számára. Pápua őslakói – ki gondolná: a pápuák (!) ami maláj nyelven annyit tesz, hogy göndör hajú - melanéziai eredetű népesség. Tehát egyáltalán nem hasonlítanak a maláj eredetű többi indonézre, hanem sokkal inkább emlékeztetnek a nége…akarom mondani afro---izé afrikaiakra. Alighanem ez a hasonlatosság ihlette meg Pápua első európai felfedezőjét Ynigo Ortiz de Retez spanyol hajóst, aki Új-Guineának keresztelte el szigetet, mivel annak lakói az afrikai Guinea partvidékének bennszülötteire emlékeztették őt. Talán felesleges is ezt bizonygatni, de a pápuák a történelmi múltban sohasem alkottak valamiféle egységes nemzetet, sőt szigetük átjárhatatlan terepviszonyai közepette a javarészt kőkorszaki szinten élő egyes törzsi populációk kulturálisan olyannyira elszigetelten fejlődtek egymástól, hogy Pápuán több mint 60 teljesen különálló nyelvcsalád és legalább 850 nyelv fejlődött ki. Nyelvi diverzitás szempontjából ez a Föld leggazdagabb régiója, a világ beszélt nyelveinek több mint 20%-át a pápua nyelvek teszik ki. Ez azért nem csekély teljesítmény egy olyan szigettől ami összesen tízmillió embernek ad otthont.

Az európai gyarmatosító jelenlét is inkább csak névleges volt a XX. századig. A sziget nyugati felét a hollandok vették birtokba, a délkeleti, Ausztrália felőli csücskét a britek kaparintották meg, míg  Pápua északkeleti része egyike lett a Német Császárság kevés tengerentúli gyarmatának (ennek köszönhetjük a Vilmos Császár Csúcs és Bismarck-hegység földrajzi neveket). Az I. vhb. után a német birtokrész, természetesen a Brit Korona uralma alá került. Ez függetlenedett majd a második világháború után Pápua Új-Guinea néven (pontosabban először Ausztrália koronagyarmat része lett, névleg csak 1972-ben függetlenedtek Ausztráliától). A sziget nyugati fele, viszont a hatvanas évekig holland fennhatóság alatt maradt (szemben az indonéz szigetvilág többi részével akik már 1949-ben elszakadtak Hollandiától). 1969-ben amikor a hollandok végre elszánták magukat a kivonulásra egy népszavazásnak kellett volna döntenie a függetlenségről, de erre soha nem került sor, mert az indonéz hadsereg rövid úton annektálta Nyugat-Pápuát Irian Jaya néven (hasonlóan ahhoz, ahogy Marokkó eljárt Nyugat-Szaharával szemben).

Az indonéz fennhatóság azóta sem örvend osztatlan népszerűségnek a pápua őslakosok körében – hogy rendkívül finoman fogalmazzunk. A tőlük antropológiai megjelenésükben és kulturálisan is rendkívül idegen muszlim-indonéz betelepülőkben a  - javarészt ma már keresztény -  pápua lakosság megszálló gyarmatosítókat lát. A nagyobb városokban és kikötőkben épülő gigantikus mecsetek a magyar utazót eléggé emlékeztethetik az erdélyi történelmi városokban felhúzott betonkolosszus ortodox katedrálisokra. Ezzel szemben a pápua lakosság úgy tűnik a keresztény misszionáriusokat  ma már nem a kondérba, hanem szívébe zárta:  vasárnaponként teltházzal pörögnek, a katolikus/protestáns istentiszteletek. Alighanem a „HIT gyüli” típusú neoprotestáns hittérítők hihetetlen – de nem hitetlen muhaha - aktivitásával magyarázható, Izraelnek a Pápua szerte tapasztalható, első körben kissé zavarbaejtő mértékű népszerűsége.  A Dávid csillagos lobogók és „Israel Police” feliratú autók meglehetősen gyakori látványnak számítanak a „Galilea” komputerüzlet és „Jeruzsálem” iskola mellett.

Az is szembetűnő ugyanakkor, hogy a nagyobb városokban és kikötőkben szinte az összes valamirevaló üzleti vállalkozás (szálloda, étterem, mosoda stb.) szinte kizárólag indonézek ill. kínaiak kezén van. Az indonéz megszállásnak – hogy végre nevén nevezzük a dolgot – viszont annyi áldásos hatása kétségkívül van, hogy az indonéz hadsereg legalább úgy – ahogy rendet tart. A közbiztonság Pápuán – bár rosszabb mint Indonézia többi részén – de azért még tűrhető, szemben a sziget  új-guneiai felével, ahol, ha hihetünk a beszámolóknak, a bűnözés terén is a szubszaharai Afrikáéval rokonítható viszonyok uralkodnak: Port Moresby utcáin állítólag a machetés bűnbandák még az autóból is kirángatják a turistákat, ha Jayapurában vagy Wamenában is hasonló lenne a helyzet, aligha írnám most itt ezeket a sorokat.

Baliról Pápuára, pontosabban az indonéz pápua kvázi „fővárosának” számító Jayapura kikötőjébe egy laza hatórás repülőúttal lehet eljutni (ennél messzebb bármitől már tényleg csak kb. Új-Zéland lehet). Jayapura maga meglehetősen felejthető helyszín, egyike a tipikus újépítésű indonéz „gyarmatvárosoknak” bádogházakkal és vasbeton mecsetekkel. Bár azt meg kell hagyni, hogy a kikötő fekvése lenyűgöző: túlzás nélkül Rio de Janeiróra emlékeztet a türkizkék tengeröböllel, és a belőle kiemelkedő cukorsüveg formájú, buja trópusi vegetáció borította hegyekkel (a vegetáció intenzitása egyébként már önmagában látványosságszámba megy egész Pápuán, én legalábbis – magam számára is kissé ijesztő módon – hosszú percekig néha félórákig el tudtam flesselgetni a növényzetet bámulva). Mintha ez önmagában nem lenne elég a tengeröböltől csak egy dombláncolat választja Pápua szigetének legnagyobb tavát a Sentanit. A Jayapura és sentani körüli dombokról a panoráma tehát vitán felül ötcsillagos, nem csoda ha annak idején Douglas MacArthur tábornok is itt ütötte fel a főhadiszállását, hogy kifüstölje Új-Guinea szigetéről a japókat.

 Jayapurában a szállásom egy kis családi panzió, egy német házaspár korábbi otthona: a férfi hittérítő volt, felesége pedig a helyi női focicsapat (!) edzője, aki csapatának tagjai közül toborozta a személyzetet, amikor Németországba visszaköltözve, házukból panziót csináltak. A kísérőmül szegődött Suzanne tehát nem csak azért viselt focimezt mert éppen nem futotta neki másra, vagy a többi cucca mosásban volt, hanem a helyi Puskás-akadémia csatárát tisztelhetjük benne.

Sajnos Jayapurában a remek társaság dacára is csak egy napot tölthettem, mert másnap indult a repülőm az igazi trúságba: a Pápua-felföldre a Baliem-völgybe. A Baliem-völgy csodáit már az általam nagyra tartott Plankó Gergely is megénekelte. A Baliem folyó Pápua magasföldön nagyjából 1500 méteren húzódó, 3000 méteres hegyek által körbevett völgye egyike volt az utolsó „fehér foltoknak” a térképen, először az 1930-as években jutottak el ide európaiak (nem hittérítők, hanem egy zoológiai expedíció). Addig az itteni törzseknek semmiféle kapcsolatuk nem volt a külvilággal, és nagyapáink generációjának még frankón kőbaltákkal kergették egymást. Azóta persze sok minden megváltozott, de a Baliem völgynek mind a mai napig nincs közúti kapcsolata a külvilággal, egyedül légiúton megközelíthető. A gigászi hegyláncok által tagolt, egybefüggő zöld dzsungel borította táj felett a repülőút egyébként óriási élmény!

 Sokan a szállítási költségekkel magyarázzák a völgyben uralkodó,  elsőre kissé meglepő, high end nyugat-európai árszínvonalat – amihez sajnos nem társul a szolgáltatások high end nyugat-európai minősége. Mindenestre egy szállodai szoba Wamenában, a Baliem völgy fővárosában egy éjszakára annyiba került, mint Balin egy egész hét. A Baliem-völgyről Wamenában szerzett első benyomások amúgy sem a legkedvezőbbek. A várost – a koszorús költővel szólva -  leginkább  „szörnyűséges szarfészekként” aposztrofálhatnánk. A város központ – amennyiben ez a fogalom ott értelmezhető – egyfajta szabadtéri piacként is funkcionál, az utcát rothadó zöldségek halmai és lángoló szemétkupacok borítják. Első este minden lélekjelenlétemet össze kellett szedni, hogy naplemente után kimerészkedjek az utcára, valami ehetőt felkutatni az utcán mezítláb flangáló, esetenként méretes machetét lóbáló helyiek közé. Sötétedés után amugy is nagyon észnél kell lenni, például, hogy az ember ne zuhanjon bele a „járdán” tátongó hasonló gödrök valamelyikébe:

Két dolog ami miatt mégis érdemes idejönni. Egyik a híres-neves Baliem-völgyi fesztivál. Ha Magyarországon nem is túl ismert, úgy tűnt, hogy nemzetközi szinten mostmár elég erős brand, legalábbis erre utalt az eseményen résztvevő nagyszámú külföldi turista. Persze azért ne egy Balaton Soundot képzeljünk el: az évente egyszer megrendezésre kerülő nagy törzsi találkozón, összegyűlnek az őslakosok a Baliem völgy legtávolabbi sarkaiból és három napon át tradicionális harci játékokat adnak elő. Tehát tulajdonképpen valami olyasmiről van szó, mintha néptánc csoportok seregszemléjét néznénk végig. Persze ez ma már elsősorban a turistáknak szóló attrakció, de ettől még ennyi hagyományos harci díszbe és egyszál kotekába – tradicionális, lopótökből készült fasztartó – öltözött pápuát egyrakáson biztos, hogy sehol máshol nem fogunk látni. A rendezvény összességében mérsékelten vehető komolyan – ezt jól mutatta, hogy idióta nyugati turistákat is beöltöztettek kotekába - Wamenában és környékén pedig nyilván nem így járnak már az emberek: mindenki visel legalább egy szakadt sortot és pólót. De fent a hegyekben – ez Wamenától alsó hangon 3-4 napos kőkemény gyalogtúrát jelent - bizony még vannak olyan falvak, ahol az idősebbek még mindig a hagyományos viseletet hordják. Vagy hát ebben az esetben -  a koteka kivételével – leginkább nem hordják.

A koteka védelmében egyébként sürgősen szögezzük le, hogy bár nyugati szemmel kétségkívül elég bizarr megoldásnak  tűnik a „sok kis répafasz”(by Peter Békés) de rendkívül praktikus ruhadarab is egyben. Mint helyi szakértőktől megtudtam a pápua férfiak gyakran nem csak a faszukat, hanem az elengedhetetlen cigarettát és öngyújtójukat is benne tartják. Tehát tulajdonképpen a kilencvenes évek Magyarországának taxisdivatját idéző, ikonikus „hasitasi” egy tradicionális változatáról van itt szó.

Ha a fesztiválon kívül, igazi autentikus kotekás bennszülöttekkel akarunk találkozni, ahhoz – mint említettem – már elég komoly, több napos,  gyalogtúrákat kell vállalni, hordárokkal, de minimum egy bérelt hegyivezetővel. 2-3 hetes gyaloglás árán el lehet jutni akár olyan törzsekhez is, akikkel még a misszionáriusok is csak szórványos kapcsolatot létesítettek, mint például a dzsungel mélyén még mindig fára ácsolt kunyhókban lakó korowai nép, vagy a pigmeus termetű unák, de ez már tényleg inkább az expedíció és nem a gyalogtúra kategória. 

 Ilyesmire a magam részéről nem vállalkoztam, csak Wamena környékén tettem néhány kisebb egynapos kirándulást. Ez általában úgy nézett ki, hogy a piactéren bevágtam magam egy helyi iránytaxiba ún. bemóba, és eldöcögtünk mindig egy égtáj felé a legutolsó faluig ahová még aszfaltozott út vezet. Az első, sőt második ránézésre sem túl bizalomgerjesztő helyi arcok láttán, persze az elején aggódtam, hogy mennyire lesz ez így biztonságos, de néhány nap után rá kellett jönnöm, hogy a pápuák a világ legbarátságosabb népe. A mentalitás rendkívül  spanolós, már-már karibiasan laza a hangulat. Ha valakit csak úgy ledobnának a Baliem völgy közepén, könnyen azt hihetné, hogy Jamaikába került. A rasztafrizurák elképesztően hódítanak a helyiek körében, mint ahogy a jamaikai és etióp nemzeti színekben pompázó pólók és fejfedők is. Az autók hangszórójából lágyan lüktető reggie ritmusok áradnak, Bob Marleynek pedig szemmel láthatóan valóságos kultusza van a helyiek körében.

A reggie mellett a pápua lakosság másik szenvedélye a bétel dió fogyasztása: az egyébként rendkívül keserű termésnek enyhe tudatmódosító hatást tulajdonítanak. Ezt én egyszer sem tapasztaltam – na de én boroskólán nevelkedtem – viszont kétségtelenül van egy erőteljes nyálképződést serkentő hatása, ráadásul a nyálat vörösre is festi. Persze, hogy mi a jó abban, hogy egy keserű terméstől egyfolytában köpködni kell azt nem tőlem kérdezzétek, mindenestre a folyamatos bételrágástól Pápuán - Floreshez hasonlóan-  az összes felnőttnek szét volt rohadva a szája és földet minden településen vörös köpetek borították (szegény pápuák mentéségül talán csak azt tudnám felhozni, hogy az alkoholt viszont állítólag olyan rosszul bírják, hogy az be van tiltva az egész Baliem völgy területén, még sört sem lehet kapni).

A helyieknek azzal sem volt túl sok baja, ha fényképezem őket, erre valamiért csak a piaci árus asszonyságok haragudtak, de ők nagyon: egyikük még egy krumplival is megdobott, amikor lefotóztam (szerencsére ez volt a legsúlyosabb fizikai atrocitás, amit elszenvedtem kint tartózkodásom során). Egyébként az is teljesen mindennapi jelenségnek tűnt, hogy a középkorú vagy idősebb nőknek szakálla van: Conchita Wurst legyen a talpán aki erre genderkompatibilis gombot varr! Engem ennél lényegesen jobban zavart, hogy az embereknek sajnos legjobb esetben is olyan szaguk volt, mint egy zsák, két évre földbe vermelt krumplinak. Így nekem sem volt mindig őszinte a mosolyom amikor amikor kénytelen voltam bepréselődni a bemóba két szakállas néni közé. Ha már gender issuek kerültek szóba: hittéritők ide vagy oda a pápuák körében még mindig dívik a többnejűség szokása. Az egyik általam meglátogatott falu elöljárója büszkén mesélte, hogy öt gyermeke és két felesége van. Egyébként egészen a közelmúltig az is bevett gyakorlat volt, hogy ha egy nő elveszíti valamelyik hozzátartózóját, akkor a gyász jeleként egy kővel lecsapják valamelyik ujjpercét. Ilyen csonkolt kezű asszonyokat még manapság sem ritkaság látni:

Mindezzel persze senkit nem szeretnék visszariasztani tőle, hogy hasonló kirándulásokat tegyen, ha a Baliem völgybe vetődik. Mint kifejtettem, a turistákat nem fenyegeti erőszak – ha mondjuk indonéz kiskatonák vagyunk akkor lehet, hogy más a helyzet – ahogy pedig eltávolodunk Wamenától kibomlik a gyönyörű természet. A Baliem folyó szurdok szerű völgye Pazar túraútvonal, a folyón többször vészesen imbolygó függőhidak vezetnek át (nekem, akinek már egy sámlin is tériszonya támad legalábbis elég nagy kaland volt).

Nem kell túl messzire menni, ahhoz, hogy olyan falvakba juthassunk el, amelyeket már csak gyalog lehet megközelíteni. Ezek pedig szinte idillikusan néznek ki, a falu közepén gondosan rendben tartott kis templommal, amit sok helyen még tradicionális kerek kunyhók vesznek körbe. Egy magára valamit is adó pápua falu egyébként általában őrzi legalább egy törzsfőnök füstöléssel tartósított múmiáját, amit némi borravalóért cserébe le is lehet fényképezni.

A másik hasonlóan kissé bizarr látványosságot képezték a sós források: ehhez egy Jiwika nevű faluból kőkemény két órát kellett felkaptatni a negyven fokban, de állítólag vannak akik távolabbi falvakból több napot is gyalogolnak csak emiatt. A sót egyébként úgy nyerik ki, az első ránézésre koszos pocsolyának tűnő forrásból, hogy egy fiatal banáncserje zsenge törzsét szálasra hasogatják azt bedobják a vízbe, amitől egy idő után furcsa lilás színe lesz, onnan lehet tudni, hogy megszívta magát sóval. Először nem is értettem miért rágicsálják a helyiek a koszos, foszlott rongydarabnak tűnő banáncserjét, de mint kiderült így biztosítják a sóbevitelt. Miután velem is megkóstoltatták, már igazából csak annak drukkoltam, hogy ússzam meg harcifosás nélkül a hazautat. Majd legközelebb felkutatjuk az elveszett törzset! (az út teljes fotógalériája itt található)