Szumátrától Pápuáig

Hoppá-hoppá Pajtások! Kezdünk kiesni a formából! Ojjan régen blogoltunk már úgy istenigazából, hogy kezdjük is elfelejteni milyen az...Pedig az irdatlan vadkeleti csapatás azért mindenképpen megérne egy beszámolót, csak hol is kezdjük?

Szóval az elején...az expedíciót tehát úgy indítottuk, hogy fogtunk egy jó árban lévő szimpatikus török fapadost, aztán uccu neki! Az Isztambul ázsiai oldalán lévő Sabiha Gokcan reptérről – mely egyébként Atatürk fogadott lányáról, az első török női pilótáról lett elnevezve – egyenesen Trabzonba repültünk. Trabzon Törökország Fekete-tengeri partvidékének egyik legjelentősebb városa napjainkban is – régen meg főleg. Amikor a keresztesek 1204-ben bevették Konstantinápolyt, Trabzon vagy akkori nevén Trapezunt lett a központja a bizánci birodalom számos utódállamai egyikének. A Trapezunti császárság a lábjegyzet lábjegyzete a töri könyvekben, pedig a maga korában nem is volt olyan kispályás játékos: a keleti kereskedlem megcsapolásából még arra is futotta, hogy a trapezuntiak felépítsék a maguk Hagia Sophiáját. Bár azért az eredetivel nem focizik egy ligában,  a trabzoni Hagia Sophia sem kutya. Itt maradtak meg a legszebb eredeti bizánci freskók egész Anatóliában. Maga Trabzon a templomon, meg egy egész elviselhető árnyas, kiülős teázós főtéren kívül nem sok mindennel kecsegteti az egyszeri utazót. A Kaukázus és a nagy Orosz Medve közelsége itt azért már érezhető – a grúz határ innen már nem sokkal több mint 100 kilóméter. A trabzoni kikötőben minden héten orosz piacot tartanak,  utunk során egyébként itt fordult elő először és utoljára, hogy az esti kikötői sétáról jobbnak láttuk visszafordulni a sötétben  tébláboló és erősen kriminál tekintetű posztszovjet formák miatt. Ellenben nappal rekordalacsony áron kapható alsógatya, sportzokni és bőrdzseki minden méretben.

Amit viszont Trabzon környékén ne keressünk az a beach. Bár a negyven fokos hőségben nagyon csábított a Fekete-tenger, és számos autópálya hídon valamint egy lakóparkon is keresztülverekedtük magunkat,  elszánt kutatásunknak csak egy majdnem-napszúrás lett az eredménye. A nyári hőség elől itt célszerűbb a hegyekbe menekülni. A hegyek errefelé valami zseniálisak, alig hiszi el az ember, hogy ilyesmi Törökországban előfordul. Sziklás bércek, sötétlő fenyőerdők, rohanó hegyi patakok – tisztára mintha a Tátrában vagy a Kárpátokban járnánk. Annyi különbséggel talán, hogy a Fekete-tenger partvidéke jelentős teatermelő vidék is egyben, így Szlovákiánál itt némileg nagyobb eséllyel futhatunk bele egy szépen gondozott teaültetvénybe. Sokkal inkább a gyönyörű táj, mintsem maga az épület miatt érdemes ellátogatni Trabzon környékének fő turista attrakciójához, az útkikönyvek által talán kissé érdemein felül reklámozott Sumela kolostorhoz. Bár a függőleges sziklafalra tapadó épület bizonyos fokig érdekes, de tulajdonképpen meglepően kicsi. Ráadásul ottjártunkkor éppen teljes felújítás alatt állt, ami rá is fért: a török turisták túl azon, hogy kirándulásaik alkalmával szokásukhoz híven ezt a helyszínt is szétpiknikezik, kulcsukkal még gondosan bele is vésik szignójukat egyenesen a középkori freskókba.

Miután Trabzonban talán kissé túl sok időt is sikerült eltölteni, buszra szálltunk útnak indultunk Erzurum irányában. Miután iszonyat szerpentin utakon átküzdöttük magunkat a partvidéki hegységen, kijutottunk az Anatóliai fennsíkra. A „Fekete-tengeri Kárpátok” –hoz képest itt drasztikusan megváltozik a táj képe. A teljesen fa nélküli füves pusztaságok, a horizonton lebegő havas hegyekkel nekem egy az egyben Mongóliát idézték. Nem csoda, hogy annak idején a közép-ázsiai eredetű lovas nomád törökök is alkalmasnak találták a letelepedésre. Az Anatóliát a kb. XI. Századtól birtokukba vevő ún. szeldzsuk török törzsek első központja a mai Erzurum környékén volt. Éppen ezért a későbbi ottomán stílustól markánsan különböző, inkább  perzsa hatásokat mutató  ún. szeldzsuk építészeti stílus legkorábbi emlékei -  pl. az élőben eléggé ütős ikertornyos medresze – Erzurumban lelhetőek fel. A közép-ázsiai atmoszféráról azonban nemcsak a műemlékek, hanem a lakosság is gondoskodik. Akik Törökországban max. az antlyai beacheket meg a bodrumi diszkókat keresik fel, azok számára a igazából a történet semmiben nem különbözik attól, mintha „görögbe” meg „spanyolba” mennének nyaralni.  Még Isztambulban erasmusoként is hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy az egész iszlámpara kérdéskör eléggé túl van lihegve.  Úgy kb. Erzurum környékén viszont kezdenek bedurvulni a dolgok. Itt már semmivel nem fordulnak elő gyakrabban turisták mint mondjuk Szíriában, és ezzel együtt kezdetét veszi a nagy keleti hesszelés: akárhová menjünk a napközben teázgató vagy csak úgy tengő-lengő alakok kőkeményen bámulnak. Lányoknak itt a short, vagy rövid szoknya mission impossible, de szőke lányokon igazából csak a fejkendő segít. Nehéz ezeket a benyomásokat pontosan szavakba önteni, de pl. Szíriában valahogy mégsem volt ettől kényelmetlen érzésünk , itt viszont az arcok valahogy sokkal vadabbnak tűntek. Baljós előérzeteink a későbbiekben fényes igazolást nyertek...No de ne szaladjunk ennyire előre.

Erzurum környéke még két dolog kapcsán érdemel említést. Egyrészt a város maga 2000 méterrel a tenger szint felett fekszik, a város környéki 4000 méteres hegycsúcsok pedig még nyáron is bőven havasak. Nem csoda, hogy Erzurum mellett található Törökország legnagyobb síterepe a panadölkeni pályarendszer. Panadölken azért nem egy Saalbach-Hinterglemm, bár pl. akkora már simán van mint mondjuk Murau. Az egyetlen hiba, hogy bogyós lifteket nem, max. ülős felvonókat láttunk. Ami azért az igencsak zord anatóliai telekre gondolva nem lehet túl jó móka. Pláne, hogy itteni hüttékben gyaníthatóan a forralt bor sem  túl elterjedt.

Másrészt: a mai Törökország északkeleti része a szeldzsukok inváziója előtt leginkább a  Örmény és Grúz királyságok fennhatósága alatt állt. És akkor pont. Mivel a középkori örmény és grúz államalakulatok történetét körülbelül annyira ismerjük, mint az egyszeri kvifes hallgató a magyar választási rendszert, ezért ebben az irányban nem is próbálnám tovább felfejteni az utazásunk hátteréül szolgáló szociokultúrális kárpit szálait. Inkább csak annak a megállapítására szorítkoznék, hogy Erzurum környéke erősen meg van szórva gyönyörű középkori grúz katedrálisok romjaival, melyek simán alázzák a velük egy korú európai román  templomokat. Az egyetlen gond velük, hogy a fránya grúz szerzeteseknek sikerült a létező legeldugottabb helyekre építeni őket, ahová esély sincs tömegközlekedéssel eljutni. Így a grúz romok meglátogatása során kezdtünk el rákapni a stoppolásra. Ezt a stoppolós vonalat igazából utunk második felében sikerült kiteljesíteni, melynek köszönhetően az utazás igazi szociohorror tripbe fordult. A stoppolás tanulságairól és az önzentlen vendégszeretetről szóló prédikáció majd a következő részben...

Az idősíkok tarantinói váltogatása helyett, történetünk kronologikus linearitása mentén haladva tovább Kars volt a következő állomásunk. Karsot érdekes módon a Lonely Planet is kissé lehúzta, plusz mint a világirodalomban nálunknál jártasabb kollégáktól megtudtuk, itt játszódik Orhan Pamuk török író világhíres regénye a Hó, melyben a hely mint valami ultimate depresszív Isten háta mögötti határváros van lefestve. A határváros ebből igaz is, kevesebb mint ötven kilóméter ide az – egyébként lezárt - örmény-török, korábban szovjet-török határ. Hogy tovább fokozzuk a határváros feelinget, Kars a határ túloldalán is állt már. A XIX.század második felétől, egészen az első világháborúig ugyanis orosz fennhatóság alá tartozott a város, az egyik mecseten még felismerhető, hogy orosz stílusú ortodox katedrálisból alakították át. Ezzel együtt Kars összességében semmivel nem lepukkantabb vagy nyomasztóbb, mint bármelyik másik kelet-törökországi város. Sőt a citadellája szerintem a leglátványosabb az összes közül amit láttunk. Nagyszerű kilátás nyílik róla a folyó kanyarulatra valalmint szemközti dombon, az – olyan túlságosan nem létező  - török-orosz barátság tiszteletére emelt emlékműre. Ezenkívül Kars közelében , pontosan a török-örmény határon található a Lonely Planet által sem nem túl, sem nem alulértékelt Ani romvárosa is, ami egyszerűen csak überfasza.

Karsban sikerült végre beérni Paveléket is. Pavel,  egymásik cseh srác Jaroslav, valamint egy német arc Max ez alkalommal igen extrém stílusban csapatták. Beújítottak egy sátrat a helyi CBA-ban és minden éjszakát sátorban töltöttek. Normális hálózsákokkal egyébként – amilyen nekünk nem volt – ez nem is olyan borzasztó mutatvány. Karsba egy éjszakát mi is bevállaltunk, egy kellemes kis teázó kertjében felverhettük a sátrakat. A srácok aludtak a „nagy” sátorban, míg Jaroslav felajánlotta nekünk a saját különbejárató hordozható óriás kotonját. A kotonban csak vízszintes pozícióban lehetett elhelyezkedni, mivel aludni akartunk ez annyira nem volt para, viszont hajnal felé már gyakorlatilag halálra fagytunk . Végül is aludni egy percet sem sikerült, viszont cserébe elmentünk megnézni a napfelkeltét – azt úgy sem sokat láttam még életemben.

A karsi terrornight után az iráni- török határhoz, az Ararát lábánál fekvő Dogubeyazit városába utaztunk. Pavelék extrém stílusban nyomultak továbbra is, ennek során valahol a pusztában még igazi sátras nomádokkal is lespanoltak. Az Ararát csúcsát csak azért nem hódították meg mivel ahhoz külön kormányengedély szükséges. Mi egy fokozattal enyhébbe kapcsoltunk, standart turistaként felkerestük Ishak Pasa palotáját, egy geológiai formációt amiről a helyiek azt mondják, hogy meteor kráter – a tudósok szerint inkább csak egyszerű eróziós képlet - valalmint ellátogattunk a Noé bárkája múzeumba is. A múzeum a mellé az árok mellé épült ahol „megtalálták” a bárkát. A vitrinekben ki van állítva jópár kő, amik állítólag megkövesedett fadarabok. Mindez igen aranyos project, láthatólag egy kedves nagypapának, valamint számos unokájának biztosítja a napi betevőt. Ami aggasztóbb, hogy a témára valamilyen fokon rárepültek az amerikai neoprotestáns fundik is. Egy csomó cikk volt kiaggatva a Christian Science Monitor, meg hasonló újságokból. Márpedig ahová a George W. Bushék eddig betették a mancsukat a közel-keleten, ott túl sok szívderítő dolog nem történt...Na de azért talán összeesküvés elméleteket korai még kreálni,  túl sok olajdollár eddig valszeg nem ömlött a bárka projectbe állapítottuk meg újfent este, amikor is Zsuzsiék jóvoltából véndégül láttak minket egy couchsurfinges vacsorán, ahol jelent volt többek között a kicsit furcsa, viszont nagybajuszos Parachut becenevű bácsi aki az ásatást vezeti...

Zsuzsiék couchsurfinges sikerein felbátorodva, Van városában már mi is ezen a módon próbáltunk szállást lőni magunknak. Ez igen jó felkészítésnek bizonyult  mindarra az szociokultúrális beöntésre, ami utunk későbbi állomásain várt ránk. Vani vendéglátónk egy filmelmélet szakos srác, kicsit hasonlított  is a Rekviem egy álomért c. filmnek egy karakterére, arra a feka drogdíler csávóra aki kizárólag „pináért adott el drogot”. Haverunk szerencsére nem drogot árult, ő csak a szállásért cserébe szeretett volna pinát. Ezért amúgy egy percig sem ítéljük el: mi másért nyitná meg bárki épelméjű ember a lakását vadidegenek előtt?!  Mivel ez alkalommal rajtunk kívül még egy másik erasmusos párt hosztolt, nem igazán akadt szabadgyök csaj a képletben. Aztán mikor még Paveléket is oda csődítettük, kicsit besokallt, bosszúból egész éjszakán át valami orosz csajjal csetelt, minket pedig véletlenül sem hagyott aludni. De legalább ingyen volt a hely.

A Van tó különben igazi szenzáció. A tó közepén lévő Akdamar szigetre mindenképpen érdemes hajókirándulást tenni  - aki erre jár ki ne hagyja!!! Az aprócska szigetet egy gyönyörű középkori örmény templom ékesíti. A templom feletti dombtetőről, pedig alighanem egész utunk leggyönyörűbb panorámája tárult elénk. A  Van tó különlegessége továbbá, hogy víze természetesen lúgos. Sajna ennek következtében élőlények sincsenek benne, a helyi asszonyok viszont mosópor nélkül tudnak benne ruhát mosni. Ezt természetesen ki kellett próbálni, amúgy sem zuhanyoztunk előtte már jópár napja. A víz különben egyáltalán nem volt hideg, és tényleg olyan síkos tapintású volt, mintha szappanos lett volna, utána pedig rohadtul kiszárította az ember bőrét. Mintha valaki beszappanozná magát és utána nem tusolna le...Ez kell nekünk, csak a hardcore!!!

Van városa különben mint utólag megállapíthattuk, délkelet Törökországban a civilizáció utolsó bástyája. Mivel a cashből is kezdtünk vészesen kifogyni, itt már végképp csak a stoppolásra hagyatkozhattunk, amiből aztán mindig több kerekedett mint egyszerű stoppolás...Így vettük az irányt a vad törvényenkívüli vidékeken át, az iraki szabad kurd övezet felé...Utunknak erről a lényegesen kalandosabb szakaszáról szól majd a következő poszt.