Szumátrától Pápuáig

Kazany után a következő jelentősebb város útvonalunkon a Szibéria kapujának is tartott Jekatyerinburg volt. A Nagy Katalin cárnő által alapított település a szovjet időkben a Szverdlovszk nevet viselte az egyik legelvetemültebb bolsevik Jakov Szverdlov után, aki 1918-ban lemészároltatta az őrizetére bízott cári családot. A városképileg meglehetősen ronda szovjet iparváros hírében álló Jekatyerinburg tehát korántsincs híján az érdekes történeti vonatkozásoknak. De sajnos csak egy órát adatott itt eltöltenünk, amit alatt kb. csak a pályaudvar előtti teret láttuk a városból. Szerencsére arra azért jutott időnk, hogy mindenki lefényképezkedjen jekatyerinburgi pályaudvar legnagyobb „attrakciójával”, az Európa és Ázsia határát jelölő emlékműnél. Bár a Nagy Katalin által kiötlött idea, miszerint az Urál – amihez képest a Pilis valóságos Himalájának tűnik – képezné bárminek is határát, mérsékelten meggyőző koncepciónak tűnik, erről azért persze én sem maradhattam le:

Jekatyerinburg: Európa és Ázsia határán

Jekatyerinburg után még csaknem 24 óra újabb zötykölődés várt ránk a tulajdonképpeni első szibériai megállónkat jelentő Tyumenig. Azért esett éppen Tyumenre szervezőink választása, mivel nemrégiben alakult itt meg a nyári egyetemünket bonyolító Aegee diákszervezet helyi tagszervezete (ún. antennája). Ezzel nem biztos, hogy a legszerencsésebben jártunk, valószínűleg Jekatyerinburg, Novoszibirszk, de valószínűleg Omszk is jobb választás lett volna a turisztikailag teljességgel érdektelen Tyumennél. Persze ha mondjuk szociográfiát szeretnénk róla írni, hogy milyen az „átlagos szibériai iparváros” akkor Tyumen eszményi helyszín. Képzeljük el, ha mondjuk Dunaújvárost körös-körül óriási olajmezők öveznék és a petrórubelekből, csillogó-villogóra ki lenne stafírozva az egyébként színtiszta szocreál városközpont. Tyumen – és általában az általunk érintett szibériai városok – egyébként meglepő módon határozottan jobb módúnak, rendezettebbnek és tisztábbnak tűntek mint az Oroszország európai részén fekvő települések. Azt, hogy itt nem pusztán szubjektív benyomásokról, vagy a 36 órás vonatozás keltette hallucinációkról van szó, szervezőink szikár statisztikai adatokkal is alátámasztották. Mint megtudtuk a szibériai olajkitermelés egyik vezető központjának számító Tyumen egy főre jutó GDP tekintetében a második leggazdagabb orosz városnak számít Moszkva után!

A Tura folyó rakpartjai

Ettől még azért ne rohanjunk azonnal Tyumenbe szóló repjegyeket foglalni…a látnivalók a városban néhány mutatóba megmaradt régi faházra, a kötelező hagymakupolás katedrális-kolostor kombóra és a felejthető folyóparta korlátozódnak. Tyumenben kaptunk egy kis ízelítőt a hamisítatlan szibériai nyárból is, ami a helyiek szerint egyébként rosszabb mint a tél. Télen általában nagyon hideg van, de viszonylag száraz az idő, ezzel szemben a hőmérséklet nyáron sem megy 15-20 fok fölé viszont egyfolytában esik (állítólag néha nagyon meleg, akár negyven fokos hőség is tud lenni,akkor meg a szúnyogok miatt nem lehet megmaradni). Maratoni hosszúságú városnézésünk alatt valóban végig ömlött nyakunkba az égi áldás, még a betervezett erdei kempingezés is elmaradt. Úgyhogy azt hiszem csapatunkból végül senki nem bánkódott különösebben, amikor másnap végre magunk mögött hagytuk Szibéria első kozák alapítású települését és nekivágtunk utunk leghoszabb 48 órás vonatozásának Irkutszkig a „Bajkál fővárosáig”.

Hangulatjelentés Tyumenből

Utólag visszatekintve egyértelműen tyumeni tartózkodásunk jelentette az utazás lélektani mélypontját. A Tyumen és Irkutszk közötti 48órás, laza 1500 km-es szakaszt szerencsére már nem a platzkartyij osztályon, hanem az egész emberi körülményeket biztosító couchette-vagonban tettük meg. A szélesnyomtávú vágányokon ringatózó szerelvény napközben mindenkit kellemes álomba ringatott, este az étkezőkocsikban előkerültek a kártyapaklik és a vodkásüvegek, óriási volt a hangulat. Néha meg-meg álltunk egy-egy istenháta mögötti településen ahol a helyi bábuskáktól kínálatából felfrissíthetük élelmiszerkészletüket: az örökös koreai instant tésztalevest mellé beszerezhettünk házikészítésű pirogokat, lekvárokat a legbevállalósabbak pedig rápróbálhattak a mérsékelten bizalomgerjesztő füstölt lazacokra. Úgy elröppent a 48 órányi utazás, hogy szinte észre sem vettük! Szerelvényünk az éjszaka közepén állt meg egy órára Szibéria legnagyobb városában a másfél milliós Novoszibirszkben, amely mint meg kellett állapítanunk ma már nem csekély számú toronyházzal és üveg-acél felhőkarcoló csodával büszkélkedhet. Az Ob folyó partján elterülő város éjszakai díszkivilágításban egészen valószerűtlenül hatott, mintha a szibériai nagy semmi közepéről egyenesen Manhattanbe vagy Hong-Kongba csöppetünk volna. A városban láthatóan a méret a lényeg: a városképet az óriási toronyházak és végeláthatatlan sugárutak uralják, ezenkívül a Novoszibirszk büszkélkedhet a világ legnagyobb operaházával, pályaudvara pedig még orosz viszonylatban is egyedülállóan gigantikusnak mondható.

A novoszibirszki gigapályaudvar

Novoszibirszk után Irkutszk nappali megvilágításban és az örökösen szemerkélő esőben kissé melankolikus hangulatot árasztott. A Bajkál tó „fővárosának” tartott település – szemben azzal amit a csalóka térképek sugallnak – valójában nem a tó mellett van, hanem attól még hatórányi(!) autóbusz útra. A város annak idején az orosz Távol-Kelet meghódításának előretolt bástyáját képezte ahonnan aranybányászok, mérnökök és prémkereskedők rajzottak ki a vadonba. Basset Digbyt a XIX . századi amerikai utazót a város az 1849-es aranyláz idejének San Franciscójára emlékeztette ahol "...aludni nem lehetett, mivel hajnalonta kilövöldöztek az ablakokból a rablók elriasztása céljából...". Szó mi szó az eddigi poroszosan tiszta és rendezett szibériai városok után Irkutszk volt az első hely ahol már érezhető volt némi "vadkeleti" jellegű lepukkantság főleg a pályaudvar környékén. Ezzel együtt, köszönhetően a várost átszelő Angara folyónak - tudtátok, hogy ez az egyetlen folyó amelyik ,amelyik nem be, hanem kifolyik a Bajkál tóból? – és városközpontban lévő parkoknak Irkutszk első látásra egész élhetőnek tűnt, noha építészetileg nem különösebben lenyűgöző.

Irkutszk city center

Irkutszk elsősorban azért maradt számunkra különösen emlékezetes, mivel Moszkva után ez volt a következő olyan város, melynek sikerült úgy istenigazából belekóstolni az éjszakai életébe – talán túlságosan is :-) Persze az Irkutszk és éjszakai élet szavak hallatán most nyilván sokan csóválják szkeptikusan fejüket, mi magunk is aligha gondoltuk volna, hogy az egész utazás legkomolyabb buliját sikerül majd abszolválnunk. Blogunkon sokszor megénekeltük már a keletiszláv partikultúra dicséretét, a férfiszemszögből nézve egészen fantasztikus mennyiségi és minőségi arányokat- de amit Irkutszkban tapasztaltunk, az még ogyesszai nyarakon edződött szemmel is egészen elképesztő volt. A mérsékelten csalogató elnevezésű Benzin clubban konkrétan mintha topmodell válogatásra castingoltak volna, a férfi-női arány csoportunk tagjaival együtt is körülbelül 1-10-hez volt (ez újból felvetette a kérdést, mint az ukrajnai bulikban is: hol vannak ilyenkor a helyi férfiak? Medvére vadásznak a tajgán? Kipusztította őket a fiatalkori heves alkoholizmus?) No de nem sokáig volt időnk ilyen meddő problémákon töprengeni, mivel rögvest megrohantak minket a helyi lányok, akiknek részéről az érdeklődés persze gondolom nemcsak személyünknek, hanem a schengeni vízum lehetőségének is szólt, de mégis: olyan bombázók szólították le (!) az embert akik idehaza a padlót sem törölnék fel velünk. Bár ami azt illeti a padló feltörlést azt sajnos pont sikerült – méghozzá majdnem szó szerint – bemutatnunk a tánctéren egy leányzóval akivel előtte talán az optimálisnál valamivel több vodkát fogyasztottunk. Sajnos pont a kritikus pillanatokról az emlékeim elég homályosak, úgyhogy nem tudom, hogy emiatt-e vagy pedig egyszerűen csak azért mert valami helyi maffiafőnök csaját sikerült kifognom, mindenesetre hirtelen kopasz biztonsági emberek tűntek fel körülöttünk, elragadták táncpartneremet és lecipelték a bejárathoz ahol bedobták egy rá várakozó fekete autóba ami padlógázzal elhajtott. A kurta-furcsa leányrablás akkor és ott meglehetősen felháborított, bár utólag vissza gondolva alighanem nagy szerencsém ,hogy nem engem vitt el az a bizonyos fekete autó…aznap este nem az enyém volt az egyetlen különös sztori: egy osztrák pajtásunk például esküdözött hogy őt három nem túl bizalomgerjesztő figura mindenhová követte az este folyamán, egy máltai haverunk pedig egy orosz lány jóvoltából egy Irkutszktól 50km-re fekvő tanyán kötött ki, ahonnan elég kalandos úton keveredett haza. Mindenesetre ezentúl én biztos hogy minden hétvégén csak Irkutszkba járnék bulizni, csak ne 7000 kilóméterre lenne tőlünk!

Sajnos az előző esti buliban nem készültek képek, így ezzel kell beérjétek

No persze a Irkutszk kapcsán a legnagyobb attrakciót – elviekben legalábbis – mégsem a buli, hanem a Bajkál tó jelenti. Alighanem a legkíméletlenebb kúra a másnaposság ellen, ha egy átbulizott éjszaka után másnap hatórányi buszozás majd három napnyi vadkempingezés vár ránk a szibériai vadon közepén. A tó partján lévő táborhelyünk nélkülözött minden komfortot. Az ácsolt gerenda alapokra rögzített katonai sátrakon kívül volt még egy régi lakókocsiból kialakított főző helyiség, meg a vízparttól távolabb néhány budi. Fürödni, fogat mosni lehetett menni a tóba. A kényelmetlenségekért viszont bőven kárpótolt a panoráma: a Bajkál tónál végre kitárultak a szibériai táj igazi felfoghatatlan dimenziói. Kell-e sorolnunk az adatokat? A világ legnagyobb és egyben legmélyebb édesvízű taváról van szó, egyes számítások szerint a egymagában Bajkál tó tárolja a világ édesvíz készletének 20%-át. A tó vize egyébként rendkívül tiszta, ivóyíz minőségű, olyannyira, hogy ásványvízként palackozzák is. A Bajkál tó környékén kapható palackozott vizek a Bajkál tó vizét tartalmazzák!

A tóban 27 sziget is található, hogy a méreteit felfoghassuk talán egy jó példa: a szigetek közül a legnagyobb az Olkhon sziget – pont ennek partjaival szemben volt a kempingünk – pontosan akkora területű mint a mi Balatonunk. Nem csoda, hogy a környező népek, köztük a részben még mindig sámánhitű burjátok a tavat szent helyként tisztelik. Az Olkhon szigeten található sámán sziklánál állítólag hódító hadjáratai megkezdése előtt, nem kisebb személyiség mint Dzsingisz kán szokott volt áldozatot bemutatni. A szigetnek a legváratlanabb helyeken felbukkanó, színes szalagocskákkal feldíszített „sámán fáktól” van is egy nem kevéssé Blair Vitch projectes jellege.

A kultikus jelentőségű Sámán sziklánál

Az egyébként meglehetősen kopár és elképesztően poros szigeten a szovjet időkben egy gulág munkatábor is funkcionált, amelynek helyén létesült strandon ma már leginkább a turisták mossák le magukról a dzsipes körtúrák porát. A Bajkál tóban való pancsoláshoz szükséges némi lélekjelenlét, a tó vize a legnagyobb nyári hőségben sem melegszik 14-15 fokosnál melegebbre. A legcélszerűbb a dolgot egy kis szaunázással összekötni. Szerencsére a tó partján mindenhol találhatunk a potom pénzért kibérelhető tradicionális orosz szauna kabinokból az ún. banjákból. A mi kempingünk mellett is volt egy belőlük: túlzás nélkül merem állítani, hogy utazási élmény szempontjából az egész út csúcspontját jelentették ezek az éjszakai szaunázások. A 100-120 fokos banjából kirohanva egyenesen a tóba lehetett belecsobbanni, aztán a vízből percekig bámulni az olyan kristálytiszta csillagos eget, amihez még csak hasonlót sem tudunk elképzelni bárhol itt Európában. A hangulat olyan szinten misztikus volt, hogy azon se lepődtem volna meg túlságosan, ha egyszer csak egy dimenziókapu nyílik a csillagos égen és bedzsezzel rajta a vörös ruhás Törpe a Fekete Barlangból... A banják az ott nyaraló oroszokkal való szocializálódásra is kiváló helyszínt kínálnak, a Bajkál tó partján -talán a Sámán szikla mágikus kisugárzásának hatására? - mintha még az oroszok is szinte már-már barátságosak lettek volna, bár ez lehet, hogy tényleg már csak képzelődés volt részünkről…folyt. köv.

Tehenek várnak a sorukra a banjánál