Szumátrától Pápuáig

Tavaly nyáron Törökországban konkrétan karnyújtásnyira álltunk az örmény határtól, de Grúziától sem jártunk sokkal messzebb. Mégis skippelnünk kellett az útitervből mind2 országot – többek között mivel pl. a török-örmény határ mind a mai napig le van zárva – frusztrálódtunk is rendesen. Én már akkor megfogadtam: legközelebb Dél-Oszétiáig tuti hogy meg sem állunk, de legalábbis a Russian Militray Highwayt szigorúan lezúzzuk. És lőn: idén nyáron egy Kaukázusi trippel lepte meg magát a szumpapu utazós kollektívája. Mivel Olenka könnyelműen kiírta magát csapatunkból, Owieczka pedig végképp a drogok és a nők rabszolgája lett, így ez alkalommal is Druszámmal vágtunk bele a Nagy Keleti Szopójátékba…bár más útitársaink is akadtak hamarosan, erről bővebben mindjárt.

Útitervünk szikár vázát egy az Austrian-Airlines amúgy nem létező budapesti irodája által felkínált, meglepően olcsó Bécs-Jereván, Baku-Bécs konstrukcióra alapoztuk. A terv szerint az örményországi egy hét után én Jerevánból busszal (vagy valahogy) átcsapatok Tbiliszibe, majd onnan immár egy Aegee Nyári Egyetem keretében Bakuba, ahol még a tudományos  kutatás oltárán is kívántam áldozni a Nemzetközi Kapcs. Doktori Iskola isteneinek.

Az Austrian Airlines menetrendszeri Bécs-Jereván járatán még Strauss keringői szóltak lágyan, a légitársaság magazinjából vidám Mozart kugelek és barátságos Ferenc Jóskák mosolyogtak ránk. A jereváni reptér nemrég felújított fogadócsarnoka is még kellően megtévesztő volt, a sok gránátalma poszterrel. Aztán kiléptünk a fogadócsarnokból a jereváni hajnalba és visszakézből csapott arcba a poszt-szovjet valóság.

Jártunk már ugye pár országban, mégis kijelenthetem, nem sok kevésbé bizalomgerjesztő hely létezik, mint egy kaukázusi város repterének környéke hajnali négytájban. A jereváni reptér mellett konkrétan egy óriási, félbehagyott építkezések által közrefogott, félig non-stop bolhapiacként, félig a hely taxismaffia pacsizóhelyeként működő poros placc található. Az emberek közül pedig kivétel nélkül mindenkinek kibaszottul BŰNÖZŐFEJE van (ez amúgy a Kaukázusban mindenhol elmondható). Persze mint kiderült az örmények a világ legjámborabb népe, a légynek sem tudnak ártani – legfeljebb a karabahi azerieknek – de ezt mi akkor még nem tudtuk, meg ha tudtuk volna valszeg akkor sem nyugszunk meg túlságosan.

A taxismaffia karmaiból végül is Laci, a háromfős jereváni magyar emigráció egyik oszlopos tagja (a Matenadaran levéltár részidős munkatársa és Tarr Béla tolmácsa!) mentett ki minket. Laci vezetésével különösebb komplikációk nélkül eljutottunk az ORÁKULUMHOZ, avagy Ica nénihez a háromfős magyar emigráció spirituális vezetőjéhez (egyben szállásadónkhoz). Ica néni hajdanában kárpátaljai magyar lányként került a Külker főiskolára (amikor még valóban létezett külkereskedelem), majd külkeresként Moszkvába, ahol igen baráti viszonyt alakított ki az alkohollal ill. egy örmény úriemberrel. Az örmény úriember később Ica néni férje, majd a ’70-es években az Örmény SZSZK gazdasági miniszterehelyettese lett. Kb. a Szovjetunió felbomlásának idejére datálható h Ica néni gazdasági miniszterhelyettesből a jereváni keresztanyává lépett elő, aki a karabahi háború idején rajta tartotta kezét a legfontosabb élelmiszerszállítmányokon. Miután leszámolt a konkurens maffiózókkal visszavonult, bár aranyat érő összeköttetései megvannak, ma már leginkább csak a Jerevánba tévedt magyarokat istápolja (a jereváni magyar emigráció harmadik tagja, Kriszta egy erdélyi magyar származású némettanárnő, akivel nem sokat találkoztunk mivel épp akkoriban jött össze egy Örményországban forgató francia dokumentumfilmessel).

Ica néni nem árult zsákbamacskát: reggel 5 órás érkezésünkkor egyből egy üveg vodkával köszöntött minket, aminek sajnos az optimálisnál nagyobb részét voltunk kénytelenek ténylegesen is lenyelni és csak egy kis részével tudtuk inkább a fikuszt megkínálni. A reggeli vodka után pedig egyből elzavart minket várost nézni, mondván később már túl meleg lesz (ebben is, mint csaknem mindenben, igaza volt).

A reggel hatórás városnézést, tehát már eleve kissé szétcsúszott állapotban indítottuk, az igazi kultúrsokk azonban csak ekkor várt minket: az első dolog amibe Jereván utcáin a hajnali szürkületben sikerült belebotlanunk Tarr Béla legújabb remekművének a Torinói Lónak a plakátja volt! Mint kiderült a MESTER egy háromnapos filmfesztivál keretében büntette az örmény főváros népét, tolmácsa pedig valóban Laci barátunk volt! Majdnem egy autogrammot is sikerült összehozni a Mestertől Gerhardt kolostoránál, de sajnos ezt a randit lekéstük.

Jereván belvárosát amúgy az ötvenes években épült sztálini-birodalmi stílusú középületek uralják, ami nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik. Sőt köszönhetően, annak hogy mindent a közelben bányászott szürkés és vöröses-rózsaszínes tufával burkoltak, a város arculata kellemesen egységes. Mivel Jerevánt és Örményországot úgy tűnik elkerülte a többi poszt-szovjet országban tomboló felhőkarcoló és bevásáslóközpont építési láz, így ebbe az összképbe nem nagyon zavar bele semmi. Még egy nyavalyás McDonalds vagy Burger King sincs a városban, de a forgalom is meglepően nyugis, a harmadik világbeli standartokhoz mérten. Az örményeket hajlamosak vagyunk folyton nyüzsgő-bizniszelő népségnek képzelni, ehhez képest Jerevánban a megnyugtató punnyadtság hangulata hat át mindent és mindenkit.

A legpörgősebb, helyek alighanem napjainkban is az egyházi központok. Gondolom a kereszténységnek az örmények identitásában betöltött központi szerepéről már halott mindenki eleget. Tény h a legtöbb embert egy kupacban, mi is Echmiadzinban a katholikosz vasárnapi miséjén láttuk. Az egész eseménynek kicsit olyan hangulata volt, mint egy közepes rangú szicíliaia maffiózó temetésének, a sok pacsizó, meg pusziszkodó sötét alak miatt. De lehet hogy csak azért támadtak ilyen komor asszociációink, mert az örmény papok viselete, erősen emlékeztet a Sith lovagok jelmezére. Szerzetesekből és kolostrokból Örményországban nincs hiány. Igazából a kolostorok jelentik a turistalátványosságok egyetlen létező típusát: van kolostor a városban és vidéken, hegytetőn és folyókanyarban. Van olyan kolostor ami barlangban van, és olyan kolostor is amiben egy barlang van. Van kolostor ami mellett forrás fakad, és olyan is, amelyikből forrás fakad.

A vallási életnél, a partylife jóval kisebb kaliberű. Bár igazából nem is erőltettük a dolgot túlzottan, miután első este Jerevánban hosszas keresgélés után, végül csak egy „perzsa bulit” sikerült kifogni. A perzsa buli, konkrétan tényleg perzsa: az irániak mivel otthon nem tehetik meg, ide Jerevánba járnak át bulizni. Meg kell hagyni ezerrel pörögtek úgy is, hogy a tánctéren lévő 50 emberből kb. három volt (dagadt és ronda) nő. Derekasan fogyasztottak a pultnál kapható, és a vodkánál jóval brutálisabb izű rejtélyes töményből is: gondolom ennek hatására, a tánctéren a fickók egy idő után mintha egymásra is kezdtek volna rámászni. Ekkor döntöttünk úgy, hogy inkább lelépünk.

Bár Druszám állítólag a későbbiekben jó buliba is eljutott, én már akkor nem voltam ott. Mikor ő még a libanoni örmény arcokkal pörgött a jereváni éjszakában, én útban voltam egy marsrutkában Tbiliszi felé…folyt köv.