Szumátrától Pápuáig

Bár utazásunk spirituális csúcspontját alighanem az irkutszki megapáré és a bajkál tavi vadkempingezés jelentette, legtöbbünknek nem ért itt véget a móka. sőt bizonyos értelemben ezután következett csak a java – már ami a fizikai megpróbáltatásokat illeti egészen biztosan. A nyári egyetem búcsúestjét követően, a Bajkál tótól hat órát buszozhattunk vissza Irkutszkba fullmásnaposan, hogy elérjük az éjszakai vonatot, ami a tó megkerülésével az Autonóm Burjátföldi Köztársaság fővárosába Ulan-Udéba repít minket. Ha hihetünk az útikönyveknek Ulan-Ude büszkélkedhet a világ legnagyobb szabadtéri Lenin-fej szobrával, szerencsére az átszállás alkalmával ezt is sikerült megcsodálnunk. Ulan-Udétól kezdve kicsit csaltunk, ugyanis a transzmongóliai vonal helyett szégyenszemre inkább buszra pattantunk, hogy így tegyük meg a mintegy 12 órás utat Ulánbátorig Mongólia fővárosáig (vonattal csaknem kétszer ilyen hosszú lett volna). Az amúgy sem rövid utat, azért még sikerült megfejelnünk extra 4 óra várakozással az orosz-mongol határon, egy spanyol és olasz kolléga jóvoltából akiknek lejárt az orosz vízumuk – perszem meglepő is lett volna ha nem történik valami hasonló a nevezett nemzetek fiaival.

Mongólia teljességgel valószerűtlen ország. Oroszország és Kína közé beszorulva valódi méretei elsikkadnak a térképen, pedig önmagában majdnem akkora mint fél Európa. Mindehhez kábé hárommilió lakossal, akiknek a fele a fővárosban Ulánbátorban él. A távolságok óriásiak, infrastruktúra alig, átutazóban az volt a benyomásunk, hogy az ország szinte üres. Települések legalábbis alig vannak, a népesség nyaranta még mindig az állattartó, lovasnomád életformának hódol. Így a mongol sztyeppe hullámzó zöld végtelenségét csak nagyritkán pettyezik a nomád családok fehér jurtái. Háziállatból valószínűleg sokkal több van mint emberből: egyes számítások szerint a ló.ember arány 13:1, ez esetben felületes becslésünk szerint minden emberre fejenként legalább ötven birka jut. De látni bőven a háziállatként tartott kétpupu tevék és jakok csordáiból. Akármennnyi országát járom is be még a jövőben a világban közelítőleg sem fogok annyi ürgét és ragadozómadarat sem látni mint Mongóliában.

Persze hogy a lovasnomád idillt és az érintetlen természetet élvezhessük mihamarabb le kell lépni Ulánbátorból. A mongol fővárostól eleve nem vártunk túl sokat, de még ehhez képest is elég kiábrándító volt. A top undi városok sorában nálam beelőzte még Mumbait és Teheránt is, ami nem kis teljesítmény. A „Vörös Hősről” elnevezett város -  melynek tisztességes preszovjet neve Urga – az évi középhőmérsékletet tekintve egyébként a világ leghidegebb fővárosa. A nem túl csalogató klímáért cserében Ulánbátor építészetileg semmivel sem kárpótol. A városközpont szovjet kockaházak, meg néhány újabb építésű irodaház teljességgel stílustalan, egymásra dobált halmaza. A város fő turisztikai nevezetességeként számontartott Gandan kolostoregyüttes is inkább tűnik építkezési területnek, mint műemléknek vagy szakrális központnak (bár a központi szentélyben az ötemelet magas Buddha szobor azért odatesz). Láthatóan a város közművesítése terén is komoly hiányosságok vannak. A külsőbb negyedekben tipikus, hogy nem is házak állnak a telkeken, hanem jurták, de a központi részeken is mindenhol fedetlen szennyvízcsatornák kanyarognak. A toilett-higiéniának is egészen új dimenziói nyíltak meg, pedig a szibériai vasúti wc-k után nem gondoltuk hogy ez lehetséges. Mindenestre Mongóliában már nem az a kérdés, hogy guggolós-e a budi vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy van-e mibe kapaszkodni, vagy menthetetlenül beleesünk. az emberek egy része pedig ott intézni a nagydolgát ahol éppen rájön. Mindenestre amibe óvatlan turistaként többször is beleléptünk az nem kutyaszar volt.

Még szerencse, hogy Ulánbátorban alig egy napot időztünk, hogy utána nekivághassunk egy ötnapos közép-mongóliai körutazásnak. A fővárostól, mintegy 50-60 km-re az aszfaltutak elfogytak is innen kezdve „földútnak” csak nagy jóindulattal nevezhető kiszáradt patakmedrekben zötykölődtünk felturbózott Barkaszainkkal. Kárpótlásul az extrém útviszonyokért egyre több házi és vadállat tünedezett fel. Először csak full alap lovak és birkanyájak, de aztán találkoztunk fürdőző tevecsordával, valamint életemben itt volt szerencsém először jakokhoz, sőt, hogy a cukiság faktor ki legyen maxolva, bébijakokhoz is!!!

Utazásunk célja egyébként az Orkhon Nemzeti Park volt, melynek fő ékessége az Orkhon vízesés önmagában is elég nagy szám: egy üdítő kis erdős oázis, a kissé már monoton dimbes-dombos fűtenger közepén, ahol végre lemoshattuk magunkról a kétnapos utazás porát. A vízesést a mongol nomádok úgy tűnt szakrális helyként is tisztelik. Legalábbis erre utalt a vízesés mellé  faragott kövekből, totemoszlopokból és rosszul kitömött állatokból rögtönzött meglehetősen szürreális összbenyomást keltő szabadtéri tárlat is, melynek rendeltetését nem igazán tudtuk mire vélni.

Mint a fentiekből is kitűnik az Orkhon Nemzeti Parkban és úgy általában Mongoliában inkább a természet és a mindenütt jelenlévő élővilág nyűgöz le, kulturálisan az ország nem túl sok tartogat. A tibeti buddhizmus a XVI. században kezdett tért hódítani errefelé, de a lámaista kolostorok többségét a kommunista periódusban, mikor Mongólia mint a Szovjetunió 16. „nem hivatalos tagköztársasága” funkcionált javarészt lerombolták. Az egykori legnagyobb kolostor komplexum az egykori mongol főváros Karakorum tégláiból épült Erdem Zuu is csak árnyéka korábbi önmagának (amugy Karakorum nem túl sokáig csak mintegy 60 évig volt fővárosa a mongol birodalomnak, aztán Kubiláj nagykán áthelyezte a székhelyét a mai Pekingbe).

A lepusztult buddhista kolostoroknál már érdekesebb megfigyelni a tradicionális lovasnomád kultúrát őrző lakosság mindennapjait, amire Mongóliában lépten-nyomon lehetőségünk nyílik. Ezt a hagyományos jurtás életformát a mongolok jelentős része meglepő módon tényleg komolyan gondolja: a berendezés még mindig az évszázados elrendezést követi, középen a tűzhely, balra a nők, jobbra férfiak fekhelyei. A jurta belső rácsozatát pedig mindig a vidám, napocskáét idéző narancssárgára festik. A nomád családok jurtái esetenként meglepően komfortosak napkollektorral, műholdas tévével felszereltek, néhány háztartásban a laptop is ott figyelt a háziszentély mellett. Persze hozzá kell tenni, hogy sok család csak nyaranta nomadizál a telet – amely Mongóliában akár hét hónapot is eltarthat – a nagyobb városi központokban vészelik át.

A mongolok egyébként – különösen az oroszokhoz képest – igen barátságos és közvetlen emberek, igen szívélyes viszonyt ápolnak az alkohollal is. Ulánbátorban az utcán nem ritkán az utca közepén keresztbe fekvő, teljesen KO részegekbe lehet szó szerint belebotlani. Az Orkhon vízesésnél a vidám helyiek csoportunk tiszteletére spontán módon egy kecskét is levágtak, így ízelítőt kaphattunk belőle milyen is egy igazi autentikus „Mongolian Barbecue” party. Egy óriási alumínium marmonkannába először is valamennyi  vizet öntöttek, majd feltüzesített köveket dobáltak. Ezt követően belekerült jópár krumpli és a szerencsétlen kecske darabjai. Majd végül nyakon öntötték az egészet egy üveg vodkával és a lezárt marmonkannát úgy ahogy van belelökték a tűzbe. Mivel az egész hamarosan úgy elkezdett sípolni mint egy gőzmozdony felrobbanás szélén álló kazánja, a végeredményt sajnos nem vártam ki, inkább fedezékbe vonultam. A mongol gasztonómia mérsékelten izgalmasnak nevezhető – legalábbis ha nem szeretünk napi háromszor faggyús kecskehúst enni birkahússal, hamar rá lehet unni. A mongol kumisz ugyanakkor sokkalta ihatóbb kirgiz testvérénél, talán az előbbit nem műanyag benzineskannákban érlelik. A jurtatetőn házilag szárított édes és sós sajtok pedig kifejezetten finomak (mint ebből is kitűnik a mongolok alapjáraton szinte kizárólag állati eredetű élelmiszert fogyasztanak).

Mongóliától Dzsingisz kán, Ulánbátortól nem messze található, nemrég elkészült emlékművével vettünk búcsút. Aki erre jár, semmi szín alatt ne hagyja ki, Ulánbátor környékén mindenképp ez a legnagyobb szám. Jelenleg a világ legnagyobb lovasszobráról van szó, amely minden valószínűség szerint a világ legnagyobb alumínium-hatású borításával rendelkező építménye is egyben. Mindenhol máshol egészen borzasztóan festene, de a mongol pusztaság közepén egészen megkapónak tűnt. Mindent összevetve Mongólia érdekes és egyedi úti cél, egyszer érdemes felkeresni, bár valószínűleg ha nincs a Transszib soha nem jövök el ide és nagy valószínűséggel nem fogok újra ellátogatni. Vonatokkal és buszozással egyaránt túladagolva, Ulánbátorból végül repülővel teleportálva tettük meg utunk utolsó szakaszát Pekingig.