Szumátrától Pápuáig

Blogunk kollektívája régi adósságát törleszti az augusztusi iráni tripről végre-valahára elkészült útibeszámolóval. Nem túlzás azt állítani, hogy összes úticélunk közül Iránnak vágtunk neki a leginkább felfokozott várakozásokkal. Elutazásunk előtt Iránról alapvetően kétféle véleményt lehetett hallani. Egyiket általában a teljesen tájékozatlanok részéről – akik ha halottak egyáltalán az országról – azt valamiféle tálib terroristafészeknek képzelik. Ezzel szemben a kicsit tájékozottabbak, vagy akik már jártak ott konkrétan szétfrankózták a helyet „mint ahol a világ legbarátságosabb emberei élnek”, „megelevenedik az Ezeregyéjszaka világa” és hasonlók…Nos mondanom sem kell, tapasztalataink alapján az igazság valahol a kettő között található. Irán nem a Talibán uralta Afganisztán, de attól is elég messze van h a világ legjobb helye legyen. Mielőtt a konkrét látnivalókra rátérnénk, néhány praktikus információ.

Vízum, kiutazás: Mint a legtöbb világtól inkább elzárkózó diktatórikus országba, úgy az Iránba való utazás is a vízum megszerzésével kezdődik. Az iráni vízum beszerzése nem egy nagy kaland, pláne nem – a külön posztot még mindenképpen megérő – orosz vízum beszerzésének brezsnyevi bürokratikus tortúrájához viszonyítva. A Stefánia úton található iráni nagykövetség konzuli osztályán persze várakozni kell egy kicsit - de legalább kényelmes bőrfotelekben, nem pedig az utcán sorban állva – majd utána elbeszélget velünk a nagykövetség egy Ahmedinedzsád elnökre megtévesztésig hasonló munkatársa. Ezután ha becsengetünk némi készpénzt, pár nap múlva már mehetünk is vissza a vízumért. Ezután már csak a repjegyeket kell megvenni, a legegyszerűbb Turkish Airlines isztambuli átszállással. Teheránba pedig itthonról is sikerült szállást foglalni (ez amúgy Iránban nem általános: a többi városból már általában nem válaszoltak emailes megkeresésünkre).

Hatóságok: az Iránnal kapcsolatos legalapvetőbb para, hogy mégiscsak egy iszlamista politikai diktatúráról van szó, ahol elvileg már azért is bajba keveredhet az egyszeri turista, ha a jóféle – közel-keleti utazásokhoz amugy elengedhetetlen - bélfertőtlenítő kisüstivel teli laposüvegre bukkannak a zsebében. Nos örömmel jelenthetem, hogy minket nem ítéltek nyilvános korbácsolásra, és a daruskocsiról történő akasztást is megúsztuk. De még csak közúti ellenőrzésekbe, vagy utcai igazoltatásokba sem botlottunk. Igaz nem is provokáltuk semmivel a hatóságokat. Iránban az utcákon érzékelhető rendőri jelenlét amúgy semmivel sem erősebb, mint bármelyik európai országban, cserében viszont Irán is dicsekedhet a közel-keleti – még működő – diktatúrák jellemző erényével a kiváló közbiztonsággal. Tehát bárhol lehet akár éjszaka is mászkálni, sehol nem kötnek belénk stb. Bár többen figyelmeztettek rá, de agent provocateurokba sem botlottunk, tehát nem környékeztek meg minket alkohol vagy fű eladásával, igaz mi sem érdeklődtünk különösebben ilyesmi iránt. A mindenütt jelenlévő Khomeini portrékat és idézeteket leszámítva az iráni társadalom egyébként meglehetősen apolitikusnak – vagy inkább apatikusnak? – tűnik. Nem viszik túlzásba a politikai propagandát sem. Iszfahánban láttuk ugyan, hogy a pénteki nagyima idején a libanoni Hezbollahnak gyűjtenek adományokat, ugyanznap este pedig ugyanitt láttuk a Forradalmi Gárda egy kisebb felvonulását, de ez kb. annyira volt ijesztő mint egy Pörzse Sándor nélküli Magyar Gárda alakuló gyakorlat a Hősök terén…Mindent összevetve a helyi játékszabályokat betartó nyugati turistáknak nincs mitől tartaniuk.

Emberek: akikkel az út előtt konzultáltunk, kivétel nélkül az iráni emberek páratlan szívélyességét emelték ki az ország legnagyobb vonzerejeként. Nos, az iráni emberek tényleg nagyon barátságosak – és szerencsére ezalatt nem azt az elviselhetetlen turista lehúzó tolakodást kell érteni, mint amit mondjuk Egyiptomban vagy Törökország turistásabb részein tapasztal az ember. Az irániak ebben a tekintetben kicsit a polgárháború előtti szíriaikra hasonlítanak, érdeklődőek, de kicsit félénkek is még a nyugatiakkal szemben. Persze azért az utca emberével megvitatható értelmes topikok száma erőteljesen korlátozott, mindenesetre aki nem óhajtja napjában tizenötször lefolytatni a „Hello Mr. where are you from?” és „Are you married?” című társalgásokat az megúszhatja, van menekvés. Aki viszont szóba elegyedik a helyiekkel néha elég furcsa kérdésekre számíthat. Tőlünk a kashani Fin Gardenben – Irán egyik leghíresebb közparkjában – egy kedves diáklány arról érdeklődött, hogy tényleg minden európai elektromos sokkolót tart-e magánál. Az USA-ról tett legelső megállapítása pedig az volt, hogy ott „a nagy, értékes állatokat sem lopják el a tulajdonosaiktól”…ezt azóta sem tudjuk igazán hová tenni. Talán azzal lehet összefüggésben, hogy Iránban elviekben tilos a kutyatartás (mivel az iszlámban a kutya tisztátalan állatnak számít).

Szállás: kezdünk elérni a problémás tényezőkhöz. A szállások Iránban nem kimondottan olcsóak. A világon ma már olyannyira elterjedt hostel műfaj itt nem igazán létezik, helyettük az olcsó szállodákat lőttük be. Ezeknek különösen elterjedt altípusát képezik az ún. „traditional guest house”-ok, általában régi karavánszerájokból, gazdag kereskedők egykori házaiból kialakított hotelek. Ezek általában nagyon hangulatosak, de azért nyáron érdemes lecsekkolni, hogy van-e a szobákban légkondi, mert tanúsíthatom, hogy a ventillátor nem elég. Ami a szaniter részleget illeti: az iráni szállodákban általában vannak angol wc-nek látszó tárgyak, de ezek a legritkább esetben funkcionálnak rendeltetésüknek megfelelően. Általában az első komolyabb használatot követően eldugulnak, jobb esetben viszont található mellettük egy hagyományosabb guggolós konfiguráció is, melyet ha lehúzni nem is, de leöblíteni legalább sikerült a mindenhol fellelhető remekül kézreálló kis seggzuhannyal. Az alábbi oktatóvideót csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.

 Kaja: az országot illető várakozásainkhoz képest, személy szerint engem ezen a fronton ért a legnagyobb csalódás. Iránt naivan egy Törökországhoz hasonló kulináris paradicsomként képzeltem, ahol majd minden sarkon lehet válogatni a jobbnál-jobb kebaposok, shawarmások, frissen facsart narancslevesek stb. között. Ehhez képest gasztronómiai tekintetben Irán egy szomorú kelet-európai szocialista ország képét nyújtotta valamikor a hetvenes évekből. A kaja választék lényegében a csirkés és birkás kebapra szorítkozik. De kebap alatt véletlenül sem a dürümök, piták és tálak Törökországban tapasztalható lenyűgöző változatosságát kell értenünk, hanem csak és kizárólag csirke vagy birkanyársat, minden esetben egy tál töküres, ízetlen rizzsel. Ami az igazán kemény, hogy a Lonely Planet által ajánlott topéttermekben – ahová egy szerencsés pénzváltási kaland miatt igen kedvezőre fordult anyagi helyzetünk jóvoltából juthattunk el - is kb. ennyi a választék. Ezek azok a helyek, ahol a hetvenes években a sah idejében még patakokban folyt a pezsgő és táncmulatságokat tartottak, a forradalom óta viszont csak szürkén kornyadoznak, mint a kádár kori Magyarország államosított szállodái. Iránból egyébként nem csak a normális éttermek, de a nyugati jellegű szupermarketek is lényegében hiányoznak. Nem tudom, hogy ez a nemzetközi embargónak tudható-e be, mindenestre jó minőségű élelmiszerhez szinte lehetetlen hozzájutni: a kenyér mindehol száraz, ízetlen kartonpapír állagú, a kis boltokban pedig ezenkívül csak agyoncukrozott édességeket, kőolajipari melléktermékekből desztillált üdítőket meg szotyit lehet kapni. Normális húst, tejterméket, zöldséget-gyümölcsöt alig. Viszont minden ellenkező híreszteléssel szemben Coca-Cola van.

Közlekedés: Iránban a közlekedés életveszélyes. Ez nem csak holmi szófordulat, hanem a kőkemény valóság. Ennek azt hiszem ékes bizonyítéka, hogy éppen Teheránba való megérkezésünk napján zuhant le a városra egy polgári utasszállító repülőgép, melynek odaveszett mind a negyvenvalahány utasa. Az állandó alkatrész hiánnyal küzdő belföldi repülőjáratokra felülni, tehát tényleg életveszélyes, de a közúti közlekedés terén sem sokkal jobb a helyzet. Nehéz eldönteni, hogy a szubvencionált üzemanyagáraknak köszönhető vagy egyszerűen annak, hogy a tesztoszteron túltengésben szenvedő iráni fiatalok – egyéb szórakozási lehetőségek híján – csak a vadállati módon történő vezetésben tudják levezetni fölös energiáikat, de a közlekedési morál egészen elképesztő. Az iráni nagyvárosokban például teljesen általános jelenség, hogy a motorosok teljes sebességgel felhajtanak a járdára a járókelők közé. A gyalogátkelőhelyeken a zöld jelzés mit sem számít, a gyalogosok rendszerint egymást bevárva 15-20 fős csoportokban egyszerre rohamozva tudnak csak átkelni egyik oldalról a másikra. A kocsiban sem lehet azonban az ember biztonságban. Minket például az Alamut völgybe vezető hegyi szerpentinen konkrétan majdnem felnyársalt egy tag aki velünk szemben padlógázzal fordult be egy teljesen beláthatatlan hajtűkanyarba, kocsija tetejről tízméterre előre lelógó vasgerendákkal. Viszont kárpótlásul olyan olcsó a benzin, hogy bátran utazhattunk Teheránból a 350 km-re fekvő Iszhfahánba is taxival.

Haverok, buli, pia: Talán ezt kérdezték a legtöbben, úgyhogy bármilyen hihetetlen, de igaz: Iránban tényleg sehol nem lehet alkoholhoz hozzájutni. Pontosabban pult alól biztos lehet, de amint fentebb írtam ezt a részét annyira nem erőltettük a dolognak. Végül is mi értelme inni ott, ahol az ember ezt úgyis csak szállodai szobája magányában teheti és utána nincs semmi nyilvános szórakozóhely ahová lemehet…Mert ami igazán bosszantó volt: Iránban nemcsak bulihelyek nincsenek, de nyilvános teázók vagy kávézók is alig. Az utazás előtt úgy képzeltük, hogy az estéket – buli híján – majd hangulatos középkori árkádok alatt, teázókban és vízipipás helyeken lazulással töltjük. Nos, ha voltak is valaha ilyenek, ezek mára mind bezártak, lényegében csak a nagyobb szállodákban és bevásárlóközpontokban lehet még egy kettőt találni, frusztráló módon mindig szinte csak zárt térben. Kiülős, nyitott helyek szinte egyáltalán nincsenek, egy olyan országban, ahol különben nyáron csak este, szabadég alatt van elviselhető hőmérséklet. Így esténként jobb híján mindig kénytelenek voltunk visszatérni szállásunkra ahol olvasással, igen hosszú intellektuális eszmecserékkel, valamint a működő wifi kicsiholásáért folytatott hiábavaló küzdelemmel múlattuk az időt. A teheráni felső tízezer legendás medencés-bikinis házibulijaiba sajnos nem kaptunk meghívót, de biztos mi csináltunk valamit rosszul.

Folyt köv.