Azért szerencsére a jóból is bőven kijutott az utolsó napokban: Utolsó lomboki hétvégénkün fedeztük fel például az egész sziget - sőt az általunk bebarangolt Indonézia - legjobb tengerpartját a lomboki Kután. Ha valaki Lombokra jön nyaralni, semmiképp ne ragadjon le Senggigin, hanem jöjjön le a déli partra Kutára. Hosszú kilómétereken át sorakoznak egymás mellett itt a szebbnél szebb fehér homokos tengeröblök, amelyek némelyikén jó eséllyel nem is kell osztoznunk más turistákkal. Tényleg eszményi kikapcsolódást nyújt a vidék, melyet motorral kiválóan be lehet barangolni a forgalom nélküli utakon.

 

 

Apropó motor: hiba volt hogy nem kezdtük el korábban. Asszem szélesebb körben is közismert rólam, hogy mekkora nagy autóvezetési tehetség vagyok…Budapesten nem is ülök volán mögé. A motorozást sem mertem kipróbálni nagyon sokáig, de aztán a flores-sumbai trip során végképp besokalltunk az angkotosokkal folytatott cigánykodástól. Ezután döntöttük el, hogy mégis kipróbáljuk a motorvezetést (persze szigorúan csak kisteljesítményű automata robogón). Végül is csak Balin és az utolsó lomboki héten nyomultunk mocival, és sajnálkozva konstatáltuk, hogy mennyivel szabadabban mozoghattunk volna a többi szigeten is ha már korábban elkezdjük. Összehasonlíthatatlanul könnyebb az autóvezetésnél, ennélfogva elég biztonságos is, néhány nap múltán már akár a szédítő 40km-es sebességet is megközelítettük.

 

 

Adrenalinból azonban sohasem elég: bizonyos szempontból egész indonéziai utunk megkoronázásának volt tekinthető, hogy egy egy napos búvárkodásra is befizettünk Senggigin. Korábbi szemüveges-pipás snorkellezéseink során mindig úgy bámultunk a nyílt víz mélységei felé, ahogy szegény gyerek nézi az édességbolt kirakatát. Ott lehet csak az igazi frankóság a kékség mélyén!!! Ez így is van…mindazonáltal aki búvárleckékre adja a fejét, kösse fel a gatyát. Az hogy mennyire veszélyes mókáról is van szó már a medencés gyakorlás során levághatja az ember, amikor is csak két és fél méter mélyre ereszkedünk le. Itt kell olyanokat gyakorolni, mint pl. a légzőmaszk víz alatti levétele és visszahelyezése vagy a nyomáskiegyenlítés (speciális légzéstechnika, kb. kétméterenként kell előadni a leereszkedés során, elkerülendő, hogy a víznyomástól beszakadjon az ember dobhártyája). Olenkának ezek olyannyira betettek, hogy az óceáni merülést ő már nem is merte bevállalni. Mondjuk én sem tudom, hogy mit léptem volna arra, ha élesben 15 méteres vízréteggel a fejem felett, egyszer csak kicsúszott volna a lélegeztető cső a számból (ez egyébként nagyon könnyen előfordulhat). Eszébe ne jusson kipróbálnia a búvárkodást annak akinek bármilyen parája van a víztől, vagy bizonytalan az úszástudása.!!!!Bár a búvárkodás tényleg hihetetlen élmény – nem túlzás azt állítani, hogy új dimenziót nyit meg az ember előtt – azért azt kell mondjam, hogy amit átéltem, az nagyon messze volt a felhőtlen szórakozástól. Már 10-12 méterre leereszkedve is az az érzése az embernek, hogy iszonyat mélység nyelte el és roppant víztömeg tornyosul a feje felett, a víz már itt is meglepően hideg és sötét. A totális kiszolgáltottság és klausztrofóbia élménye ez, amit csak hosszabb idő után oldott fel valamenyire a korallzátonyok színes és bóhokás állatvilágának látványa…Tényleg nemtom képes lennék-e hozzászokni ehhez valaha, de az tuti, hogy ez az egy alkalom is FELEJTHETETLEN élmény volt…

 

 

Az utolsó lomboki napokra csak egyvalami vetett komor árnyékot: az indonéz hatóságok MÉG MINDIG nem állították ki érvényes tanulóvízumainkat. Amikor kiutaztunk Indonéziába, a budapesti nagykövetségen egy hatvannapos vízumot pecsételtek be útlevelünkbe. Mivel szept. 2.-án léptünk be az országba, ez a vízum nov. 2.-án lejárt. A jakartai oktatási minisztérium ígérete szerint belépő vízumok lejárta után, minden diáknak, a tanulási helye szerint illetékes bevándorlási hivatal kötelessége lett volna kiállítani az egyéves tartózkodási engedélyt (esetünkben tehát a matarami Imigrasi Officenak). Én már novemberben kezdtem sejteni a bajt, rágtam is a fülét egész hónapban Darmannak. Végül is annyit sikerült elérnem, hogy Darman elvitte a Mataramban tanuló diákok útlevelét az Imigrasiba és úgy nov. 20 körül kaptunk egy dec.1.-ig szóló hosszabbítást…Ezután egész decemberben megint nem történt semmi. Nem csak Mataramban esett így, egész Indonézia szerte több mint 500 darmasiswás diák lézengett érvényes vízum nélkül. A matarami ösztöndíjasok közül úgy látszik, csak engem és Olenkát zavarta a szitu, hogy egy bürokratikus visszaélésektő kevéssé mentes országban érvényes vízum nélkül tartanak minket (fogva?). A többieket láthatólag csak a csajozási problémák foglalkoztatták…Mi mindenesetre a karácsony előtti héten már mindennapos vendégek voltunk Darmannál, próbáltuk győzködni az öreget, hogy tegyen már vmit ügyünkben, elvégre január elején elutazunk. A jó öreg Darman akinek valszeg már ekkor is gyomorfekélye volt tőlünk, ez utóbbi tényt, mármint, hogy januárban utazunk (a neki tálalt verzió szerint csak két hétre és utána visszajövünk), nem volt képes felfogni vagy valamiért nem hitte el. Úgy vette mintha csak viccelődnénk, Darman főnökének a tanulmányi osztály vezetőjének meg annyi volt a reakciója, hogy mondjuk le a repjegyeinket…Alighanem azt hitték, hogy sikerült is eltéríteniük minket utazási szándékunktól, de aztán arcukra fagyasztottuk a röhögést, amikor is Baliról visszatérve személyesen beromboltunk az Imigrasi Officeba és ott követeltük a vízumot és a kilépési engedélyt (így van, aki tanulóvízummal van Indonéziában NEM hagyhatja el az országot exit permit nélkül).

Az Imigrasis csávó először eccerűen ki akart minket dobatni, aztán hívta Darmanékat hogy mi a f…?! Darman szokása szerint reflexszerűen hazudozni kezdett, úgy tett mintha most hallana róla először, hogy mi utazni akarunk. Aztán megjelent az egész egyetemi bagázs az Imigrasiban, óriási műbalhét csaptak. Mi az, hogy mi utazni akarunk, ez a tanév alatt tilos!!! Erre felhívtuk rá a figyelmüket, hogy januárra hivatalosan is tanítási szünetet kaptunk, november óta meg amúgy sem tartották meg az óráinkat és különben is a darmasiswás szerződésünkben benne van, hogy a tanév alatt egyszer jogunk van hazautazni. Erre bevágták a durcit, közölték hogy ki vagyunk rúgva, ha el megyünk akkor Mataramba már vissza se jöjjünk. Útleveleinket visszakapjuk, de az exit permitet Jakartától kérjük….

 

Nem akarom a kedves Olvasókat tovább untatni a részletekkel. Jakartában két napig sírtunk a minisztériumban mire hajlandóak voltak szóbaállni velünk. A vége az lett, hogy bár szerintük is Darman volt a hülye, azért mi kérjünk tőle bocsánatot és menjünk vissza Mataramba, mert az exit permitet, csak a matarami Imigrasi adhatja meg nekünk, Jakarta nem. Vissza ismét Mataramba, Darman ekkor már az idegösszeroppanás határán. Bár nem állt szóba velünk, azért miután Jakartából telefonon jól lebaszták eljött az Imigrasiba. Itt közölték, hogy egy, de inkább két hét mire kiállítják az exit permitet. Erre megint telefonálgatás, sírás, fenyegetőzés és végül lássatok csodát: az egyéves vízumokat valamint az exit permitet (két kibaszott pecsétet) kiállították tíz perc alatt…amire nem volt elég fél év sem korábban…

 

 

Még két gondolat a végére. Ami kissé bosszantó: már megint a MI, csak és kizárólag a MI balhézásunak volt köszönhető, hogy az indonéz bürokraták megemelték löttyedt seggüket és kiállították a vízumokat. Nem csak nekünk hanem a többi matarami darmasiswásnak is. A kedves kollégák, akik amúgy már perfekt beszélnek indonézül és roppant büszkék bratyizási és ügyintézési kvalitásaikra, a kisujjukat sem mozdították ez ügyben. Utána nemhogy annyit nem mondtak köszi srácok, hanem láthatólag nagyon rossz néven vették, hogy a vízumügy miatt ismét megzavartuk lázas semmitevésüket…

 

A másik nagy tanulságra, a magyar diplomácia kiválósága, a jakartai konzul úr ébresztett rá minket. A jövőre nézve rendkívül hasznos volt megtanulni a leckét miszerint, ha egy zűrzavaros ázsiai országban szarba kerül az egyszeri magyar állampolgár, akkor bizony saját magán kívül ne számítson senkire, de legkevésbé a magyar konzuli segítségre. A hírekből már megszokhattuk, hogy a magyar diplomácia többnyire teljesen tehetetlen és impotens ha a magyar nemzeti érdekek képviseletéről van szó, és úgy tűnik sajnos a konzuli érdekvédelem szintjén is kb. ez a helyzet. Még szerencse, hogy a lengyel konzul legalább tényleg tette a dolgát, alighanem az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Jakartában végül is nem dobtak ki minket a minisztériumból…

 

Mindezek után azt hiszem érthető, hogy úgy éreztük nagy kő esik le a szívünkről, amikor végül is jan 13.-án minden bonyodalom nélkül kiléptük Indonézia határán és megérkeztünk Szingapúrba a rend és fegyelem városába, ahol minden jól és gyorsan működik…