No hát kedves pajtások, már jó régen jelentkeztünk ugyebár…Közben ahogy hallom zajlik az élet odahaza is, csakúgy mint a nagyvilágban. Jön a vizsgaidőszak pl…Zsomborkám majd kérnék egy rövid beszámolót a kvifes tapasztalatokrólJ Arról is egy-két hetes késéssel értesültünk, hogy ismét lecsapott az al-Kaida ezúttal Bombayban. Ha jól számolok vissza a Bombaybe szóló repjegyünket épp egy nappal a terrortámadások előtt vettük meg az interneten J No de erről majd a maga idejében…

Utazásunk krónikája ott maradt abba, hogy valamikor november elején ismét megérkeztünk Lombokra, ezúttal már mindketten legális matarami darmasiwásként. Mi tagadás a jakartai-yogyai víg napok után Mataramba visszaérkezni kissé lehangoló élmény volt. Gyuri barátunk Szumátrára távozott menyasszonyához, Soma pajtásunk is elköltözött időközben Rita asszonyéktól. Soma olyan buzgalommal ismerkedik a helyiekkel, hogy már kezdtünk arra gyanakodni, hogy esetleg titokban hittérítést folytat a bennszülöttek körében, de aztán kiderült, hogy állítólag ő is szert tett egy indonéz barátnőre! Hajrá, csak így tovább, mindent bele!

A mi részünkről a Mataramban töltött bő kéthetes kényszerpihenő legnagyobb eredménye kétségkívül az volt, hogy a könyörgés, a burkolt fenyegetőzés és a hátbaveregetős jópofizás mintegy öt napon keresztül alkalmazott hatékony kombinálásával végül is sikerült kizsarolnunk Darmanból Olenka elsikkasztott háromhavi ösztöndíját. Ezzel az összeggel felszerelkezve pedig végre belevághattunk a régóta tervezett „nagy keleti expedícióba”.

A XIX. század közepén Sir Alfred Russel Wallace brit természettudós, Darwin kortársa figyelte meg, hogy az indonéz szigetvilágon belül Borneó és Celebesz szigete között, mintha egy láthatatlan választóvonal húzódna, mely déli irányban meghosszabítva Bali és Lombok szigete között folytatódik. A „Wallace vonaltól” nyugatra az állatvilág egyértelműen ázsiai jellegű, míg attól keletre a fauna és flóra sokkal inkább Ausztráliával mutat rokonságot (nincsenek pl. vagy legalábbis nem őshonosak a főemlősök, úgyszintén hiányoznak a nagyragadozó emlősök. Megjelennek viszont az erszényes állatok, a csúcsragadozó szerepét pedig gyakorta hüllők töltik be). Szerény megfigyelésem szerint a Wallace vonal azonban nemcsak biológiai, hanem hozzávetőlegesen egy kulturális határt is jelöl. Balinál véget ér a tulajdonképpeni Ázsia a hindu temlpomokkal és a szépen művelt rizsteraszokkal. Lomboknál már a csendes-óceáni törzsi kultúrák területére lépünk, ahol a hinduizmus és buddhizmus  - és sok szempontból az iszlám is  - csak meglehetősen felületes nyomokat hagyott. Míg Jáva és Bali a harmadik világbeli országok minden fogyatékosságával együtt is ezer szállal kötődik a modern világhoz, addig a  Lomboktól keletre lévő szigetek még napjainkban is meglehetősen távol esnek a globalizáció főáramaitól. Nem arra kell gondolni, hogy ezeken a vidékeken még mindig törzsi fejdíszes kannibálok ugrabugrálnak – bár állítólag Borneó egyes belső rejtett zugaiban még erre is van példa – de ha erre utazunk érezhetően egy másik világba lépünk, ahol az időt és teret a mienkétől eltérő léptékekben mérik. Itt már a nagyobb településeken sincs internet, vagy ha van is többnyire nem működik. A mobiltelefonokból is eltünedezik a térerő, mint ahogy sok helyen az elektromosság is a házakból. A közlekedés nagyon ritkássá és esetlegessé válik, a menetrendek már tájékoztató jelleggel sem érvényesek. 20km-nél messzebbre utazni otthonról itt már egy egész napos programot jelent.

Azt már az induláskor sejtettük, hogy errefelé az utazgatás nem lesz egy egyszerű project, ennek ellenére meglehetősen ambíciózus tervvel vágtunk neki a kalandnak: úgy számítottuk, hogy Lombokról egy nap alatt lejutunk Flores legnyugatibb pontjára Labuanbajo kikötőjébe, ahonnan a legegyszerűbb megközelíteni a Komodói nemzeti parkot. Komodo után egy hét alatt végig utazunk Floresen meglátogatva a törzsi falvakat és felkeressük a Kelimutu vulkánt. Majd Floresről áthajózunk Sumbára, amely Indonézia egyik leizoláltabb és legelmaradottabb szigete és ahol a legérintetlenebb törzsi falvak találhatóak. A Labuanbajo-ba menő közvetlen „shuttle bus” járatra szóló jegyet Senggigin egy dörzsölt kínai vállalkozó utazási irodájában vásároltuk meg fejenként 300 000 indonéz rúpiáért. Mint később kiderült ezzel egész eddigi itt tartózkodásunk legcsúnyább átverését szenvedtük el, pedig már kezdtük azt hinni hogy nem vagyunk kispályások.

A „házhoz jövő” shuttle bus indulásának reggelén egy motoros fószer jelent meg Rita asszony panziójánál bennünket keresve. Miután túltette magát az első döbbeneten, hogy csomagjaink is vannak, mintegy félóra leforgása alatt kerített egy angkotot, amely elvitt minket a busztársaság matarami irodájához. Itt egy órás tökölődést követően átrakodtak minket egy furgonra amely elfuvarozott minket a városi buszpályaudvarra, ahol kiderült: a labuanbajoi busz csak délután négykor indul. Így aztán bőven volt időnk megebédelni a McDonaldsban és vagy tizenötször körbesétálni a matarami bevásárlóközpontban. Az indulásnál elvesztegetett időt sofőrünk menet közben igyekezett behozni. Tövig nyomott gázpedállal száguldtunk végig Lombok majd a Lombok és Flores között fekvő, száraz, kopár és nagyon szegény Sumbawa szigetének úttalan útjain. Alvásról természetesen szó sem lehetett, a szigorú kiképzést még az amúgy edzett indonéz utasok közül sem bírta mindenki. A velünk egy sorban ülő indonéz lány például az éjszaka folyamán többször is belerókázott az üléssorok közti folyosón elhelyezett szemetesvödörbe, ami az egész út során fel-alá csúszkált az utasok között kellemes nyugtató illatot árasztva. Csakhogy ne legyen elég a jóból, a busz végén található klozet ajtaját sem lehetett bezárni, így egy idő után, a hányásszag már masszív  húgyaromával is keveredett. Hajnaltájban már annyira kimerültek voltunk, hogy ilyen körülmények között is sikerült majdnem elszenderednünk, amikor is megérkeztünk kelet-Sumbawa központjába Bima városába. Mint kiderült a „shuttle bus”-nak valójában Bima volt a végállomása, a labuanbajo-i utasokat leparancsolták a buszról és át kellett szálnunk, egy helyközi járatra, amelyik Bimából Sape-ba Sumbawa keleti kikötőjébe tartott. A sape-i busz jó indonéz szokás szerint csak akkor indult mikor már a tetőt is telepakolták utasokkal. Ehhez csekély öt órácskát kellett várakoznunk hajnali háromtól reggel nyolcig, a bimai „buszpályaudvaron” amely valójában egy sárral, kecskeszarral és szeméttel borított piactér. Alighanem a legundorítóbb hely, ahol valaha is voltam eddig életemben, mondom ezt annak tudatában, hogy később jópár floresi és sumbai várost is megjártunk. Végül is reggel kilencre sikerült elvergődnünk Sape-ba, ahol újabb már újabb meglepivel készültek érkezésünkre: a menetrendszeri reggeli komp állítólag „kilyukadt” és a következő hajóra este nyolcig kellett várni.

Sape kikötője – garantáltan turistamentes övezet! – egész utunk legegzotikusabb állomásának bizonyult. Az egész település egy mangrove mocsárra épült, a színes faházak lábakon állnak, alattuk bokáig érő tócsákban poshadt tengervíz. Az utcákon a napon szárított halak miatt elviselhetetlen szag terjeng. Az itteniek különben szintén muszlim vallásúak és nagyon sötét bőrűek, a város piactere ordító arab popzenei aláfestéssel egy az egyben olyan volt mint a mogadishui Bakhara piac a Black Hawk Down című klasszikusban (aki még nem látta szégyelje magát és nézze meg, kötelező!). A sape-i extra nap végül is szerencsés módon azzal ért véget, hogy az estére beígért komp valóban megérkezett, majd hajnali négyre át is fuvarozott minket Labuanbajoba. Eme lehetetlen időpontban nem csekély küzdelem árán szállást is sikerült találni. Így a 48 órás pokoli maraton végeztével igazi megváltásnak éreztük, hogy elfoglalhattuk szállodai szobánkat, még akkor is ha –mint kiderült – áram csak akkor volt a szobában ha a vizet lekapcsolták, víz pedig csak akkor folyt ha nem égett a villany.

Labuanbajo amúgy egy gyönyörű tengeröbölben fekvő, kissé mediterrán hangulatú városka, meglepően sok turistával. Sikerült is összehaverkodnunk egy nagyon jófej lengyel valamint egy mérsékelten jófej francia párral és velük összefogva közösen béreltünk ki egy hajót a komodói kiruccanásra. Komodóra sajnos nem megy menetrendszeri komp, csak bérelt hajóval megközelíthető. Maga a komodói nemzeti park tulajdonképpen két szigetből áll, a nagyobb Komodóból és a kisebb Rincából. A park fő attrakcióját természetesen a „komodói sárkányok” jelentik, amelyeknek egyes hiedelmekkel ellentétben semmi közük a dinoszauruszokhoz. Valójában óriás termetű gyíkokról van szó, igazi evolúciós rejtély, hogy az egész földkerekségen vajon miért éppen ezen a két szigeten váltak óriási szörnyeteggé az otthonról is ismerős aprócska kövigyíkok.  Mi egy kétnapos túrára fizettünk be: a program szerint az első nap Rincát kellett felkeresnünk, ahol nagyobb eséllyel lehet komodói sárkányokba botlani mint magán Komodón. Éjszaka alvás a hajón majd másnap Komodón űzzük kicsit a sárkányokat és utána a híres komodói „Pink beachen” egy fergeteges snorkellezéssel koronázzuk meg a kiruccanást. A sikeres szervezés örömére aznap este Labuanbajo egyik turistásabb és drágább varungjában megjutalmaztam magam egy nagy adag tenger gyümölcsei spagettivel. Emlékezetes vacsora volt, éltem legdurvább gyomormérgezését kaptam ki: alig értünk haza a varungból már össze is hánytam magam, majd utána rókázással és harcifosással telt az egész éjszaka. Másnap reggelre be is lázasodtam, és szó szerint jártányi erőm sem volt. Kész csoda, hogy sikerült levánszorognom a kikötőig, a Komodóra tartó hajónkig. A komodói kirándulás első napja így számomra azzal telt, hogy a hajó fedélzetén fetrengtem és próbáltam legalább az ásványvizet nem kihányni. A többiek jópár komodói sárkányt lencsevégre kaptak aznap Rincán, főleg azokat a példányokat, melyek a nemzeti park büféje környékén lebzseltek a konyhai maradékra várva. A komodói varánuszok rendkívül lusta és lomha mozgású dögöknek tűnnek: pontosabban azok is, de félelmetes vadászok is egyben. A nyáluk fetrőző baktériumokkal teli, harapásuk nyomán áldozatuk pár napon belül vérmérgezésben elpusztul. Így tudják elejteni a náluknál nagyobb termetű szarvasokat és vízibivalyokat is. A többiek számos helyen látták a varánuszok által felfalt bivalyok fehérre csupaszított csontvázait. A komodói sárkányok amúgy több kilóméterről kiszagolják a dögtetemeket és a vért. Állítólag több alkalommal is előfordult, hogy a vérszagra begorombuló varánuszok, felkergették a fákra az éppen menstruáló női turistákat.

Másnapra szerencsére sikerült kicsit összeszednem magam, így Komodó szigetén én is tehettem egy rövidebb sétát. Azt azért nem lenne korrekt állítani, hogy élőben a komodói varánuszok „gyíkságnak” tűntek, de azért a „sárkány” elnevezés is erősen túlzó metafora. Bár némelyik példány mérete tényleg elég tiszteletet parancsoló és nem szeretnék azoknak a helyében lenni akiket megkerget egy ilyen dög, de azért összességében nem sokban különböznek egy nagyobb leguántól, mint amilyet például Budapesten is látni az állatkertben. Kora reggel lévén még a mi kedvünkért sem aktivizálták különösebben magukat: élettelen fatörzsekként feküdtek a földön és melegedtek a napsütésben. Komodót azonban nemcsak a varánuszok miatt érdemes felkeresni: maga a sziget tájképileg is gyönyörű. Igazi érintetlen vadon, a száraz szavannás táj, a vöröses-szürkés sziklák kissé Ausztráliária emlékeztetnek. A sárkányokon kívül még csomó másfajta állattal is lehet találkozni: vízibivalyokkal, szarvasokkal és ságra bóbitás kakadukkal, akiktől csak úgy zeng az erdő. A „Pink beachen” egy kis jóindulattal a homoknak tényleg van valamennyi rózsaszínes árnyalata. A víz alatti élet szerintem a Gili szigeteknél azért gazdagabb volt, bár a lengyel srác – aki amúgy civilben búvároktató Egyiptomban – állítólag még manta ráját is látott.

A komodói  kiruccanást követően pár napig még pihentettem gyomromat Labuanbajoban, mielőtt elindultunk volna Flores belseje felé azokon a hegyi utakon, melyekről még a szépítő megfogalmazásokra hajlamos Lonely Planet Indonesia is azt írta, hogy igazi kihívást jelentenek az utazóknak….