Szumátrától Pápuáig

Kínával kapcsolatosan egy ötnapos pekingi tartózkodás alapján kerülnénk a nagyívű konklúziók levonását. Mindenestre Szibéria és pláne Mongólia után a Pekingbe való megérkezés hozta azt „Yeah! Back to the capitalism!” feelinget amit a nyolcvanas években a bécsi bevásárlótúrákon, vagy napjainkban mondjuk a Bulgáriából Isztambulba megérkezve tapasztalhattunk/tapasztalhatunk. Először is Peking összességében sokkal modernebbnek tűnik, mint bármelyik általunk látott orosz nagyváros. Az utak sokkal tisztábbak és rendezettebbek (legalábbis amíg, be nem merészkedünk egy hudongba), a közlekedési infrastruktúra pedig sokkalta jobb állapotban van, mint bárhol a poszt-szovjet térségben. Külön plusz pontot adnánk a pekingi metróra, ami nem csak olcsó, gyors és hatékony, de az egyetlen része a városnak, ahol minden ki van táblázva angolul is (a nyelvi problémákról lásd kicsit lentebb).

A másik mellbevágó élmény a szolgáltató és fogyasztói szektor pörgésének hihetetlen kontrasztja az orosz távol-kelethez viszonyítva. Mongóliában már kezdtük elfelejteni milyen egy normális szupermarket olyannyira kevéssé bizalomgerjesztő volt az utcai streetfood kínálat, hogy ha nem találjuk meg a város egyetlen KFC-jét talán még a versenysúlyunkból is kénytelenek lettünk volna leadni. Ezzel szemben Pekingben ahogy leszálltunk a buszról egyből egy óriási csak trópusi gyümölcsökre specializált szupermarket ölelő karjaiba futottunk bele – hasonlót még a „fejlett nyugaton” sem láttam soha.

A street food őrület pedig Pekingben minden dimenziót túlhalad. Az egy dolog, hogy minden sarkon válogathatunk a tradicionálisabb kínai és kissé „modernebb” nyugati vonalat követő étkezdék között. De vannak szabályos zabanegyedek, ahol olyan érzésünk lehet mintha valami elképesztő kaja-vidámparkba csöppentünk volna. Mondanom sem kell az itt kapható fogásoknak köze nincs itthoni „kínai” éttermek szezámmagos csirkéjéhez. Csak frissen facsart trópusi gyümölcslevekből lehet kapni vagy 250 félét, aztán lehet tunkolni sültkrumplit mindenféle egzotikus szószokba, majd az egészet lefojtani egy óriási adag vaníliafagyis csokiöntetes churrossal. A legmenőbb műfajt tavaly nyáron láthatóan a hurkapálcára húzott, rántott tengeri herkentyűk képezték, mint ez az Aliennek is beillő óriási rántott tintahal:

A Wang-Csing-Fej piacon árult ennél is egzotikusabb fogások, mint az olajban hirtelen kisütött élő skorpió vagy óriás százlábúak viszont gyanús, hogy inkább a turisták ijesztgetését, és nem a helyi lakosság fogyasztását szolgálták.

Emellett amire a legkevésbé sem számítottunk Peking alapvetően egy egész szép város. Legalábbis ami engem illett én leginkább óriási szovjet típusú sugárutakra és középületekre, hangulattalan betonplaccokra számítottam. De ezt a feelinget szerencsére csak a hírhedt Tienammen tér hozza. Egyébként Peking belvárosa tele van a többé-kevésbé épségben fennmaradt tradicionális sakktábla alaprajzú lakónegyedekkel, a hangulatos hudongokkal. A műemlékek sem merülnek ki – az egyébként tényleg elviselhetetlenül zsúfolt -  Tiltott Várossal. A bóklászó turista még rengeteg egyéb pagodába, buddhista és konfuciánus templomokba botolhat, amelyek meglepően nagy számban vészelték át a Kulturális forradalom ámokfutását (vagy csak azóta helyreállították őket).  Ezenkívül azt hiszem kevesen tudják, hogy Peking eredendően egy erdős tóvidékre épült, így a város tele van például kisebb-nagyobb tavacskákkal és kellemes parkokkal.

A Csingshan parkban a Szén-dombról lepillantani a Tiltott Város sárga cseréptetőire éppolyan szintű örök élmény, mint amikor a Capitolumról először az ember szeme elé tárult a Forum Romanum, vagy Isztambulban  körbetekintünk a Galata toronyból.

Mint talán az eddigiekből is kitűnt Kínának bizonyos tekintetben pont azok az erősségei (kaja, szolgáltató szektor), amik Oroszország gyengéi, és ez fordítva is igaz. Peking Akhillesz sarkát azok a faktorok képezik, melyekben az oroszok legjobb formájukat mutatják: a lányok és buli. Persze különösen az előbbi nyilván egyéni preferenciák kérdése is, mindenestre első benyomásunk alapján a kínai fiatalok, de főleg a fiatal lányok hááát…finoman fogalmazva furcsák. Legalábbis biztos, hogy nagyon furcsán öltözködnek. A legtöbb kínai lány úgy van felöltözve mintegy 12 éves, aki mégsem az pedig mindenféle bizarr irányzatokat követ. A tókiói Akihabara manga negyed szintjét talán nem érik el, de a pekingi fiatalok között látványosan hódít a gótmetálos és a steampunk szubkultúra. A 40 fokos párás hőségben legalábbis indokolatlanul sok lány öltött fekete csipkés-csatos éjkirálynő kosztümöket. Tartok tőle, hogy a kínai fiatalok egy része ezt azonosítja „a nyugati” divattal. Akkor már inkább Mao elnök vörösgárdistái vagy ezek a cuki tradicionális kosztümös kislányok:

A bulik terén a kínai főváros még ennél is gyengébben muzsikál. A tízmilliós Pekingben összesen akad talán három (de ötnél semmiképpen nem több!) nyugati értelemben felfogott szórakozóhely. Ezek közül  az egyik a kínai felsőtízezer törzshelye, ahol a nyugati turista is éppencsak megtűrt vendég. A másik (amolyan Morrisons2 jellegű hely) éppen ellenkezőleg szinte kizárólag nyugati deszkás hülyegyerekekkel volt tele. Míg a harmadik hely ahová eljutottam, rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon, csak és kizárólag rasztahajú karibi feketékkel (!) volt tele. Hát Pekingben aztán sok mindenre számítottunk, azt hiszem mondhatom, hogy erre a legkevésbé! A kínaiak számára a „buli” leginkább a karaoke bárokat jelenti. Ezekből, Peking egyébként egyik legszebb részén a Houhai tavak körüli parkban, van vagy 300 egyrakáson. A másik sajátos intézmény amire felfigyeltünk az ún. ladies cafék, amik első ránézésre akár striptease bároknak is tűnhetnek, ám amennyire meg tudtuk figyelni, a lengén öltözött lányok itt nem táncolnak a vendégeknek, hanem beszélgetni illetve társasjátékozni (!) lehet velük. A társasjátékozás amúgy is össznemzeti sport, szóval ilyen öregekkel sem csak az útikönyvek borítóin lehet találkozni:

Szívesen írnék arról is, hogy a kínaiak mennyivel barátságosabb népek mint az oroszok, ám ez nem lenne egészen igaz. Sőt egyáltalán nem, legfeljebb a kínaiak másképp barátságtalanok. Míg az orosz „utca emberénél” gyakran tapasztalt ellenségesség inkább aktuálpolitikailag motivált, addig a kínaiaknak a külföldiekkel szembeni furcsa közönye egy alapvetően sokkalta mélyebb kulturális szakadékot jelez. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb aspektusa a kínaiaknak mindenfajta idegen nyelvvel, így az angollal szemben tanúsított teljes ignoranciája. Én legalábbis Kínában tapasztaltam meg először, milyen az amikor a helyiek egyáltalán – de tényleg egy büdös szót sem – hajlandók/képesek megérteni angolul. Még az olyan nemzetközi terminus technicusok mint bank, disco, metro is csak értetlenkedést, rosszabb esetben felháborodott vartyogást váltottak ki a helyi lakosokból. A végére kezdett kicsit olyan érzése lenni az embernek, mintha egy földönkívüli civilizáció képviselőivel próbálnánk (sikertelenül) kommunikálni. Az egyetlen közös nyelvet a pénz jelentette. Ha ugyanis turisták lehúzásáról van szó, akkor bizony a kínaiak kíméletlenebbek akármelyik közel-keleti vagy kaukázusi kalmárnemzet fiainál – mint azt már Indonéziában is megtapasztalhattuk. A dolog szórakoztató oldala, hogy alighanem a pekingi turistanegyedek étlapjain találkozhatunk életünk legviccesebb angol félrefordításaival:

Mindehhez azért még hozzátenném, hogy megbízható forrásaink szerint csak a pekingiek ilyen különösen bunkók,  Kína vidéki részein, az emberek állítólag sokkal kedvesebben fogadják a külföldieket. Ha még adhatok a végére egy jótanácsot Pekinget (és Kínát) lehetőleg ne augusztusban keressük fel. A klíma ilyenkor jóformán elviselhetetlen. A sokat megénekelt fojtogató szmoghoz ilyenkor 35 fokos hőség és kb. 80-90 százalékos relatív páratartalom társul. Légkondi nélkül védhetetlen. A tömeges széndioxid kibocsátásból adódó általános problémákat, ottjártunkkor a modernkori Kína történetének egyik legsúlyosabb ipari kataszrófája fokozta. A Pekingtől mintegy 60 kilóméterre keletre fekvő Tiencsinben, Peking tulajdonképpeni kikötőjében több tonna cianid-szódium robbant fel egy raktárban, jócskán több mint 100 ember halált okozva. Mivel a hatóságok állítólag az egész városközpontot evakuálták, így végül letettünk róla, hogy ellátogassunk Tiencsinbe. Amely pedig egy sajátos magyar vonatkozással is bír. Valószínűleg kevesen tudják, de az 1900-as boxer lázadás leverését követően, a Tiencsini kikötőben a többi európai nagyhatalomhoz hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchia is kapott egy koncessziós negyedet, így ez volt tulajdonképpen Magyarország egyetlen nemzetközileg is elismert gyarmata ;-) „Volt már Peking magyar falu” nyugtázhatja tehát elégedetten minden magyar utazó az egykori Osztrák-Magyar konzulátus épületénél ami szép szimbolikus végpontja lehet akár egy  transszibériai expedíciónknak is.