Jó nagy BUÉK-ot mindenkinek mégeccer!!! Bár úgy tűnik az Újév nem lesz túl rózsás: gáz csak Gázában van, Európában viszont az oroszok elzárták a csapot. Hát srácok, ha már nagyon vacogtok odahaza csak olvassatok minket: igaz, hogy még mindig mandiba szarunk, de legalább a hideg miatt nem kell aggódnunk januárban sem :-)!

Az Ünnepek alatt mi a következő égető kérdésre igyekeztünk választ találni: Miért éppen Balin  összpontosul az Indonéziába irányuló idegenforgalom 90%-a ? Miért pont ez a sziget – mely természeti adottságait tekintve korántsem a legszebb Indonéziában -  vált az egész Indonéz szigetvilág legfelkapottabb turisztikai célpontjává? A választ már korábban is sejtettük, de ottjártunk nyomán bizonyossággá érett: Bali vonzereje elsősorban kulturális egyediségében rejlik. Tulajdonképpen ezen a szigeten maradt meg egyedül mind a mai napig az a páratlanul gazdag hindu jellegű ősi indonéz kultúra, amelynek Yogya környékén már csak a romjait lehet megcsodálni. Bizony már Yogyában is kapizsgáltuk, Bali óta viszont meg vagyunk róla győződve, hogy Indonézia kulturális szempontból mérhetetlenül sokat veszített azzal, hogy feladta eredeti buddhista-hindu kultúráját és áttért az iszlámra. Amennyire Kairó elképzelhetetlen volna az ezeregyéjszaka hangulatát idéző homokszínű mecsetek nélkül, annyira kilógnak trópusi indonéz tájból, a falvak közepén terpeszkedő túlméretezett és ízléstelen betonmecsetek (csakúgy egyébként mint a keresztény misszionáriusok rozsdás pléhtetejű templomai). Ha Indonéziában megmaradt volna az eredeti hindu-buddhista civilizáció ill. a keletebbi területeken a hagyományos törzsi kultúrák, akkor ma az Indonéz szigetvilág alighanem az egész földkerekség legváltozatosabb és legszínesebb régiója lehetne, maga a hamisítatlan trópusi paradicsom…

Az elveszett paradicsom feelinget azért persze Balin sem kapja meg az ember rögtön első körben. Denpasar, Bali fővárosa, például éppenolyan tré hely mint Mataram, csak huszonnyolcszor akkora a forgalommal. Utazzunk akár taxival, akár saját motoron, iszonyat horror innen kivergődni Kuta beachre, amely Bali szigetének elsőszámú turistaövezete. Nappali megvilágításban Kuta sem fest különösebben szívderítően: kb. mint egy kicsit felturbózott Siófok, gagyi éttermekkel és felmeztelenül höbörgő tetovált ausztrál szörfös tahókkal (akik, efelől megnyugodhatunk, még sokkal de sokkal primitívebbek, mint a legbunkóbb kigyúrt kopaszok Siófokon). Kuta tengerpartja egy széles, lapos homokos beach, telezsúfolva indonéz és japán családokkal, valamint az itt gyakorlatozó kezdő szörfösökkel. A szörfözés amúgy nem is lenne olyan rossz móka, ha a tenger Kutánál nem volna olyan hihetetlenül mocskos (életem első – bár remélhetőleg nem utolsó – szörf leckéjének emlékezetes pillanatai hamarosan megcsodálhatóak a képgalériában). 

Balira azonban nem tengerpartja miatt érdemes ellátogatni, valójában a sziget belső területei az igazán szépek az ősi hindu templomokkal és rizsteraszos hegyoldalakkal. Ennek a belső vidéknek a szívében fekszik, a mára szintén nemzetközi idegenforgalmi központtá vált egykori balinéz falucska Ubud. Mint megállapíthattuk Ubud, Indonézia talán egyetlen, nemzetközi mércével mérve is színvonalas turisztikai központja. Az éttermeket kivétel nélkül európaiak vezetik, a szuvenírboltokban nyoma sincs a gagyinak, eredeti „antik” törzsi maszkok és fegyverek kaphatóak, meglepően olcsó áron. Tudom, hogy hülyén hangzik, de a hangulatos kávézóktól, ízlésesen berendezett kirakatoktól és az Ubudot körülvevő hegyi tájtól olyan érzésem lett, mintha egy osztrák kisvárosban sétafikálnánk. Osztrák kisvárosok közepén persze ritkán található „monkeyforest”, ahol egész Indonézia legagresszívabb majmai tanyáznak. Ubudi szállásunk egyébként pontosan a monkeyforest mellett volt, így reggelente a majmok az erkélyünkön hancúroztak, egyszer meg még a teáscsészéinket is lenyúlták. Ubudban a monkeyforest mellett még található jópár gyönyörű faragásokkal díszített balinéz templom, valamint ez lótusztavakkal övezett vízipalota is. Ubud környékén is remek kirándulásokat lehet tenni motorral, az utak indonéz mércével mérve kiváló állapotban vannak és nem túl vészes a forgalom sem. A közelben van például a Batur vulkán és a Batur tó – majdnem olyan gyönyörű mint a Gunug Rinjani, csak sajnos mára sokkal jobban beépült így nem olyan vadregényes. Errefelé található aztán az egyik legrégibb hindu szentély az „Elefántbarlang”. Arra nem sikerült rájönnünk, hogy mitől elefánt, a bejárata viszont úgy van kifaragva mintha egy óriási démon szájába lépne be az ember. Egy másik templomban Tirta Empelnél sikerült kifognunk, egy évente egy alkalommal megrendezett hindu ünnepséget, ami valami eszméletlen szín és hangkavalkád volt, mintha egy Indiana Jones film jelenetébe csöppentünk volna. A balinézek láthatólag egyébként nagyon is komolyan veszik saját vallásukat és hagyományaikat, Balin járva a legváratlanabb helyeken lehet hirtelen felvonulásokba, vallási ünnepségekbe ütközni. Kuta beachen sétálgatva például kb. harminc méternyire eltávolodva a szörfiskoláktól, nagy csődületre lettünk figyelmesek. Balinéz népviseletbe öltözött arcok kajáltak és tereferéltek vidáman, szólt a fülsiketítő gamelán muzsika. Amikor közelebb mentünk akkor vágtuk le, hogy tulajdonképpen egy hindu halottégetés zajlik körülöttünk, a tömeg közepén négy bambuszládában fekütdek a hullák, valami házilag barkácsolt masinákból, gázlángot nyomattak rájuk ezerrel. A ládák hamarosan elégtek, a félig összeégett hullák körül továbbra is kiváló volt a hangulat, a vendégek kétpofára zabáltak síró embert egyet sem láttunk. Igazából úgy tűnt mintha szarnának az egészre, valószínűleg az egész jelenet minket zaklatott fel a legjobban. Nem igazán értem, hogy van ez, de itt Indonéziában az emberek nagyon furcsán viszonyulnak a halálhoz. A mások halálából sem csinálnak nagy ügyet és a saját életüket sem becsülik valami sokra. Az ázsiai tömegtársadalmakban úgy látszik ennyire nincs értéke az egyéni emberéletnek…

A Kuta beachen látott hindu temetés kellőképpen megalapozta a vidám szilveszteri hangulatot, mert hiszen szilveszterezni jöttünk vissza Kutára. Eredetileg arra gondoltunk, hogy majd biztosan adódik valami darmasiswás páré elvégre a magyar darmasiswások közül is jópáran Denpasar körül laktak. A darmasiswás buliból végül is nem lett semmi, úgyhogy szilveszter éjszakáján fogtuk magunkat és ketten lementünk a Bounty discóba. Ez nagyszerű döntésnek bizonyult, hosszú évek óta ez volt a legjobban sikerült szilveszterünk. A társaság abszolút nemzetközi volt, és mint kiderült Kután nem az a probléma, hogy hogyan tesz szert az ember barátokra a diszkóban, hanem inkább az hogyan szabadul meg tőlük a végén. Részegen még az ausztrál szörfös tahók is barátságos mackókká változtak,  feltűntek jól kinéző balinéz csajok, de azért az este sztárja az az indiai gyémántkereskedő csávó volt, aki vállalhatalanabbul viselkedett mint e sorok irója szokott Zsombor születésnapi bulijain. A Bountyban egyébként frenetikus koktéloktól lehetett berúgni, a mangó jégkásába kevert tequila például minden idők egyik legzseniálisabb alkoholos itala, sürgősen importálni kéne Magyarországra is. Akárcsak a magic mushroomot, amiről ez alkalommal sem sikerült Owieczkát lebeszélnünk…

Alig hevertük ki a szilveszteri mulatságot, már sajnos kellett is visszautaznunk Lombokra. A vízumainkat még mindig nem intézték el, a helyzet pedig egyre komolyabban azzal fenyegetett, hogy érvényes vízumok hiányában nem fogjuk tudni elhagyni az országot. Mint arról már legtöbb olvasóm gondolom értesült, indonéziai kalandozásunk sajnálatos módon igencsak megrövidült az előzetes tervekhez képest. Nagyjából novemberre már világossá vált, hogy februárra a második félév kezdetére haza kell térnem a tanítás és tanulás jármába. Úgy határoztunk, hogy mivel a legolcsóbb repülőjegyek, úgyis errefelé szólnak, a hazafelé úton beugrunk Szingapúrba, majd egy háromhetes kiruccanást teszünk még Indiában is (előzetes útiterv: Bombay-Aurangabad-Ellora-Ajanta-Hyderabad-Hampi-Goa). Ehhez  már január első hetében le kellett (volna) adnunk útleveleinket India jakartai nagykövetségén, előbb azonban még vissza is kellett szereznünk azokat – mármint az útlveleket -  az indonéz hatóságoktól.

Nem szomorkodjatok hát drága olvasók, sem utunk, sem a blog nem ért még véget. A következő rész nemtom mikor jön, azért vmikor Szingapúrban vagy Indiában próbálok rá időt szakítani, hogy megírjam. Kiderül majd belőle, hogyan sikerült – alighanem egyedüliként a Darmasiswa program hosszú történetében – hivatalosan is kirúgatni magunkat, hogyan vettünk nem túl könnyes búcsút Darmantól, majd végül hogyan sikerült kereket oldanunk Indonéziából…Várjátok hát türelemmel a minden eddiginél hardcoreabb folytatást!

Indonesian X-treme X-pedition 2009-ben is!!!!!