A jakartai drámai napok azzal értek véget, hogy Mr. Darman a matarami egyetem Jakartába kiküldött koordinátora, az orientációs hét utolsó napján közölte velünk: másnapra már meg is vette nekünk a repjegyet. Így nekem sem maradt más választásom, mint a többiekkel együtt Lombokra repülni, remélve, hogy Olenka is mihamarabb csatlakozik hozzánk.

Mataramban aztán kiderült, hogy Mr. Darmannak – aki indonéz viszonylatban egyébként kiemelkedően jó arc -  igazán nem kellett volna ennyire sietnie. Az egyetemen még azt sem tudták, mikor, hol, kikkel lesznek majd az óráink. Biztos ami biztos, egyből adtak két hét szünetet. A tervek szerint majd szept. utolsó hetében lesznek az első órák, utána viszont megint két hét szünet következik, mivel ekkor ér véget a ramadán (a ramadán vége az ún. idul fitri ünnep amolyan szilveszter szerűség az iszlám világban – már amennyiben bármiféle szilveszter elképzelhető alkohol nélkül). Úgy tűnik tehát a matarami egyetem nem lesz túl jelentékeny zavaró tényező indonéziai tartózkodásunk során…

Az első két hétben így kényelmesen berendezkedhettünk, valamint körbenézhettünk Mataramban. A szálláskereséssel Mr. Darman jóvoltából nem kellett sokat vesződnünk, már az első este leszervezett nekünk két szobát Rita asszony panziójában (mint utólag kiderült persze ez sem volt véletlen, Rita asszony Mr. Darman titkárnőjének a sógornője).

Jakarta után, Mataram úgy általánosságban is elég családias hangulatú helynek tűnt. Egyáltalán nincs nagyvárosi jellege, mindenhol nagyon sok a zöld, a főutakat kellemes árnyas fasorok szegélyezik. A közlekedés – bár össze sem mérhető a jakartai infernóval – azért itt is eléggé egzotikus: gyalogosforgalom gyakorlatilag nem létezik. Tulajdonképpen járda sincsen, az úttest mellett futó csatornát teljesen ötletszerűen fedik le vagy hagyják nyitva. Gyakori, hogy a „járda” közepén óriási fedetlen csatornanyílás tátong. Komolyan mondom kész csoda, hogy idáig még egyszer sem léptem bele éjszaka az egyik ilyen halálcsapdába.

Aki húsz méternél messzebbre kénytelen eltávolodni otthonról az itt egyből motorra száll. A helyi motorosok pedig teljesen őrültek – láthatólag nincs semmiféle veszélyérzetük. Úgy száguldoznak, hogy minimum ketten, de gyakran inkább hárman ülnek egy járművön. Az elsőbbségadás kizárólag az erősebb kutya bszik elve alapján történik: legyél gyorsabb vagy legyen nagyobb a motorod. Kisebb-nagyobb baleseteket mindennap látni: egyszer egy lány esett le a barátja háta mögül a robogóról és patogott utána még vagy öt métert, máskor a kanyarban két kókuszdió repült le egy motrról: az egyiket nekem sikerült elkapnom!

Európai értelemben vett tömegközlekedés a legtöbb indonéz városhoz hasonlóan Mataramban sincs. Akinek nincs saját motorja, az az ankot-nak nevezett iránytaxikat veheti igénybe. Az ankotok általában sárgára festett, felspécizett minibusznak látszó tárgyak: belülről mutatkozik csak meg igazán valódi rozsdásodó konzervdoboz énjük. Útvonaluk csak hozzávetőlegesen  meghatározott: akkor indulnak, mikor összegyűlik két-három utas (de szükség esetén nyolc-tíz embert is bezsúfolnak), majd attól függően, hogy ki hova megy, tesznek hosszabb-rövidebb kitérőket. Matarami specialitásnak számítanak a lovaskocsi ankotok. A csengettyűkkel feldíszített lovacskák kimondottan feldobják az utcaképet. Állítólag olcsóbbak, mint a minibusz ankot, de kocsisaik valószínűleg úgy vélik turista attrakcióról van szó, mivel külföldieket pl. engem soha nem voltak hajlandóak a normál árért elvinni.

Lombok szigetének lakossága legnagyobb részben a muszlim vallású sasak etnikumhoz tartozik. Mataram városában is ők alkotják a többséget, de mellettük számottevő balinéz hindu kisebbség is él itt. A város nagyon sok pontján lehet találkozni a díszes faragásokkal borított balinéz stílusú hindu szentélyekkel. A hinduk mellett kínai kisebbség is él a városban, bár az ő jelenlétük kevésbé szembetűnő. Rejtőzködésük érthető: az ő kezükben van Indonézia többi városához hasonlóan Mataramban is szinte az összes zálogház, pénzváltó, mosoda és normális bolt. Éppen ezért pl. a nagy benzináremelések alkalmával a helyi csőcselék itt is először a kínai negyedbe megy feszültséget levezetni egy kis gyújtogatással és lincseléssel. A mataramiak amúgy is hajlamosak a szélsőjobbos elhajlásra. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egész Délkelet Ázsiában elterjedt horogkereszt mellett, itt igen népszerű motívum a nyilaskereszt is. Majdnem az összes vagányabb ankotos szélvédőjén felbukkan. Nem is értem hol tétlenkedik ilyenkor a Magyar Charta?!

Éshamár a helyi lakosokról szó esett, nem hagyhatom ki, hogy pár szóval be ne mutassam darmasiswás pajtásaimat, akikkel egy szigetre vetett a sors. „Blackman” Gyuriról a legkevesebb ami elmondható, hogy nem mindennapi jelenség. Választott becenevéhez méltón, mindig fekete cuccokban jár, hord magával egy nagykést is, hogy szükség esetén bevédjen minket. Egyébként már lehúzott egy évet darmasiswásként Szumátrán, itt van egy menyasszonya is a minangkabao törzsből. Amúgy perfekt beszéli az indonéz nyelvet, ami tényleg óriási segítség volt számunkra az első napokban. Gyuri emellett fáradhatatlan alkudozó, napjának nagy része azzal telik, hogy összespanol a legkülönbözőbb helyi arcokkal és az árakról tudakozódik tőlük. Indonéziában szeretne letelepedni és családot alapítani. Amikor nem éppen alkudozik, azt latolgatja, hogy internet kávézót, motorbicikli kölcsönzőt vagy szörfiskolát nyisson-e majd.

Soma ezzel szemben inkább szemlélődő alkat. Az indonéz életritmusra pár nap alatt sikerült ráhangolódnia, nekem ehhez, az itt halálbüntetéssel sújtott tudatmódosító szerek több száz grammja  sem lenne elég. Tényleg irigylésre méltó, hogy láthatólag egyáltalán nem idegesíti fel az a lassúság, tökölődés és mismásolás amiben itt lépten-nyomon ütközik az ember. Ja és lássatok csodát, ő is politológus! Ez persze sok mindent megmagyaráz...

Csak hogy teljes legyen az összkép, néhány nappal utánunk Mataramba érkezett még két további darmasiswás arc is Madagaszkárról, akik lekésték a jakartai orientációs hetet. Mint kiderült a srácoknak ez életükben az első útjuk külföldre. A legnagyobb parájuk egyébként, hogy eltévednek a városban, ezért még két hét elteltével sem merészkedtek tovább a sarki netcafénál.

Mialatt mi Mataramban alkudoztunk és terelgettük a madagaszkári arcokat, Olenka tovább hadakozott az indonéz bürokráciával, mondanom sem kell, teljesen hiába. Még az egyébként viszonylag segítőkész lengyel konzul sem tudta neki kilobbizni a cserét. Úgy döntöttünk tehát, hogy stratégiát váltunk: eddig akármilyen úton fordultunk az illetékes indonéz minisztériumhoz, magasról szartak a fejünkre. Olenka ezért hétvégén „látogatóba” jön Lombokra, és jó sokáig marad. Remélhetőleg erre is éppúgy szarni fognak mint a kérvényeinkre. Az egyetlen para, hogy csupán három hónapra kaptunk vízumot, az egyéves vízumot mindenkinek október folyamán állítják ki, és az egyetemeknek küldik meg. Tehát legalább egyszer még sajnos vissza kell mennünk Jakartába. A nagy kérdés, hogy elkezd-e bekavarni a jakartai egyetem Olenka vízuma körül, az előre látható hosszú hiányzás miatt avagy győz a mindent átható lustaság…A hétvégén ha minden igaz, megtörténik tehát a nagy viszontlátás és végre elkezdhetjük amiért idejöttünk: bejárni az indonéz szigetvilág világhíres csodáit és legrejtetebb zugait. Maradjatok velünk: 2008 Indonesia Hardcore Expedition Team

 (Az utolso kepen balrol jobbra: Soma, ket madagaszkari tag, Mr. Darman es Blackman)