Eljutottunk hát idáig is Pajtások: nincs más hátra mint, hogy számvetést csináljunk egy újabb nagy trip végén. Ami azt illeti ezzel most kicsit bajban vagyok. Mármint a kőkemény tanulságok levonásával. Egy Darmasiswa ösztöndíj... na ott élesváltás volt! Mintha egy másik bolygóról tértünk volna haza. Isztambul után azért ennyire nem volt drasztikus a visszailleszkedés...A Facebook üzenőfalat sem sírjuk tele éjjelelnte, igaz nem is fogytunk 15 kilót...

Azért nem volt rossz ez a félév, biztos sokkal érdekesebben telt, mintha idehaza gályáztunk volna ugyanezen idő alatt. Köszönet mégeccer a Szponzoroknak!

Ami egész biztosan megmarad az a szíriai, meg a kurdisztáni trip! Azt hiszem nem kell különösebben bizonygatni, hogy bár volt közben néhány húzósabb kalandunk – illetve alighanem pont ezért – ez a két út felejthetetlen élmény marad.

 Isztambult sem bántuk meg, továbbra is fenntartom, hogy az ELTE-BTK kínálatából választható Erasmus helyszínek közül toronymagasan ez a legérdekesebb. Na de azért állandó lakóhelynek nem cserélném be. Dzsakarta és Mumbai után ismét meggyőződhettünk róla, hogy egy 15 milliós város az nem embereknek, legfeljebb hangyáknak kínálhat elfogadható életfeltételeket. A közlekedéstől konkrétan agyfaszt lehet kapni, gondoljunk csak bele mennyi időt vehet el az ember életből,  ha csak az, ameddig a Taksimon a metrókocsiktól eljutunk a felszínig, legkevesebb  tíz percet vesz igénybe...Isztambulban ehhez járulnak még a domborzati viszonyok, akárhová is akarunk eljutni hegyeket kell megmászni!!! Ecseteltem már ennek a szépségeit a Meciyideköyről szóló posztban, lényeg az hozzá, hogy miután az ember egy átlagos nap végén hazavergődött (3 perc metrózás, 2X10 perc gyalolglás a metrómegállókban(!) majd 20 perc hegymászás, mindezt júniusban már 35 fokban), kétszer is meggondolta, hogy este még visszamásszon a citycenterbe egy várhatóan közepesen szar buli kedvéért. Ha az albiban nem lett volna olyan rohadt büdös és nem kezdenek el támadni a skorpiók, valószínűleg sokkal ritkábban szánom rá magam erre...Másrészt azért néha egy-egy szikrázó napsütéses délelőttön nem volt rossz, csak úgy poénból átkompozni a Boszporuszon, vagy a naplementét nézni a partról vízipipázgatva. Van azért feelingje  Isztambulnak meg kell hagyni, kár hogy ha ott élünk akkor esélyünk sincs erre időt szakítani...

Ezzel együtt az isztambuli Erasmusból egyértelműen Isztambul volt a nagyobb szám. A legendás Erasmus feelinget valahogy nem sikerült elkapni...Ha most gonosz akarnék lenne, persze mondhatnám, hogy az egész isztambuli Erasmus nem szól másról, mint hogy az átlagosnál bénábban kinéző nyugat-európai csajok és az átlagosnál kanosabb török csávók próbálnak valami numerát összehozni egymással...Na de Ad 1: nem vagyok gonosz.  Ad 2: voltak jó erasmusos csajok is, sőt még jó erasmusos angol csajt is láttunk! (ezért már tényleg plusz pont jár). Ad 3: nehogy már egy magamfajta 30 éves vén fasz kezdje el ekézni, hogyan buliznak a mai fiatalok. Mennék el inkább dolgozni!!!

Komolyra fordítva a szót, azt hiszem tényleg semmi alapom kétségbevonni , hogy akik azt hangoztatták, hogy ez az Erasmus életük legnagyobb bulija, és azóta is alig bírnak lejönni a Facebookról, valószínűleg tényleg jól érezték magukat. Ráadásul ezen emberek közül jópárnak,  ez volt életében az első nagy nemzetközi esemény, amikor tényleg hatalmas élmény, hogy kinyílik az ember előtt a világ. Én már a hátam mögött jópár Aegee eventtel, meg persze egy indonéziával az egész Erasmus life-ot nem éreztem, olyan hű de nagy számnak. Igazából egy jobban sikerült Aegee-s nyári egyetemen, több jó buli adódik két hét alatt, mint itt félév alatt...Persze azért az Eramsus kapcsán nem árt tartózkodni a nagyívű általánosításoktól. Nyilván ahány város, annyi Erasmus élmény.

Isztambul talán olyan szempontból, nem a legszerencsésebb, hogy a város wazze, tényleg óriási és abszolút lehetetlen benne összefogni még az egy egyetemre járó embereket is. Így aztán nagyon sok múlik azon, hogy az elején milyen társasághoz csapódik az ember. Nem volt különben a bilgis arcokkal semmi komolyabb probléma, de valahogy talán hiányzott a megtermékenyítőleg ható összezártság...

Ezenkívül Isztambul, bizony be kell látnunk elsősorban nem a bulik városa. Ennek számos aspektusáról (piaárak, muszlim csajok) stb. már ejtettem szót. Amit talán nem árt mégegyszer kihangsúylozni:  Isztambulban bizony a buli - de legalábbis a szórakozóhelyek  -  a gazdagok és szépek kiváltsága. Ez elég hülyén hangzik, de ettől még igaz. Nálunk itt Magyarországon mindenki előszerettel rinyál arról, hogy milyen nagyok a vagyoni különbségek, meg mennyi a sznob...Miközben ténylegesen a vagyoni különbségeket tekintve még mindig a magyar az egyik leginkább egalitárius társadalom a világon. Ezt a szórakozóhelyeken is le lehet mérni:  pl. a Romkertbe is, ami elég sznob helyként van elkönyvelve, bárki emberfiát beengednek, méghozzá  ingyen. Isztambulban, hogy egy férfiembert egy hasonló kaliberű helyre beengedjenek ahhoz Ad 1: jól kell kinéznie (Face control! Face control!), Ad 2: kell vele legyen egy  jó nő is Ad 3: és még így is vagy 30 eurót kell kicsengetni. A többieknek maradnak a taksimi transzvesztiták.

Végül de nem utolsó sorban nem használ az isztambuli Erasmusnak az sem, hogy a túlnyomó többséget itt tényleg a  nyugatiak teszik ki. Csakhogy tovább súlykoljuk az egyébként empírikusan rendkívül megalapozott utóítéleteket: azt sokszor és sokadjára leszűrhettük, hogy a föld legszerencsétlenebb nemzetei minden kétséget kizáróan az angolszászok. Merőben szubjektíve ámde tévedhetetlen ítéletünkkel mi közülük is az amerikaiaknak osztanánk ki a Marschlakó Lajos díjat. A németek és egyéb germánok oltásának a II.vhb. óta nem túl nagy a sportértéke, megjegyzem örök ellenfeleik a franciák semmivel sem jobbak náluk –  ők egyébként jelenleg a legelvetemültebb alterosok az egész világon.  A skandinávok túl sok vizet nem zavarnak, számukra az élet központi problámája – egyben kizárólagos beszédtémájuk – a homoszexuálisok társadalmi integrációja. Latinokból Isztambulban nem volt túl sok, itt a bulizós, csajokra nyomulós szegmenst a törökök reprezentálták. A törökök egyébként igen pozitív arcok, részegen sem agresszívek, ami viszont szembeötlő hiányosságuk: elképesztően tudatlanok. Legyenek akák fiúk, akár lányok teljesen nyilvánvaló, hogy a nyomtatott betűtől úgy félnek mint ördög a tömjénfüsttől. Ezért aztán a velük megvitatható témák köre is kimerül abban, hogy kozmetika (lányok),  foci és csajok (fiúk), mennyire kurvára barátságosak vagyunk mi törökök (uniszex – és egyébként tökéletesen igaz).

A tapasztalatok tükrében azt kell mondjam, hogy jelenleg Európa szellemi elitjét bizony a közép-európaiak (csehek, lengyelek, magyarok stb.) képezik. Talán ez még annak köszönhető, hogy a szocializmusból relatíve magasabb színvonlú közoktatást örököltünk át, amit még máig sem sikerült teljesen szétcseszni?...Fene tudja, mindenestre messze innen a legtájékozottabbak és szellemileg leginkább nyitottak az emberek. Ám ami még ennél is lényegesebb erény: a fenti nációk közül lényegében a közép-európaiak az egyetlenek akik bírják a piát. És persze egyedül a magyar lányok bírnak bulizni...meg plafont letépni.  Szóval merjünk nagyok lenni!

Na hát mi ebből a tanulság?  Az, hogy Isztambulba egyszer reméjük még visszatérünk! Jó nyarat mindenkinek, aki velünk tartott fél éven át!  Amint újabb nagyszabású útra megyünk, ismét jelentkezünk! Tudjátok: a blog nem ér véget, legfeljebb szünetel!

                     Pali, Olenka, Owieczka 2010