Szumátrától Pápuáig

Most, hogy visszaolvastam döbbentem rá, hogy az előző posztban, úgy sikerült írni Kelet-Törökországról, hogy egyszer sem szerepelt a kulcskifejezés: kurdok. Pedig bizony, akárhogy is forgatjuk Törökország keleti egyharmadának lakosságát mégis ők teszik ki. Persze közép-európai legyen a talpán aki egymástól egy törököt meg egy kurdot megkülönböztet, összekeverni őket mégsem tanácsos, mivel úgy utálják egymást mint a szart. A legnyilvánvalóbb különbség talán nyelvi. A kurd nyelv – ellentétben a törökkel vagy az arabbal – indoeurópai eredetű, a perzsa igen közeli rokona, de hangzásra meglepő mértékben hasonlít pl. az oroszra. A túlnyomó többségükben szunnita muszlim kurdok egyébként meglehetősen zavartalanul legeltették birkanyájaikat az Oszmán Birodalom hosszú évszázadai alatt. Az, hogy ők tulajdonképp egy önálló nemzet lennének csak onnantól kezdve ötlött fel bennük, hogy az I.vhb. után a kemalista török nemzetállam elkezdte beléjük verni, hogy ők bizony mostantól kezdve törökül beszélnek. Pedig a jelenlegi Törökország területén óvatos becslések szerint is legalább 20-25 millió kurd él, további 12 millióan vannak Irakban, de még Iránban is található belőlük 2-3 millió valamint Szíriában is pár százezer. Ami ebben a négy országban közös, hogy a kurdokat mindegyikben elnyomás sújtotta. A legkeményebben nyilván ott ahol számarányukat tekintve a legtöbben voltak: Törökországban és Szaddám Huszein Irakjában. 2003-ban a Szaddám rezsim megdöntését követően Irak északi kurdok lakta része egy de facto önálló állammá vált – erről még az alábbiakban bővebben. Ettől a törökországi kurdok helyzete azonban semmit nem javult, hanem éppenséggel talán még romlott is. Ha hinni lehet a nemzetközi sajtónak, a totális kurd parában szenvedő török hadsereg évekkel ezelőtt komolyan mérlegelte, hogy lerohanják és megszállják az iraki Kurdisztánt, megelőzve ezzel mindenfajta potenciális kurd szeperatizmus kialalkulását a török területeken.

Bár ez a totál-brutál forgatókönyv végül is nem valósult meg, Törökország délkeleti Irakkal határos vidéke, félig-meddig ma is amolyan törvényen kívüli övezet, ahol időről-időre fel-fellángol a gerillaháború. Amolyan igazi török vadkelet – ez persze elég hülyén hangzik, de ennél jobban nem tudnám érzékeltetni: valalmi olyasmi mint a vadnyugat, csak persze közel-keleti meg XXI. Századi köntösben. Még a táj is olyan mint a spagetti westernekben. Kopár sziklacsúcsok, szűk kanyonok bennük vadul rohanó folyókkal. Az utakon katonai ellenőrőzpontok, a levegőben harci helikopterek köröznek, de még a szimpla rendőrök is minimum tankkal közlekednek. Ez érthető  olyan vidéken, ahol viszont  a szimpla pásztorok is  minimum kalasnyikovval közlekednek. Nem tudom megállni, hogy ne vonjak megint párhuzamot Szíriával, meg Libanonnal. A jelenlegi szitu ott sem piskóta, de azért mégis átjön, hogy évezredeken át az emberi civilizáció egyik központja volt. Ezzel szemben a kurd területek mindig is periferális vad határvidéknek számítottak, és ez bizony bőven lejön a helyi arcokról is.

Na most akkor, hogy jó ötlet volt-e pédául stoppolni egy ilyen vidéken, azon mi is csak akkor gondolkoztunk el, amikor már bennt jártunk a tuti közepében és késő volt visszafordulni. Konkrétan egy Chatak nevű kurd faluban – na jó kisvárosban esteledett ránk valahol egyharmad úton Van és az iraki határ között. Mint kiderült aznap este onnan már nem lehetett eljutni sehová, a körénk gyülekező gyerekek, akik teljesen bekészültek tőle, hogy szőke embereket látnak, kezdtek már igazán idegesítőek, sőt egy lehelletnyit – de épp csak nyugtalanító mértékben – agresszívak lenni. Ahogy az már ilyen szitukban lenni szokott a városka egyetlen szállodája valami pimaszul, pofátlan módon magas árat kért a szobákért.  Végül Pavel elindult, hogy akkor ő felveri a sátrát, én mondtam hogy ez talán nem lenne a legnyerőbb ötlet. Jó úton haladtunk affelé, hogy komolyan összeszólalkozzunk, amikor is egy helyi kiscsávó mentette a szitut, azzal, hogy felajánlotta aludjunk az ő kertjükben. Bár mint kiderült az ajánlat nem volt annyira önzentlenül gáláns, mint először tűnt, kapva kaptunk rajta.

Ez a vendéglátás, meg az utazó kisegítése valalmi hihetetlen erős norma lehet a muszlim világban, mert soha nem szegik meg. A család (sofőr fater, anyuka plusz nyolc gyerek) először nagyot nézett amikor beállítottunk hozzájuk, de aztán egyből előkerültek a teák, majd később egy pár csirkét is levágtak a kertjükből és hatalmas vacsorát csaptak a tiszteletünkre. Pavel szerencsére valamennyire megértette magát törökül, mi leginkább csak a család original vani macskájával (fehér szőr, kék és és sárga szem) tudtunk kommunikálni. Az este végére igen jó hangulat kerekedett, ennek ékes bizonyítékaként előkerültek a családi fegyverek is a szekrényből, sőt a kert végéből még a hegygerincen mászkáló gerillákat is lehetett látni – már persze ha télleg azok voltak. A család az egyik szobából is kihurcolkodott így végül, hiába szabadkoztunk, a házban aludhattunk. Már kezdett kicsit sok is lenni a vendégszeretetből, reggel pedig három percre is elég volt egyedül hagyni Olenkát a kiscsávóval ahhoz, hogy szabályszerűen ráugorjon  és megpróbálja lesmárlolni!!! Úgyhogy azért amikor feltűnt a főúton az első minibusz és bevágódtunk a hátsó ülésre, tagadhatatlanul megkönnyebbültünk.

Az éjszakához képest a határátlépés már igazán nem volt nagy kaland. Törökországból Irakba teljesen simán megy – nem úgy mint visszafelé. A hírek alapján Irak nem tűnik valami nagy turistaparadicsomnak...nem is az. Az ország déli kétharmadában még mindig kvázi polgárháborús helyzet van, Moszul és Bagdad különösen veszélyes állítólag. Az északi részen viszont a kurdok gyakorlatilag teljesen önállósodtak. A határon is Kurdisztán van kiírva és nem Irak, a kurd zászló, Barzani kurd elnök és...igen George W. Bush portréja van kirakva mindenhol. Hát igen nem sok ilyen hely van, pláne nem a Közel-Keleten ahol  népszerű a srác, de a kurdok történetesen tényleg neki, meg kedves édesapjának köszönhetik a függetlenségüket. Meg az olajukat. A Moszul környéki olajmezők nagy része a kurdoknak jutott, akik hasonló okokból szeretnék rátenni a kezüket Kirkuk városára is. Az olajdollárokból aztán egész tűrhetően menedzseli az országot a Barzani klán, ráadásul a háborúk Iraknak ezen a részén viszonylag kevéssé károsították a még Szaddám idejében kiépített – és egyébként kiváló – közlekedési infrastruktúrát (a ’70-es években Irakban az életszínvonal még jóval magasabb volt mint mondjuk Magyarországon). Szóval aki valami hihetetlenül lepukkant, romos koszfészekre számít az meg fog lepődni. Ami azt illeti az iraki Kurdisztán első látásra lényegesen fejlettebbnek tűnik, mint a határ túloldalán Törökország. Ami pedig igazán durva: ez a háborúkból épp csak kikeveredett, nemzetközileg el sem ismert entitás pofátlanul drága is merészel lenni!!! Nem elég, hogy drága de közlekedni gyakorlatilag csak taxival lehet.

Bár a stoppolástól már kezdtünk - nem kicsit - besokallni, az olajtermelő országhoz képest meglehetősen húzós taxi tarifák miatt ismét kénytelenek voltunk bedobni magunkat. Pontosabban Olenkát.  Hát igen, errefelé egy szőke csaj garancia a sikerre. Egész egyszerűen nem volt rá példa, hogy öt percen belül ne álljon meg vki satufékkel mellettünk. Innentől kezdve viszont a lelkes delikvensek általában megállás nélkül próbáltak szóval tartani minket úgy, hogy egy szót sem értettünk kurd nyelven. Ráadásul a dolog általában sosem ért véget annyival, hogy simán csak kiraktak volna minket ott ahol azt kértük. Minimum egy ebédmeghívásnak, de volt hogy egész estés vendégségnek kellett eleget tennünk.

A Lonely Planet által szétfrankózott Amadiya hegyi faluban- ahol az ég egy adta  világon semmilyen látnivaló sincs, de még a tájkép sem valami nagy szám – egy egész konszolidált családnál volt szerencsénk ebédelni. Aztán viszont öt órán át zötykölőtünk mindenféle szerpentin utakon egy félig kiszáradt vízesésig, ahol ismét sikeresen ránk esteledett. Nem volt mit tenni, sofőrünk népes családájánál kellett töltenün az éjszakát. Minden megvolt: kajahegyek, földön ülés, fényképezkedés aranyos kisgyerekekkel, sztorizgatás. Ami érdekes: a közel-keleti családoknál láthatólag egyáltalán nincs bebútorozva a lakás. Az óriási házban a szobák gyakorlatilag tök üresek, csak szőnyegek vannak a padlón, meg plazmatévék a falakon. Nekünk is a tetőteraszon ágyaztak meg éjszakára, ami tekintettel a dögmelegre és a gyönyörű csillagos égboltra remek választásnak tűnt. Az éjszaka közepén a köztem és Pavel között alvó Olenka viszont arra riadt fel, hogy a házigazda –aki este még a kislányát mutogatta nagy büszkén, és akinek lennt aludt a felesége – taperolja, mint valami hülye pornófilm bevezetőjében. Szerencsére a csávó nem vadult be teljesen, visszavonult még mielőtt Olenka sikított volna. Olenka ezek után engem is felébresztett, és gondolom nem meglepő, hogy nem aludtunk reggelig túl sokat. A házigazda csávó  nem mert előjönni, úgyhogy még egy reggelivel lefosztottuk a családot, aztán sürgősen elhúztunk Erbilbe. Innentől kezdve nem stoppoltunk, és csak hotelben aludtunk.

Erbil a szabad Kurdisztán fővárosa főként a már tényleg elviselhetetlen meleg miatt maradt emlékezetes. A várost az olajjövedelmekből kezdik valamennyire kipofozni, épült egy hatalmas park, a főteret meg telenyomták ízléstelen szökőkutakkal. Van itt is egy az aleppóihoz hasonló, de annál egy kicsit kisebb, kicsit bénább citadella, ahonnan szintén pár éve paterolták ki a lakosokat (de az üres házak itt még állnak). Erbil mindezzel együtt is egy erősen kihagyható pukkant város, amely saját lakóinak jellemzését idézve „...tíz éve még úgy nézett ki mint Afganisztán...”és helyenként még most is tagadhatalanul visszaköszön ez a feeling.

Talán mint a fentiekből is kiderül az iraki Kurdisztán, bár az útlevélbe ütött pecséttel még jó darabig lehet majd menőzni, igazából nem túl sok valódi attrakciót rejteget az utazóknak. Az egyetlen hely amit itt tényleg érdemes lett volna önmagáért is felkeresni a Lalesh volt a jeziditák kultikus központja. Na ki hallott már a jeziditákról...? Aki nem járt még Irakban azok közül gondolom nem sokan... Van jópár agyament vallási csoport a Közel-Keleten. Kezdve a hászidoktól, a síitákon és drúzokon át a maronitákig. De mind közül alighanem a jeziditák a legkülönösebb társaság...

Egy olyan szektáról van szó melynek követői csak itt lelhetőek fel Irakban, és kizárólag a kurdok közül kerülnek ki.A muszlimok és a keresztények ördögimádóknak tartják őket. Minek tartják akkor saját magukat? Erről hitelt érdemlő információt elég nehéz kapni, mivelhogy a jezidik tanításai elvileg titkosak. A vallásuk minden valószínűség szerint elég nagy katyvasz lehet, mindenből belekutyultak valamennyit, még a lélekvándorlásban is hisznek. Amit az interneten fel lehet róluk lelni az alapján a következő a szitu a jezidik szerint: tényleg Lucifer a menő srác, ő a leghatalmasabb angyal. Úgy néz ki, ahogy a Jelenések Könyve szerint is a szeráfok (az angyalok legmagasabb rendje): szárnyak fedik a testét, a szárnyakat viszont szemek borítják! Nem csoda, ezek után, hogy a jezidik a pávát tisztelik szent állatként. Na most ez a Lucifer tényleg fellázadt az Úr ellen, de ezután 8000 évig bűnhődött a pokolban és azóta ismét ő a kedvenc. A poklot ezután bezárták, a bűnösök lelke állatokba vándorol. Valami ilyesmi. A másik verzió szerint azért imádják a gonoszt, mivel Isten ha jó, úgyis megbocsát, az ördögnek viszont nem árt hízelegni..ügyes,mi?

Akárhogy is van, mindenesetre Lalesh tényleg nem egy mindennapi hely. Bár első ránézésre, úgy néz ki mint egy falu, tulajdonképpen nem az. Csak két család él itt, ők gondozzák az épületeket amik tulajdonképpen síremlékek és szentélyek egyben.A jezidi szentélyekbe  csak mezítláb szabad belépni. Bennt egy csomó helyen korommal voltak bekenve a falak. Színes kendők is vannak, amiken először kibogozzák a csomókat, aztán újakat kötnek rá. A küszöbre valamiért nem szabad rálépni. Eddig ez még nem is lenne sátánista feeling, de ami tényleg különös: több helyen is felbukkan fekete macska és vasvilla ábrázolás. A főszentélynél pedig egyenesen a kígyó is! Mindenesetre minket a jezidik nem próbáltak meg feláldozni. Úgyanúgy megvendégeltek teára, mint a muszlimok, egy bajuszos fószer pedig arról mesélt, hogy Szaddám alatt mennyivel jobb volt, mert akkor vallásbéke volt, és hogy ő még Szaddám testőre is volt egy időben. Hát igen, a sátán szeretőjének milyen testőrei is lennének ha nem jezidik?!Lucifer egyébként Törökországba is utánunk lopakodott. Miután több órás várakozást követően végre beengedtek minket a török határon, Mardin városában éjszakátunk, egy hostelben, de ismét a tetőteraszon. Reggel arra ébredtünk, hogy a teraszon egy kígyót találtak!

Na több se kellett. Fogtuk magunkat és elkaptuk az első repülőt vissza Isztambulba. Itt a vége, fuss el véle!!! Azért egy utolsó posztban még levonjuk a szuperösszegző tanulságokat Isztambulról, meg persze az Erasmusról. Ne sírjatok, gyerekek!