A város kínai negyedében található hostelünkben is egyből kerítettek szabad szobát, bár Olenka kiváló ügyességel augusztus helyett, július harmincra foglalt szobát. Igaz éjjel kettőkor érkeztünk meg, a hostel környékén mégis bőségesen és igen olcsón (ketten összesen 5-6 euróért) meg tudtunk vacsorázni az ekkor is vidáman nyitvatartó kínai kajáldák egyikében. Ugyancsak minden gond nélkül felleltünk nem is egy hanem mindjárt két éjjel-nappal nyitvatartó szupermarketet hostelünk 50 méteres körzetében. Ez a kairói kezdéshez viszonyítva elég biztatónak tűnt.

 

 

Bár talán két hét tapasztalatai alapján nem kéne sztereotip megállapításokra ragadtatnom magam, az első Ázsiával kapcsolatos tételmondatom már nagyon formálódik bennem: „Ahol kínaiak vannak ott működnek a szolgáltatások és pörög a gazdaság, ahol nincsenek kínaiak ott fostalicska”. Mielőtt az a gyanú érne, hogy a kínaiak ügynöke vagyok, vagy túl sokat néztem a pekingi olimpiát, azért le kell szögezzem: az hogy a kínaiak jó szervezők és élelmes üzletemberek, nem jelenti azt, hogy szimpatikusak is egyben. Az arabok például minden lármájukkal, rendetlenségükkel és pitiáner átrázási bepróbálkozásukkal együtt is sokkal kedvesebbek. Azt, hogy a kínaiak milyen agresszív és szemét módon összetartó banda tudnak lenni akkor derül ki igazán amikor valami konfliktus adódik velük. Az egyik étteremben ott felejtettük egyik (szerencsére csak a tartalék és amúgy sem jól működő) fényképezőgépünket. Mikor tíz perc múlva visszamentünk már nem volt sehol. Mivel egy belső asztal volt, ahova utánunk nem ült senki, nyilvánvaló volt, hogy az egyik pincér a hunyó. Az étterem „menedzsere” és a többi pincér erre volt elég pofátlan ahhoz, hogy elkezdjék bemagyarázni: mindannyian látták, hogy nálunk nem is volt fényképezőgép mikor beültünk. A fényképezőt tehát csúnyán bebuktuk.

 

 

 

Pedig volt itt mit fényképezni. Az persze elgondolkodtató, hogy nézhetett ki Kuala Lumpur mondjuk húsz évvel ezelőtt, mert ahogy elnéztük itt kb. minden látnivaló és az egész városközpont nyergesvasútastúl, felhőkarcolóstúl kb. az utóbbi húsz, de inkább tíz évben épült ki. Azt hogy Malajziának nem túl dicső a történelmi múltja, de annál fényesebb a jelene és jövője, az is jól példázza, hogy az itteni papírpénzeken nem történelmi személyiségek láthatók, hanem repülőgép, mágnesvasút meg persze a Petronas (a nemzeti olajvállalat) ikertornyai. Ez utóbbi, különösen éjszakai kivilágításban egyébként jó eséllyel pályázik a „a legjobban kinéző épület, amit eddig életemben láttam” címre. Kuala Lumpur ezen kívül még tele van marhajó parkokkal (itt van a világ legnagyobb fedett lepke és madárparkja, valamint orchidea parkja is). A város környékén még érdemes felkeresni a Batu barlangokat, ami tulajdonképp egy hindu templomegyüttes (Malajzia lakosságának 70%-a muszlim maláj, húsz százaléka kínai és nem egész tíz százaléka indiai hindu bevándorlók leszármazotta). A barlangokhoz egy pontosan 274 fokból álló lépcsősor vezet fel. A fő látványosságot tulajdonképp a templomban szent állatként tartott majmok jelentik, akik még a kairói szuvenírárusoknál is agresszívebben nyomulnak azokra a turistákra akiknék kaját látnak.

 

 

Kairó az ott eltöltött harmadik nap végére kimondottan a szívünkbe zártuk, Kuala Lumpurból viszont a kezdeti jó benyomások után, főleg a fényképezőgépes incidens miatt egy kissé kiábrándultunk. Pedig nem volt azért olyan rossz dolgunk a kényelmes hostelben. De erre már csak akkor döbbentünk rá, mikor megérkeztünk Djakartába és megkezdődött a Darmasiswa orientációs hét…